Sok mindent fel lehet sorolni, hogy miért nem jó irány a világban végbemenő nagyfokú városiasodás, az amúgy megkérdőjelezhetetlenül sokkal kényelmesebb élet és változatosabb, jobban fizető munkalehetőségek ellenére vagy mellett. A szennyezett levegő, az egyre növekvő szemétmennyiség, az egy főre jutó elégtelen élettér, a közlekedési és parkolási problémák, a magas ellátási és szállítási költségek, az elidegenedés, az egyedüllét … mind olyan probléma önmagában, amivel érdemes és kell is foglalkozni. Én mégis egy másik, ezektől eltérő jelenséget látok a legrosszabb hatásokkal járó problémának, amely probléma ugyan az egyéni emberen észlelhető, mégis társadalmi szintű és hosszú távú, nehezen vagy akár egyáltalán nem visszafordítható következményekkel jár.
A városi ember mára kiszervezte az életének szinte minden területét, ma már szinte mindenben külső erőforrásoktól vásárolja vagy várja a megoldásokat, egyfajta szolgáltatásként.
A hatékonyság diktatúrája miatt a városi ember tudása beszűkül,
még a szakmájában is. Egyre szűkebb területre koncentrál, azon az egyetlen területen teljesít, egyre jobban, és azzal keresi a megélhetéshez szükséges anyagiakat, amiből aztán minden egyebet, amire az élethez szüksége van, másoktól vásárol meg.
Sokak esetében a végzett munka nem ad belső megelégedettséget,
különösen, ha az nem kapcsolódik direkt vagy indirekt formában az élethez, mint olyanhoz. Ez alól a kreatív ipar szereplői sem mindig kivételek. Hiába a relatív magas pénzbeli juttatás, a tudatalattiban haszontalannak, értéktelennek érzi magát az ember, és gyanakodva nézi, csendesen izzó gyűlöletet gerjesztve magában viseltetik minden olyan emberrel szemben, akiknek munkája társadalmilag nyilvánvalóan és letagadhatatlanul értékes. A gyűlölet sosem a célszemélyt pusztítja, hanem mindig a hordozóját.
A szűkre szabott, vertikális tudás mellett a városi embernek nincs alkalma ettől eltérő, horizontális jellegű képességeket, tapasztalatot és tudást szerezni, és nincs is erre biztatva, késztetve. Olcsóbb megvenni, mint megcsinálni.
A fizetett munkáján kívül nincs ideje másra, legfeljebb passzív pihenésre.
A városi ember fokozatosan elveszíti az életképességét és a rugalmasságát, ezzel az önbizalmát és a belső békéjét is. Túlképzett, de élhetetlen, mégpedig egyre növekvő számban, és világszerte óriási arányban. Jelenleg a Föld lakosságának 60%-a él városokban, és pár éven belül ez 80%-ra fog nőni. Teljesen mindegy, hogy fejlett vagy perifériás országokról beszélünk, az egyéni és a társadalmi hatásbeli különbség nem jelentős. A fejlett világban sajnos már a vidék is ugyanazt a városias életmódot éli, kivéve a tanyákat vagy a még megmaradt, néhány komplex kisgazdaságot.
A kiszervezett élettel együtt a városi ember a felelősséget is szétosztja, leveszi magáról. Nem tudja, nincs tapasztalata mélységében átérezni a felelősséget önmagáért.
Ezzel együtt az egyéb képességeiről, a valódi erejéről sem szerez tapasztalatot. Nem tudja, hogy igazából mennyit ér. A kiszolgáltatottság érzése lelkileg megbetegíti, mert hiányzik az érzés, hogy valamennyire, legalább alapszinten képes önmagáról gondoskodni, jöjjön bármi az életben. Nem tud felépülni az ilyen típusú önbizalom, mert hiányzik a gyakorlás, a megélt tapasztalat. A városi ember bizonytalan, erőtlen. Hiányzik a több lábon állás által nyújtott stabilitás érzése.
Bár érzi a nyugtalanságot és zavartságot, nem tudja, hogy tulajdonképpen mitől is fél. A természettel valamennyire együtt élő ember tisztában van a veszélyekkel, amik érhetik. Ha a potenciális veszély ismert, akkor fel lehet rá készülni, fizikailag, de főleg lelkileg. Az ismeretlen veszély állandó érzete viszont lassan pusztít, mégpedig belülről.
A kiszolgáltatott ember manipulálható.
A nagyon kiszolgáltatott ember nagyon manipulálható.
Ezért meg kell teremteni, vissza kell adni a valós, megélt kapcsolatot a városi ember és a természet között.
De nem „élmény” szinten, mert az kevés és gyenge, és mint olyan, helyettesíthető más élménnyel. Akár virtuálissal is, ami egyszerűbb, olcsóbb, kényelmesebb, gyorsabb. Azaz tömegeket lehet vele kiszolgálni és eltompítani. A modern ember lelkében keletkezett űrt, amit a transzcendens, a természettel és a többi embertárssal való valódi kapcsolódás hiánya szül, be kell tölteni valamivel. Leginkább a fogyasztással, vagy a virtuális világba való meneküléssel, esetleg egy újfajta spiritualitással. Mert az élethez kellenek a kapaszkodók, a levert cölöpök.
