Hogyan öltött formát benned az elképzelés, hogy versműhelyeiden keresztül a szélesebb, műkedvelő közönséggel is megismertesd a versírás mesterségét? Mi a missziód a programmal?
Egyrészt nagyon jó tanáraim voltak az egyetemen, akik még írni is tanítottak – ami akkoriban is ritkaság volt s még most is az. Lator László szemináriumán rengeteget tanultunk a szakmáról. Igaz, ő még a háború előttről maradt irodalomszemlélet folytonosságát hordozta,
a babitsi irodalmi vízió örököse és továbbadója
volt. Akkor elkezdett munkálkodni bennem valami és hosszú idő alatt ért meg.
Tanáréveidben kezdtél el versíró műhelyeket tartani?
A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen Vörös István kollégámmal a 2000-es évek elejétől kreatív írás szemináriumot tartottunk 12-13 éven keresztül. Elkezdtük lebontani a dolgot, kikísérletezni, hogy hogy is lehet ezt tanítani. Végül olyan jól belejöttünk, hogy meg kellett emelni a szeminárium engedélyezett létszámát, nem fértek már el az emberek. A szomszéd teremben meg irigykedtek a kollégák, hogy a dugig zsúfolt óráinkról csak a nevetést hallják, nem értették, miért olyan vicces a versírás.
Elég kevés kreatív órán van lehetősége részt venni egy bölcsésznek…
Minden szakma presztízse abból táplálkozik, hogy milyen az oktatása.
Van Konzi és Kiskonzi, Képzőművészeti Egyetem és Kisképző, van Testnevelési Egyetem és Táncművészeti Főiskola és így tovább, minden van, kivéve Írásművészeti Egyetem. Miért is? Ah, mert költőnek születni kell, mondják. Persze! Zongoraművésznek talán nem kell születni? Ám ha a zongoraművész megszületik és úgymarad, akkor nem lesz belőle a büdös életben zongoraművész. Az a helyzet, hogy
elég súlyos képmutatás, arisztokratizmus és az önismeret hiánya jellemzi az irodalmi életet.
Valamiféle titkos tudás letéteményeseinek, vagy valamilyen ravasz alvilági kör beavatottjainak képzeljük magunkat. Nyilvánvaló: ha az ember úgy érzi, hogy a társadalmat nem nagyon érdekli az, amivel foglalkozik, akkor próbál kompenzálni valahogy – tele vagyunk kompenzációs komplexussal s közben nem vesszük észre, hogy
a társadalomnak hiányzik, amit csinálunk!
Lehet, hogy nem is tudja, hogy hiányzik neki. Vagy nem találkozik az irodalommal, s ha mégis, akkor kevéssé befogadható vagy szerethető formában és kontextusban.
Például az iskolai oktatásra gondolsz?
A múlt rendszer vidéki kolhozavató típusú olvasótalálkozói jutottak eszembe. Írógyerekként a szüleim – Mezei Katalin, Oláh János, mindketten költő-írók, műfordítók voltak – sok ilyen eseményre elvittek. Itt általában felkérték a fővárosból érkező író és írónő elvtársakat, hogy ajánlják a dolgozó munkásproletár értelmiségi közönség figyelmébe legújabban keletkezett műveiket. Ez szigorúan ellenőrzött történet volt.
Még ha rombolt is a dolog értékén a kötelező jelleg, legalább volt diskurzus az irodalmárok és a „szélesebb néprétegek” között .
Igen, megvolt ennek a pro és kontra oldala. Teszem azt, Mándy, aki mint polgári író, elég bizarr képződménynek számított, komoly kenyérgondban volt egy időben, s hogy ne haljon egészen éhen, egyik ismerőse szerzett neki lehetőséget: kitalálta, hogy beszéljen az angol irodaloról – mert ahhoz ért – a munkásproletár osztálynak egy vidéki kisvárosban. Ráadásul adtak mellé egy kísérőt, akinek az volt a feladata, hogy ha valamilyen elvi elhajlást próbálna a Mándy végrehajtani, jelentse, illetve azt is, hogy kivel talákozik s miket beszél. Mándy nem volt valami jó előadó, különösen a hullafáradt vasmunkások szemében nem, akiket berendeltek s nyakon öntöttek Shakespeare-rel, ha kérték, ha nem.
Biztos vannak pozitívabb történetek is a kultúrtörténet e bizarr terepéről.
