Magyary Ágnes

Ingyom-bingyom

Ellopták a Holdat. Bár ezzel kapcsolatban semmiféle hír nem jelent meg sehol, de tény: az égen nem volt. Régi festményeken és fényképeken lehetett csak látni.

De az össztársadalmi bizalmatlanság jól érzékelhetően mutatkozott meg abban, hogy rögtön megalakult a Holdat tagadók csoportja, ahol különféle híradásokban lehetett arról olvasni: a Holdat nem ellopták, hanem nem is létezett soha.

Majd arról értekeztek a tagok: a Hold egykori léte fake news. Azaz jól kifundált trükkökkel próbálták évszázadokon keresztül elhitetni az emberiséggel: éjszaka megjelenik egy nagy fényes kerek tárgy az égen, hogy a holdkórosokat és a poétákat mindenféle esztelen képzelgésre sarkallja.

A törökök sem a félholdat imádják, az csak egy kifli, a kutyák sem vonítanak semmiféle nem létező égitestre, mert nem ettek bolondgombát. A holdvilágról zengedező nótáknak, slágereknek körülbelül annyi értelmük van, mint az ingyom-bingyom táliber, tutáliber, máliberféle gyerekverseknek.

Úgy tűnt, a vita parttalan és célt tévesztett, amíg egy nap valaki azzal állt elő: nem lopták el a Holdat, és nem hazudták annak a létezését, hanem egész egyszerűen arról van szó: rossz a viszonyulásunk ehhez az égitesthez. Más szavakkal, rosszul tesszük fel a kérdést. Azaz nem látunk tovább az orrunknál. Vagyis vakok vagyunk az igazságra.

Mert az az ontológiai tévedés és geometriai vakvágány vitt be minket a hamis vágyak hiedelmének sűrű erdejébe, hogy valami nagy kereket és fényeset kerestünk az éjszaka egén, miközben a Hold egyáltalán nem kerek, hanem tetraéder alakú, és nem fényes, hanem színtelen, szagtalan – egyenesen jellegtelen.

Horváth Eve

Denevérrepterek

Anya, látom, megint fákat rajzoltál az égre. Az ágakat a Holdba fúrtad, kegyetlen vagy, mint egy este Brixtonban, ahol csak a fogak világítanak. A fogak és a vérfoltok. Sötétvörös szemek jelzik az utam, olyanok benne a vérágak, mint a metrótérkép. Négyszögletesek a pixelektől, amiket a monitor okozott, észre sem vettem. Persze, már hazajöttem Londonból, ahol a rémálmaimban vörös kismacskák téptek szét a barna házak között, és még szürke színt is láttam. Néha narancsot sötétkékben, ha lement a nap. Ha volt nap. Anya, nem voltál ott. A méhed kétemeletes piros busz. Ülök az emeleten. A hüvelyed Oyster-kártya beléptető. A parkban beleléptem a szarba, miközben hasist szívott a mókus. Majdnem leestem a faágról, amin ültem, úgy röhögtem, a többiek orra alá dörgöltem a valóságot. Rendesen fintorogtak, majd elővették az almabort, amiben Éva fürdött meztelenül. Ádám a buborékkal kiszabadult, mint szellem a palackból. A közösülés után közöltem vele, hogy leszbikus vagyok. Legalább lett családja. Nekem nem. Anya, neked sem volt családod. Én voltam Londonod, filtered a cigihez, cracked a London Bridge-en. Rape me, üvölti Curt a kamaszkoromból, üvöltöm én is a szobámból, ki a nyitott ablakon, bele az éjszakába. Anya, mit csináltál aznap este, amikor elrepültem? Az Ond vezér úti fakótelepen, kölyökkutyáddal a lábad között? Nyomkodtad könnyekbe fúlva a legelső Toshiba laptopomat, amit neked adtam a kapcsolattartásra, életre-halálra? Akkor még nem is tudtuk, hogy majd röhögve hívlak fel egy négycsillagos hotelből, szinte forintokért. Hogyhogy nem pixelesedett el a lábad, a kezed, a méhed, amíg nem voltam itthon? Mit csináltam aznap este, amikor végül elrepültél? A vidéki vályogházban, öreg kutyáddal a lábam között, lépkedve Mami-mappák között, a gépeden.

