Magyary Ágnes

Dekadens kérdőjel

Amióta mimóza-lelkű istentagadókká lettünk, azóta csak és kizárólag a jóléti társadalom csatakosan duhaj és hidegrázásosan csalfa istenében hiszünk, de benne is csak mértéktartóan, orrunkat magasan hordva és szipogva; péntek este semmilyen körülmények közt sem herélünk már disznót, azonban éjt nappallá téve keressük az igazságot, mert én vagyok az út, az igazság és az élet – bár tudjuk: igazság nem létezik, de azért még a hiányától igenis lehet szenvedni, mert ami nincs, az fáj – és a hiányból fakadó űrt valamivel ki kell tölteni: glutén- és alkoholmentes szorongással, profán imákkal és mennyei káromkodásokkal, lamentálni is lehet, hogy legyen végre igazság, mert túl sok a hamisság, és ez nem igazság, de addig is marad a mindent kitöltő képzelet, amivel kapcsolatban sajnálatosan kétféle tapasztalatot gyűjtött az elmúlt évszázadok alatt az emberiség: vagy túl sok van belőle és ezt hívjuk a giccses kötőjel tobzódásának, vagy túl kevés és ezt nevezzük a dekadens kérdőjel öngyilkosságának.

Weiner Sennyey Tibor

Etikus felkiáltójel

Nem lettünk mimóza-lelkű istentagadók, aki ezt állítja vagy nincs tisztában az igazsággal, vagy ami rosszabb: szándékosan hazudik!
Isten a mi oldalunkon áll.
Allah is.
Krisna is.
Buddha még meditál, de hamarosan ő is be fogja látni, hogy egy népből valók vagyunk. Sumérok, perzsák, görögök, mind-mind szkíta, Jézus is, akkor is, ha nem tudott róla. És ha azt mondom, hogy szkíta, az annyi, mintha azt mondanám magyar. Eljön az idő, amikor mindenki felismeri majd, hogy mindannyian ugyanannak az istennek a teremtményei vagyunk.
Vagy nem.
De, ha nem jön el az az idő, mi akkor is tudjuk, hogy igen.
Így tehát mindenki, aki mást mond, valójában nem mond mást, mint, amit mi mondunk, vagy azt szeretné mondani, csak még nem tudja, hogy valójában azt mondja, amit mi mondunk. Íme, az úristen szent zászlaja alatt egyesülünk, mink, akarom mondani mi, akik egyek vagyunk, nagy szó: az emberiség, aminek magyar az anyanyelve, pálinka a szent itala, és augusztus húsz a nemzeti ünnepe. Hiába minden, ha nincs hiába. Aki nem érti, nem tudja, hogy mit nem ért. És itt jön a feltartott ujj, szónoklat, oklevél, közbeszerzés, hibajavítóval áthúzott etikus felkiáltójel.

Magyary Ágnes

Kiskun Párducbőr-Rendelet

„Hipsztereknek, szolgáknak, ficsúroknak, futballhuligánoknak, pásztoroknak, politikai agitátoroknak és fiatal gazdalegényeknek, akiknek nagy s nem igen helyesen kigondolt nagytaréjú sarkantyús csizmákat s fekete párducbőröket – melyet köznyelven kacagnivaló kacagánynak hívnak –, viselni nem lészen szabad. Akin ezentúl akár armás hadnagyok az ő katonáikkal, akár egyéb hatósági emberek a betiltott ruhákat tapasztalnák, hatalmokban lészen azon nyakas személyeket kötelességek szerént megbüntetni. A lehetséges súlyos következmények: a fekete párducbőr azonnali hatállyal történő elkobzása. Mert az ilyen rendetlen sarkantyú és kacagnivaló kacagányok nem egyébre, hanem a ruhában való bujaságra s kényességre valók, melyet az Isten törvénye is tilt. Ha valaki pedig renitenskedik s elvenni nem engedné, esetleg a hatósági embert megharapná, annak párduckacagánya ott a helyszínen rózsaszínre festetik, aztán majd meglátjuk, hogyan lehet borgőzös legendákat építeni a férfiasan hullámzó kunsági homokon rózsaszínpárducként!”

Weiner Sennyey Tibor

„Nem a zuhanás számít…”

Amióta életbe lépett a KPR, avagy a Kiskun Párducbőr-Rendelet, mindenki tudja, hogy meddig az addig, hova a netovább. Végre rendeződött a rendetlenség, de – éberség elvtársak – a válság új szakaszába lépett.

Volt válság, van válság, lesz válság.

Válságban voltak tegnap az óvodások, aztán a közterület fenntartók, ma a sírásók. Hát mi van itt, kérdezhetné valaki joggal, aki még mindig nem érti, hogy hát mi van itt? Itt kérem, egy kiállítás van, ahol három fotós és két író arra tett kísérletet, hogy megmutassa, mennyire megfoghatatlan lett a valóságérzékelésünk. Hogy semmi sem az, aminek látszik. Hogy hazugságban élünk. Hogy hazugságban élünk nem csak hazánkban, hanem az egész világon. Természetesen ennek vége. Most már biztosan vége, mert végre itt a KPR, avagy a Kiskun Párducből-Rendelet, s nekünk már csak ez hiányzott, mint egy falat kenyér, vagy – ahogyan a költő mondja – „Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér: / hol símogat, hol üt / (új gép: alig lelem az ü-betűt); / mi szemnek a nap, szájnak a kenyér: / mindennapi és szembesüt.”