Haumann Péternek például volt egy Szókratész védőbeszéde c. platóni dialógusokból összeállított előadása. Leközvetítették ezzel őt egy alkalommal Zsanára, ahol a híres színész érkezésekor konkrétan gázkitörés volt. Minden olajmunkás, akinek keze-lába ép, a szivárgás megszűntetésén dolgozott. Haumannak maradt három ember, akik valamely okból nem voltak kívánatosak a gázkitörés helyszínén. Kitalálta, hogy leülnek együtt az asztal köré s úgy, a szemükbe mondja el a szövegét. Hihetetlenül intenzív élmény volt ez a résztvevőknek is, Haumannak is, hiszen ebben a helyzetben nem lehetett elbújni, unatkozni s a színész is egyből látta a visszajelzéseket. Kísérteties, hátborzongatóan hatékony este kerekedett belőle.
Ez a történet láthatóan nagyon fontos neked…
Nekem is megvan az a meggyőződésem, hogy pszichológiai módon,
embertől emberig tud hatni a művészet,
merthogy onnan jött! Lehetünk képmutatók meg nagyon művészek, csak éppen arról van szó, hogy ez úgy indult, hogy valaki a kocsmában az asztalra csapott, hogy „gyerekek, olyan sztorim van, hogy lehidaltok”, vagy a sámán egyszer csak azt mondta, hogy „varázsoljunk egy kicsit” és mindenki bevonódott. Innen jön a sztori és ezt le lehet tagadni, mint a szegény rokont vagy a nagypapát, aki guberánsként kezdte, bár nem érdemes. Rotschild nagypapa is ócskavasas volt pályakezdőként. Mikor már hatalmas kastélyban lakott a család és folyton elegáns fogadásokat tartottak és mindenki frakkban szaladgált, ő még akkor is összeszedte az ócskavasat meg a drótokat, úgy állított haza esténként. Egy szolga mindig rá volt állítva az ügyre: detektálja, mikor megérkezik Rotschild nagypapa a vacak gúnyájában. Szépen hátravitték az ócskavasat a hátsó traktusba a halom tetjére, majd Rotschild bácsit átöltöztették szmokingba és betolták a szalonba. Ez jellemző az irodalmi életre is: szégyelljük a nagypapit, pedig volna mit tanulni tőle. Ha nem hódítunk el folyamatosan területeket a tengertől, akkor már bocsánat, de a tenger nem fog szarozni.
Nem leírni kell a közönségnek azt a részét, amelyik nem jártas az irodalomban,
meg kell próbálni becsalogatni. Erre Kapolcs nagyon jó terep, itt sokféle művészeti mátrixba pottyanak bele az emberek és vállalják a kockázatot, hogy a szomszéd udvarba becsábulva neadjisten megszeretik a reggae-t, a népzenét vagy a versírást s ez nem lesz olyan nagy baj, sőt még élvezni is lehet.
Tehát tulajdonképpen a kapcsolatteremtés a misszió lényege?
Hittem abban, hogy ennek a dolognak van szórakoztató jellege, s hogy olyan lépcsőfokokat lehet biztosítani az embereknek, amelyeken tetszés szerinti szintig merészkedhetnek – mint egy videojátékban. Angolszász területen a harmincas évek óta van tradíciója a kreatív írásnak. Nálunk divat volt arra hivatkozni, hogy valaki vagy poeta natus, vagy esélye sincs, tollat még csak a maga szórakoztatására se ragadjon. Ez olyan, mintha egy képzőművész az mondaná, hogy tilos telerajzolgatni a füzeted szélét, mert csak Michelangelo rajzolhat. Vagy mintha egy futóbajnok azt mondaná egy kocogónak, hogy „így akar futni, ekkora túlsúllyal? Tudja maga, mi a szintidő? Hát majd én most megmondom!”
Mindenkinek joga van az öngyógyászathoz, az önkifejezéshez.
Ugye előfordul, hogy valakiből mégis élsportoló lesz a műhelymunka nyomán?
Persze! Járt hozzám Babiczky Tibor, Ijjas Tamás, Pion Pista, Simon Márton, Toroczkay András, Unghy Szabina, hogy pár, már ismert nevet emítsek. Nem cél, hogy elitképzést hajtsunk végre, de ha ez mellékcélként bejön, az jó. A Marczibányi téri kurzusomon kezdte Véssey Miklós, lehet látni, hogy hogyan lépdel előre és egyre merészebb és ügyesebb, pályázatokat nyer.
Te, mint kortárs magyar költő mit tudsz tenni a világért és ez hogyan valósul meg a gyakorlatban?
Politikailag elhatárolódom attól, hogy elkötelezzem magam.
Politikailag semleges ám társadalmilag hasznos célok mellé állok,
ennek a szolgálatába állítom a hírnevet, amire a pályám során sikerült szert tennem. Hátrányos helyzetű vagy beteg gyerekeknek szerkesztett programokon veszek részt, nemrégiben hajléktalanoknak tartottunk zenés műsort a Misztrál együttessel. A Kaláka udvarnak is szeretném ezt a dimenzióját erősíteni.
Lackfi Jánostól Stenszky Cecíliával kérdeztünk.