Magyary Ágnes

Átrepült egy sárkány

Miután a kétszáz éves szúrágta kredencet elvitte André, a régiségkereskedő, mondta valamelyik családtag: olyan kétségbeesetten tátongok, mint üres szoba a múló idő elveszett emlékeire. De lehetséges, ez csak gondolat volt. Elvégre senki sem volt már a lecsupaszított lakásban, ahol a szobának nem voltak falai, a plafonról nem ingott lámpa, és mintha az emlékeket is eltávolították volna a nagyszülők régi bútoraival együtt.

Mintha hajó úszott volna át a pillanaton. De előfordulhat: nem hajó volt, hanem az a kedd délután, amikor a kert fényei zavarosan összefonódtak a cigarettafüsttel, és az emlékfüggönyön keresztül bizonytalanul rajzolódott ki az örökkévalóság imbolygó sziluettje, amely tétován próbált közel kerülni a feltámadáshoz.

De akár az is valószínűsíthető, hogy csak az ijesztő, éhesen tátongó, végtelen semmiség várta, hogy bekebelezze a kedd délutánok élni akarását, miközben bent az üres szobában, ahol már egyetlen bútor sem maradt, tíz éve meghalt nagyapja némán sírt az íróasztalra borulva − a parton bálna pihegett, a kert fölött átrepült egy sárkány. Álom lett volna?

Ha a kád vízzel lett volna tele, és az egész família a víz alá merült volna, akkor nem lehetett volna hallani a csap csöpögését a konyhából.

Húsz éve csöpögött a csap, mint valami megveszekedett jószág, semmi sem volt képes jobb belátásra bírni: jöhetett szerelő, küszködhetett a nagyapja, vagy bárki a családból, egyszer még javasasszonyt is hívtak, de a csap nem hagyta magát: két napig csendben volt, aztán kezdte elölről.

Tompa puffanással értek a vízcseppek a kagyló aljára, és kergették őrületbe az egész családot karácsonyi ebédkor, születésnapok ünneplésekor, és a nagyapa neve napján minden évben: július 22-én, Bertalan napján.

De az is előfordulhat, a nagyapát Imrének hívták – ki emlékszik már erre, hiszen mindent kitettek a sufniba a régi idők emlékeivel együtt.

Horváth Eve

„Döbbenetes halálesetek a Mariahilfer környékén

Először Bella Bardo holttestét találták meg a Café Westend mosdójában, aki egy Magyarországról származó, bevándorlóként élő festőművész. Halálát feltehetően alkohol- és drogfogyasztás következtében beálló szívleállás okozhatta. A bécsi nyomozók (Direktion Staatsschutz und Nachrichtendienst – DSN) ezután a halott bérelt lakására mentek, ahol újabb holttestet fedeztek fel. Bizonyos Eve Horvath nevű írónőt (becenevein: Ív, Zsebi, Kedves, Libsi, Bolsi-Poloska, Hazaárulka, DzsenderJane), aki feltehetőleg B. Bardo-val vándorolt ki hazájából, hogy Bécsben új életet kezdjen. E. Horvathot a szobában, egy könyvespolc alatt találták meg, halálát ütés következtében fellépő agyi érkatasztrófa okozhatta. A lakásban dulakodás nyomait találták. Többek között egy kettétört széket, valamint egy ajtóba szúrt kést. A hivatalos álláspont szerint a felek alkoholos befolyásoltság alatt összeszólalkozhattak, amely tettlegességig fajult. A dulakodás közben E. Horvath elvesztette eszméletét, mely után B. Bardo feldúlt állapotban, kezében önarcképének vásznát szorongatva távozott a lakásból. A Café Westend munkatársai elmondták, hogy a nő két sört és két röviditalt rendelt, miután önarcképét a vele szemben elhelyezkedő székbe „ültette”, és hangos beszélgetés közben itallal kínálta. Ezután valószínűleg a toaletten elfogyasztott kokain hatására állt be nála a szívhalál.”

