A P. S. E. U. D. O. kiállítás képeit és szövegeit ITT tudjátok megnézni a DRÓTon.
Ami ebből most itt a nyelvben felszínre kerül, az a bizalmatlanság és az önként. Ötszáz bizony dalolva ment. Helyett a félelem. Az imposztor-szindróma, a lépcsőházi filozófusok menekülő zuga, ahol szembenéz a kísérteteivel. Hogy mit keresek én itt, kötélnek állva. Valószínűleg azt, ami miatt van valami szorongató morpho/Hegedűs Ákos spektrumzavaros fotósorozatában. Szorongató, kötél a nyak körül, akasztott ember házában kötélről nem beszélünk. A nyelvi sémák próbálják megmenteni a fuldoklót.
Ezt más a mesterséges intelligencia is kezdi tudni. Technikatörténész-író barátom, Galántai Zoltán mesélte tegnap, hogy egy bonyolult matematikai modellre adott rossz válasza után elnézést kért az MI: sajnálom, eredetileg többet gondoltam magamról. Vagy egy másik rossz válasz után pofátlanul azt írta: tudom, hogy rossz a válaszom, csak próbára akartalak tenni, hogy figyelsz-e egyáltalán?
morpho Milán-világa engem – a nyelvet – a fuldoklás és menekülés, a döbbenet és rémület, a félelem és a megnyíló szem, a rejtett mást-látás érzéki csalódásai és létezései, az irracionális széteső és esendően szomorú képzeletbeli karámjába terel, ahol egy mondat, egy nyelvi egység kötelének állok, nem ellent, amikor azt írja morpho, hogy Milánnak „sajátos viszonya van a valósággal, hiszen az átlagostól eltérő gondolkozása miatt, ha szeretne, akkor sem tudna hazudni.”
Nézem ezeket a sziámi csecsemű-szerűen egymáshoz-egymásba zuhanó-nyíló kiszolgáltatott gyerekfejeket, hol a halál terében, urnák alig kivehető sírfeliratai előtt, hol összeszorított szemmel- gépfegyverektől körülvéve (mint valami poszthumán parafrázis Marina Abramovics fotójára, ahol egy kambodzsai kisgyereket tart az ölében, gépfegyverrel, abszurd idilli beállításban), hol homályos torzulásban, keresztek ölelésében, hol a karácsonyi díszek tükröződésében vagy összetagelt falak szorításában, a közösségi média ikonjainak szinte felismerhetetlenné vált kreatúrájaként, Donald Trump ordításától rettenten és mindeközben mindent felülír, mint valami utolsó jelhagyás, a fotókat, az ingereket és mindent a nem evilági, semmiből, jövő angyali üdvözlet, a remény: hogy Milán nem tud hazudni.
A gyorsaságtól elszabaduló perspektívák és a morfiummámor találkozása a mögöttes összefüggések tükrében. James Dean, Csáth Géza, Yoda.
Budavári Csaba Pseudo-sorozata morpho mellett maga az elhagyott világ, kopár, kősziklák határolta ismeretlen terület, ahol valójában talán a semminek kéne lennie, de helyette pop-kulturális-tudományos ikonoktól sűrű a légüres tér, olyan vizuális troposz, metonimikus szókép, ahol a jelentés a semmi és a szürreálisan lehetséges között vándorol. Ismét a nyelv, hiszen minden ilyen közelítés ekfrázis, zuhan a mondatokban Ikarosz a tengerbe, a Pseudo-sorozatban mindez a képcímek brutális telítettségében ágál a figyelemre. Ha fel is ismerjük a poszthumán háttér előtt dilettánsan szomorkodó kollázslényeket, az oda-nem-illőségük tehetetlen bánatát, kötélnek állásuk tehetetlenségét, akkor is elzúgnak forradalmai a címekben rejlő abszurdan barbár és finoman orientáló kontextusoknak.
Tom Wolfe magyarul 1984-ben megjelent Festett malaszt című kötetében olvastam húszévesen, hogy a modern művészet nem létezik magyarázó szöveg nélkül, s hogy egy kád forró vízben érte őt ez a heuréka élmény. Már maga ez a leírás is ekfrázis, csak fordított, hiszen elképzeljük az örömében ordító szerzőt, miközben akkora szakadékot sejtünk az akkori lenyűgöző felismerés és a Pseudo-világ levegő nélkülisége, a nem megfejtésre váró, hanem búcsúzás közben lévő jelen között, amin nem vezet át a képleírás hidja, hanem valahol lebeg a kép és a szemlélődés embertelen csöndjében.
„A ritmus rabszolgája fellázad a forradalom totalitása ellen, ám indulatai miatt szem elől téveszti, hogy minden viszonylagos. Grace Jones, Leia hercegnő, Albert Einstein”.
Ez szerintem nagyon pontos hallgatás, ahogy káprázattá válik az idő, ahogy indulataink totalitása a súlytalanság állapotában a szabadságról delirál.
A kiskun párduc…
A. Fehér Vera kiskun párduc-sorozata maga az eltűnés esztétikája, a nemlétezés széptana, az elmosódó, elsuhanó észlelés tapasztalatának, a megismerhetetlen tökéletességnek a megkísértése, hiszen nincs szebb, mint a hiányban felhangzó fojtott morgás, a vágy az elmondhatatlan elhörgésére, a sprőd kiskunpárduc bundájának kisülése az emlékezet vakfoltjaiban, nincs igazabb, mint elismerni, hogy semmi esély a fülek, bozótok, árnyak nyomába szegődni, az elhagyott világban „lények” vannak, az elhagyott országban a lények virtuális sziluettje, s a szorongás, hogy mindez itt van, s káprázat minden, amiben valaha hittünk, vagy ha nem, ha annyi marad még a ködbe vesző utak mentén, ahol
„vak ügetését hallani hajdani eltévedt lovasnak”,
hogy kiskunpárduc nyelvet öltve belevetjük magunk a történetekbe. Elveszünk a nyelv és a kép megoldhatatlan képletében és beismerjük, hogy
„eredetileg többet gondoltunk magunkról.”
WIRTH IMRE
A P. S. E. U. D. O. kiállítás képeit és szövegeit ITT tudjátok megnézni a DRÓTon.