Új irracionalitást élünk, de mink, akarom mondani mi, magyarok, végre otthon érezzük magunkat ebben. Mi ugyanis mindig ebben éltünk. Az irracionalitás volt a mi normalitásunk, és amikor végre már nem idegen hatalmak erőltették ránk a teljes őrületet, akkor jöttünk mi, s mivel mást nem ismertünk, megcsináltuk magunknak. A teljes és totális hülyeséget.

Igen ám, csakhogy, feltartott ujj, szónoklat, oklevél, megvett ellenzék, megtévesztő média, ledarált kultúra, elcsalt választás, kis harács és nagy harács, kisorsolt kapózás, hibajavítóval átfestett etikus felkiáltójel, s máris minden rendben, mert életbe lépett, sokadik világvégét szolgáló, rendkívül fontos intézkedésünk, a KPR, avagy a Kiskun Párducbőr-Rendelet. Lehet, hogy zuhanunk, de most már minden a legnagyobb rendben lesz, nekünk, elhiheted.

Magyary Ágnes

Jelentés

Herceg, az Apokalipszis az előzetes elvárások szerint alakult. Eltűntek az aggasztó módon elszaporodó kétségek, megszűnt a neurotikus széthúzás, a nyugati hadtest is tartja magát, a népesség kedvező arányba csökkent le, szükségtelen felségednek a túlnépesedéstől félnie, a javak igazságosabb elosztásához jelentős hullahegyeken keresztül kerültünk közelebb.

Egyetlen nem várt esemény következett be, de eme lényegtelen apróság nem fogja Hercegséged uralkodását alapjaiban megrengetni: a valóság, a káprázat és a fikció finom hártyái a nagy földzengésben felhasadtak és eme egymástól teljesen idegen három entitás gyengéden egymásba csúszott. Így most, ha kitekint Hercegséged az ablakon, azt láthatja, hogy Leila hercegnő és Einstein együtt sétálnak a posztapokaliptikus tájban, és ha az erkélyről néz le, akkor a közepesen rossz színésznőt, Evita Peront, fogja megpillantani a kiváló filozófus Heidegger oldalán.
De ennek mi a kancellárián nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget, hiszen köztudott, hogy a fikció sokkal biztosabb talajon áll, mint bármely céda valóság, a káprázatra meg nem is érdemes szót fecsérelni. Összefoglalóan: kívánni sem lehetne ennél pompásabb világvégét, mint amiben éppen most vagyunk! Kilátásaink a holnapi napra kiválóak.

Weiner Sennyey Tibor

Bevezetjük a kapózást!

Minden a legnagyobb rendben van, megjött a segély, bővül a közmunka-program, itt a kétezer huszonnegyedik havi nyugdíj.

Ahogy ígértük, bevezetjük végre az adózás helyett a kapózást. A kapózás azt jelenti, hogy akiket mi – általunk kijelölt ellenőrök által ellenőrzött sorsoláson – kisorsolunk, azok hó végén írhatnak egy tetszőleges összegről csekket, beküldhetik a Parlamentbe és mi – a ti pénzetekből természetesen –: kifizetjük őket. Ez a kapózás. Magyar találmány, bevezetjük, a Nyugat ámulva figyel és tanul. Ez a magyar gógyi.

Az ipar dübörög, természetes vizeink és termőföldünk odavan, de a mezőgazdaság is egyre jobban működik, csak tönkremennek a gazdák, a várt reformok elmaradtak, erdeinket kivágjuk, a környezetvédelem, az oktatás, az egészségügy mind-mind demagógia, foglalkozzatok azzal, hogy végre itt a kapózás, a „kis harács” és a „nagy harács” után ez a tökéletes adónem, akarom mondani: kapónem, amely helyreállítja a nemzeti-népi és urbánus-paraszt, de a lényeg: a magyar alsó-felső középosztályt, azaz minket, vagy akik velünk vannak, akiket mi – általunk kijelölt ellenőrök által ellenőrizve – kisorsolunk.

Ez a szabad választás szabadságának non plus ultrája, látjátok feleim szümtökkel, hogy Szent István és Koppány bennünk kezet fog végre, Dózsa lesz György királyunk, Kossuth Lajos kormányzónk, Petőfi Sándor zombiként visszatér Barguzinból, Széchényi Istvánt lehozzuk a badtrip-ről, Horthy Miklós és Kádár János romantikus leveleket váltanak, Recsken pedig kinyújtjuk az első Nyelvi Együttműködés Lelkigondozó Vállalkozást, a NYELV-et.

Mindezt értetek, drága, szeretett honfitársaim, értetek, derék magyarok, mert az apokalipszis csak egy nyugati propaganda, nincs itt kérem semmi látnivaló, amúgy is a paprikás krumpliból ellopták a paprikát, krumpli meg nem is volt.
Szólt a Herceg, s az ünneplő tömeg tovább éljenezett.