Mert mire is gondolok? Vegyünk egy ilyen egyszerű helyzetet: esik az eső. Mit tesz ilyenkor egy magyar ember? Mély levegőt vesz, hangosan vagy magában mérgesen káromkodik, nem megy sehova, a barátainak azt mondja, hogy unalmában a Háború és békét olvassa, de valójában a borzalmas körülményekre való tekintettel, amely helyzetből nyilvánvalóan nincs kiút, elhatározza, halálba fogja inni magát, mert annak legalább van értelme, hiszen most már sosem fog többet kisütni a nap, mert ez itt kérem Kelet-Európa.

És mit tesz egy spanyol? Mély levegőt vesz. Káromkodik. De nem mérgesen, hiszen ő legfeljebb a politikán tudja felbosszantani magát. A baj inkább az, hogy esőben fuccs a bikaviadalnak. Ugyanis ilyenkor még a bikák sem futnak, az állatkínzás lenne. Tulajdonképpen a káromkodásnak sincs semmi jelentősége, mert ha sütne a nap, akkor is ezt tenné. A káromkodás nem világnézet, mint Kelet-Európában, hanem merő nyelvi kényszer a közlésre. A spanyolok szeretnek közölni. Akkor is, ha van mit mondaniuk, és akkor is, ha nincs. Majd felhívja a barátait, hogy amint kisüt a nap megisznak valamit. Mert, a nap sütni fog. Annak olyan a természete, mert ez itt kérem Hispánia.

És mit tesz az esőben egy belga? Elmegy biciklizni. Miért? Mert sosem fog sütni a nap, hiszen sosem sütött. Annak ilyen a természete, és ez nem politikai kérdés.  

Az utópikus test vágya abból fakad – mondom ezt már én – hogy az, ami adatott, az finoman szólva sem tökéletes. A tökéletes megalkotása pedig minden kor és minden civilizáció örökös vágya. Aztán jönnek a gének és mindent összekuszálnak, de emiatt sem kell elkeseredni, mivel – mondják az örök optimisták – a biotechnológiával majd ezt is ki lehet igazítani, és akkor majd mindenki makkegészséges és szoborszerű szépség lesz.

Cioran szerint azonban az egészséges emberek nem szavahihetők, mivel fogalmuk sincs az igazi fájdalomról és szenvedésről…

Ezek a lépcsők, szó mi szó, nem voltak túl kényelmesek, sem túl szélesek és nekünk oda kellett volna feljutni a kerekesszékkel. Mondtam Maríának, hogy nem ér annyit az egész, alig van hely, ahol fel lehetne cipelni engem, nagyon meredek, kész életveszély az egész hajmeresztő sziklaszirt. De ő nem hagyta magát, és rögtön kiszúrt két céltalanul arrafelé tébláboló fiatalembert, akiket azon nyomban meg is szólított és vázolta nekik a helyzetet.

Itt tudtam én lépcsők nélkül bejutni. Ehhez csak át kellett vágni különféle félhomályos helyiségeken, átugratni a kerekesszékkel egy magasabb küszöbön. Ez jobbára sikerült és csak egyszer estem fejre, illetve borultam hátra.

Ilyen apróságokon én már nem akadtam fel. Igazán nevetséges lett volna. Hanyag eleganciával halásztam elő a telefonomat, és csörögtem fel a tanszéki könyvtárba: jöjjenek a kazánba, mert itt vagyok kiborulva. Senki sem volt meglepve, még egy kicsit sem.

De emlékezetes lépcsőkről szólva, az ELTE Trefort-kertjében történt kalandjaimat kell kiemelnem. Ebben az épületben bár volt lift, de odáig praktikusan lépcsőkön keresztül lehetett csak eljutni. Akkor már esélytelen volt bármilyen lépcsővel való megküzdés.

A lépcsők a fennhéjázás netovábbjai. Mert miért is építette az emberiség a legelső lépcsőket? – Magyary Ágnes írása.

Rubens 1628-ban utazott Madridba. Nem, mint festő, hanem diplomataként. Nem először járt Spanyolországban, huszonöt évvel korábban már megfordult Valladolidban, hogy műtárgyakat csere-beréjen a spanyol királyi udvarral, akkor sem, mint festő, hanem mint udvari talpnyaló. De mégiscsak ízig-vérig művész volt − gondoljanak bármit az irigyei −, sőt akkori második madridi utazásakor már híres piktor, pont ezért a spanyol uralkodó IV. Fülöp az udvari festőt nevezi ki Rubens mellé idegenvezetőnek. Ez az udvari mázoló akkoriban nem más volt, mint a fiatal Diego Velázquez.

Ki uralja a testünket? A társadalom? Az istenek? A pszichológia? A trauma? Az egyén? Talán pont ezért mondja azt Arisztotelész, hogy vannak dolgok, amiken csak a gyengelméjűek, a gyerekek és a betegek gondolkodnak és nem a makkegészségesek. – Magyary Ágnes ‘Testodüsszeia’ című sorozatának tizedik része a DRÓTon.

Engem ezért sem zavart soha, hogy ügyetlen vagyok, mert ezt nem sikertelenségként éltem meg, hanem egy remek alkalomként az emberek alaposabb megfigyelésére. Jegyzetelni sem jegyzeteltem, még mielőtt ezt valami túltáplált irodalomtörténész megkérdezné, mert egyszerűen nem lehet úgy jól figyelni, ha közben körmölünk.  

Oliver Sacks úgy véli a betegség nem szenvedés és gyötrelem, mint ahogy azt mindenki képzeli, hanem tulajdonképpen nem más, mint énvesztés. Az egyetlen mentsége, hogy ő neurológusként, és azon belül is az agy szakértőjeként, főleg az agyban keletkezett alul vagy túlműködések okozta betegségek ismerője. De ettől még érvényes az a felvetés, hogy a betegség miképpen változtatja meg identitásunkat. Milyen átváltozások kiváltója lesz, ha életünk mindennapjait meghatározza egy másfajta állapot. Megmarad az én olyannak, mint korábban volt, vagy az identitás alfája és ómegája már maga a betegség?        

Roberto Bolaño az említett esszéjében végül arra a következtetésre jut, hogy Mallarmé azért söpri le az élet asztaláról a testi örömöket és az olvasás adta intellektuális élvezeteket, mert tulajdonképpen csak egy dolog marad: az utazás. Mindig csak az utazás. Az az utazás, amelybe belevágva le kell mondani mindenről, amely során elveszejtjük önmagunkat vagy éppenséggel megtaláljuk, és a végén mindennek vége. Az Odüsszeia egyik értelmezése szerint is tulajdonképpen erről van szó: a trójai hős meghalni tér vissza Ithakába.

Az ókorban nem unatkoztak az emberek. Nem volt rá alkalmuk. Mert mindig volt mit csinálni. Kórházak sem voltak. Az orvosok házhoz jártak, persze csak a gazdagok házába. A többieknek maradtak a kuruzslók. Azok az orvosok sem tudtak sokkal többet, mint a maiak, hiszen akkoriban is meghaltak a betegek, mint ma. 

Mintha imádnánk az érzelgősséget ebben a korban, a lúzerségtől viszont viszolygunk. De a kérdés mégis csak az, hogy tudjuk-e uralni a testünket? Én biztosan nem, de nyilvánvalóan a többiek igen. És az érzelmeinket?