(A ‘Testodüsszeia’ tizenhetedik része)
(Az előző részt itt olvashatjátok.)
„Mézet a méhnek, a kert köriben végtére kerítést.
S látni mi szép, amidőn a Cytóruson árad a puszpáng;”
(Vergilius)
Nagymamám imádott gyalogolni. Én is. De egy úrinő nem csatangolhat céltalanul a városban, ezért különféle okokat kellett találni arra, hogy miért is tölti szinte egész napját Kolozsvár utcáin a Szentpéteri templomtól kezdve egészen a Donát útig, lazán érintve a Király utcát, és a Mócok útját.
– Sisi… – mondta elszántan nagyanyám – …ebéd helyett sétálni ment.
Nagy dolog – gondoltam áhítattal. Ugyanis mindig arra vágytam, hogy olyan légiesen karcsú és törékenyen barna hajú legyek, mint amilyen a kolozsvári nagymamám és Sisi voltak. Ők ketten voltak a példaképeim minden tekintetben.
Nem könnyű olyannak lenni, mint ők. Sok lemondással jár. Először is rögtön itt van az evés. Nagyanyám alig evett valamit, úgy vigyázott az alakjára. Remek formában is volt. Egy deka zsírfelesleg sem volt rajta, és idősebb korában, amikor már igénybe vette a tömegközlekedést, versenyt futott a busz után a fiatalokkal.
Persze én még egy kicsit sem hasonlítottam rájuk. Az egyetlen mentségem, hogy nagymamám édesanyjára ütöttem. Nem túl sok, de legalább ez is valami. Nagyanyám azt mondta, hogy az édesanyja orosz volt. Ez persze nem volt igaz, de valahogy meg kellett magyaráznia dédanyám fizikai és lelki kilengéseit, amely egyáltalán nem illett az általa és Sisi által képviselt puritán elveket vallott, hideg úrinő stílushoz.
Dédanyám szőke volt és szertelen. Szeretett enni és könnyen elpityeredett. Érzelgős volt és elveszett. Ezekre a dolgokra kellett valami mentséget keresni. Így lett dédanyám orosz. Ezzel Sisi is egyetértett, aki a padlásunkon töltötte politikai száműzetésének keserű napjait gipszszobor formájában.
Nagyanyám nyomon követte a hajam változását, amely szerinte aggasztóan sötétült az évek előrehaladtával, márpedig nekem és az anyjának szőkének kell lennünk. Legalább ennyi, ha másra nem vagyunk képesek.
Tehát a sétafikálásra azt az ürügyet találta nagyanyám, hogy látogatóba járunk. Egy úrinőnek lehet vizitelni. Egy nap meglátogattunk legalább négy-öt embert, mert kellettek a kilométerek. Ezért sem zavart, hogy Zseni néni csak a konyhában ültetett le, hiszen ő csak egy állomás volt a vadromán férjével együtt.
Bolaño, aki szintén hosszasan küszködött betegségével, az orvosától tanult módszerrel figyelte állapotának romlását.
„Az egyik legegyszerűbb vizsgálat teljesen lenyűgözött. Abból állt, hogy néhány másodpercig ujjakkal felfelé ki kellett nyújtanom a kezem, úgy, hogy ő a tenyeremet láthatta, én pedig a kézfejet. Megkérdeztem, hogy ez mégis mi a fenének. Azt válaszolta, hogy a betegségem előrehaladtával egy idő után már képtelen leszek ebben a pózban tartani az ujjaimat, azok majd akaratlanul is, de le fognak konyulni. Azt hiszem valami ilyesmit mondhattam: Isten kegyelmezz! De talán csak nevettem. Ami bizonyos, hogy attól kezdve bárhol vagyok, mindennap elvégzem magamon ezt a vizsgálatot. Magam előtt tartom a kezem, a kézfejem közvetlenül az arcom előtt, néhány másodpercig alaposan megfigyelem az ujjtöveket, a körmöket és a kézcsontok körül keletkezett ráncokat. Fogalmam sincs, mit fogok tenni, azon a napon, amikor már nem leszek képes egyenesen tartani az ujjaimat, bár azt tudom, hogy mit nem fogok csinálni.”
Nekem is volt saját módszerem, csak ezt én nem tanultam, hanem magam találtam ki, mentségemre legyen mondva, gyerek voltam. Amikor nem a városban csatangoltam nagyanyámmal, és nem a Kolozsvár környéki erdőket jártuk apámmal, akkor a Botanikus-kertbe mentünk. Itt a kedvenc helyem a Japánkert volt. Először is lendületesen futottam le a pagodához. Ez viszonylag könnyen ment, mivel a pagoda az úthoz képest kissé lejjebb helyezkedett el, így a szintkülönbség diszkréten segítette a jókedvű szökdécselésemet. A pagodában boldogan ültem le a padra, és csodáltam meg a tó felszínét, ahol tavirózsák úszkáltak. Ha már minden szögből kiélveztem a pagodából elém táruló látványt, akkor felpattanttam, és zergeként szökdeltem át a karfa nélküli kőhídon, amely egy kis szigetre vezetett. A szigeten mindenféle aprócska egzotikus növényt lehetett megtekinteni, majd innen futott ki egy piros – a pagoda színével megegyező – fa lépcsősor a Botanikus kert sétányaihoz. Ez a pár lépcső volt a nehezebb. Először. De a nagy izombetegségek kézikönyve szerint az izombetegség kilátásai a derűs jövőre ijesztően emlékeztetnek arra a pillanatra, amikor a görögök kezdték el Tróját ostromolni.
Később nem szökdeltem, de még mindig lendületesen haladtam át a kőhídon, ahol nem volt mibe kapaszkodni, és továbbra is az a pár lépcső jelentette a kihívást.
A betegségem következő szakaszában viszont nem szökdécseltem, de nem is voltam lendületben, hanem nagyon óvatosan minden egyes lépést mérnöki pontosággal megtervezve haladtam át, és egyre inkább fontolgatnom kellett, hogy vajon képes vagyok-e úgy átjutni ezen a járaton, hogy ne essek közbe a tóba. Ez az idő előrehaladtával egyre valószínűbb volt, de én azért kitartóan haladtam át a hídon, mert ott tudtam lemérni, hogy hol is tartok a romlásban. Az a pár lépcső a karfával minden egyes alkalommal szimpatikusabbnak tűnt, mert bár nehéz volt ott felkapaszkodnom, de legalább nem kellett attól tartanom, hogy vízbe eshetek. Az életben amúgy is minden változik, az én esetemben ez azt jelentette: napról-napra közelebb kerülök a tóba zuhanáshoz.
Aztán persze eljött az a nap – mert az mindig eljön –, amikor minden józan számítás szerint garantáltan a vízben végeztem volna, így elálltam attól, hogy átmenjek a szigetre. A másik oldalról, a lépcsők felől megközelíteni önámítás lett volna. Így inkább lemondtam a japánkertről.
Ahogy Vergilius javasolja a kertet kerítéssel körbe zárni, úgy zárja be a betegség a testet a lemondásba. Lehet utálni a kerítést, de a véget nem lehet elkerülni. Bolaño megúszta a romlás eme stációját, hiába izgult már előre, hiszen mielőtt még komolyabbra fordulhatott volna az állapota, hirtelen meghalt.