Ezért egyre terjedő menekülési útvonal a „kvázi” spiritualitás. Azért kvázi, mert általában a keleti filozófiákból átemelt, de csak részben importált, a nyugati ember által érthető, befogadható részeket tartalmazza, és nem az egész, organikus egységet. Emellett a városi ember életritmusa szöges ellentétben áll ezekkel a spirituális filozófiákkal. Ez újabb feldolgozhatatlan ellentmondást, sőt törést okoz a tudatalattiban.
Ennek a valós ember-természet kapcsolatnak a hiányában a városi ember egyáltalán nem érti:
- a saját biológiáját: egészségét, betegségeit, erejét, szexualitását, …
- az élőlánytársaival való szerves, és az emberi egészséges élet számára,
- nélkülözhetetlen és pótolhatatlan együttélést (mikro- és makro szinten),
- állandóan keres valamit, akár spontán, akár tudatosan.
És ha nem érti, és nem tudja megélni, akkor nem marad számára más megoldás, minthogy a saját kontrollja alá gyűrje a környező (érthetetlen) világot, pontosabban annak a még megmaradt részeit.
Ezt a kontrollt a megértés és megélés hiányában csakis és kizárólag pusztítással tudja elérni, bízva a természetet helyettesítő technológiák mindenhatóságában, ami sajnos és kizárólag még további kiszolgáltatottságot és manipulálhatóságot eredményez.
Ezzel a kör végül bezárul.
Hogyan oldjuk fel ezt a helyzetet? Mi lehet a megoldás?
A vidéki, természetközeli élethez való visszarendeződés jelenleg semmilyen módon, sehol és semmilyen közgazdasági vagy politikai hatalom által nem támogatott, és ugyan van némi spontán mozgolódás ez irányban, de ennek a számossága és aránya elenyésző.
Sok a tévhit is, az idilli vidéki élettel kapcsolatban. A vidék, a természetközeli élet nagyon sokat tud nyújtani, de nem azt, amire elsőre gondolnánk.
És sajnos már a vidékkel is van teendő bőven.
Magyarország esetében lenne lehetőség egy egészséges visszarendeződésre, de ez egy külön téma.
Maradjunk most a város-ember relációjánál, az a kérdés tehát, hogy milyen eszközökkel lehetne némileg emberhez méltó létfeltételeket biztosítani a városlakók számára, ami visszaad valamit az emberi tudatnak a „természetességéből”.
A városban élők nagy számossága és az ott lévő (valódi) természet kis aránya miatt ez szinte lehetetlennek tűnő feladat.
Nem elég a zöld felület mennyiségi megnövelése (park, játszótér, zöldtető, vertikális díszkertek). Mindezek csupán az élmény terei lehetnek, még akkor is, ha esetleg aktív a folytatott tevékenység, például a sport.
Minőségi szintlépés szükséges, sőt elengedhetetlen.
Az ember alapszükségleteiből és alapműködéséből kell kiindulni, ezeket kell megérteni ahhoz, hogy ez a minőségi szintlépés megtörténhessen. Sem az emberi alapszükségletek, sem az emberi alapműködés nem változott jelentősen az ember evolúciója során. A számunkra meghatározott életmód viszont jelentősen. Ezt az ellentétet kell megpróbálni feloldani.
Kizárólag a minta és a valódi, személyes megélés az edukáció egyetlen hatásos módja.
Első lépésként én a Közösségi Kertek számának radikális megnövelését javasolnám.
Jusson mindenkinek, családonként vagy személyenként legalább egy ágyás, ahol valódi, tápanyagdús élelmet termelhet magának, kiegészítésként.
Nem a megtermelt élelem mennyisége a mértékadó, hanem ettől sokkal, de sokkal fontosabb, hogy legyen egy hely, ahol a városi ember megértheti:
- a valódi élelem (és nem a gyártott élelmiszer) előállítási folyamatait,
- az idő- és a befektetett energia mértékét és jelentőségét,
- a rendkívül egyszerű, de elfeledett fogalmakat, mint például a szezonalitás,
- a más forrásból származó élelem valódi értékét,
- az élelempazarlás hiábavalóságát.
Ezen kívül megélheti:
- a teremtés csodáját és abban a saját kicsi, alázattal teli, de fontos teremtő képességét és szerepét,
- az elengedhetetlen együttműködést, együttélést és kapcsolatot az élőlénytársaival, legyenek azok akár a (haszon)növények, akár más apró lények,
- a természeti törvények elfogadását, és az azokhoz való rugalmas alkalmazkodást,
- a saját életképességét és fizikai erejét,
- a felelősséget önmagáért és másokért,
- a gondoskodást és az öngondoskodást,
- a kertben hasonló tevékenységet folytató embertársaival való együttműködést, segítségnyújtást, a szükséges eszközök és erőforrások közös használatát.
Úgy vélem, hogy a fent felsoroltakon kívül még számos pozitív mellékhatása lenne egy ilyen, semmiképpen sem kampányszerű, hanem valódi megélést biztosító „Ember-Természet-Város” együttműködési formának.