Milyen érdekes cikk. Azóta kiderült az is, hogy bár meghaltak, mégis túlélték, látták a földön heverni a testüket, látták a rendőri intézkedést, még egymást is a köztes térben, de három, vagy öt évig nem beszéltek. Csak mostanában váltottak néhány, a messengerbe hányavetin behajított szócskát, mióta megint minden szar, és újra élni kell.

Magyary Ágnes

Hasonlatok

Mint üres szívkamrákban eltévedt, félénk füstifecskék. Mint csicsergés a villanydróton. Mint partitúrák a tavaszban. Mint kék ég egyhangúságát megtörő bárányfelhők, amelyek paplanként takarják be a végtelen tengert.

Mint amikor Szent Ágoston víz alatti barlangban üldögél, arról elmélkedve: mindig is hajlamos volt a napon gyorsan leégni, de benne van tartás, és ő nem fog semmilyen körülmények között fonnyadt zöldségeket enni műanyag tányérról – a citrom illata facsarja az orrát, a kávét a gyengék ópiumának tartja. Valamint soha nem fog Dublin utcáin sétálgatva Mary nevű nőkbe első látásra beleszeretni. Mint kandúr macska kivagyisága a halpiacon. Mint révedő tekintetű halfejek. Mint rádió, amely bemondja: kitört a falklandi háború – kár, hogy senki sem tudja, hol van Falkland, ahogy azt sem érti senki, miért kell egymást öldösni – lehet, Falkland nem is létezik? Azok ott nem füstifecskék, hanem angol repülőgépek. És nem csicseregnek, hanem bombázók morajlanak.

Mint érintés, amely pont olyan, mint Spinoza tapintása, amikor lendületesen bizonygatja: nincs szabadság, csak végzet van, amely eltökélten lökdös az átforrósodott romlásba, a végső pusztulásba – amit nevezhetünk a metafizikai ráncok esztétikai kiigazításának is –, de boldogságnak semmiképpen sem.

Mint fájdalom krisztusi magánya. Mint spanyol csatahajók hagymaszaga. Mint amikor már nem jönnek többé a fecskék, és angol repülők sem morajlanak. Mint amikor már sem szag, sem szín, sem érintés, sem zaj, akkor eltűnik a mindenség csalfa tükörképe a fürdőszoba homályában.

Horváth Eve

Nincs térköz

Laura befizetett egy térközi utazásra. Hangzatos címmel hirdették: „Utazás az öt érzékszerv körül, extrákkal”. Hiába került egy vagyonba, könnyen kipengette, mivel egy menő smartup cégnél volt O1G designer. Az idegenvezető, bizonyos Frank Charity volt, akit meghívtak a virtuális csoportba, azaz az AI-asszisztens elintézte, hogy a feltanított avatár a híres, nyugatos, keleti író másában tetszelegjen. Még fizetni sem kellett neki, igaz, a befektetés nem volt kis összeg, legalább öt bölcsészdoktoranduszt és két professzort kértek fel a modern irodalom tanszékről a múltba utazva. De ez lényegtelen, a biznisz beindult, Charity élt, végső soron mindenki jól járt. Laura regisztrált, és feltette a piXR-szemüveget, amit még aznap délelőtt hozott ki a futárdrón. Születésnapjára szerette volna meglepni magát. Annyira izgult, hogy fel kellett szívnia az esemény előtt egy üveg roséport, néhány pálinkakapszula kíséretében. Csinos volt, mint mindig, bár őt senki sem látta, le is zuhanyozott, a tusfürdőjét a marsamazon.com-ról rendelte, igaz, a drága illatokat rajta kívül nem érezte senki. Ez éppen kráterillat volt, rendkívül különleges, űrterepjárónyommal. Valószínűleg több ilyen porszagot árasztó száj is üldögélt az avatárja mögött egy időben. Laura pink hajú avatárt választott, és amint belépett a luxusfelületre, nyomban megkínálták egy pohár Poët pezsgővel. Azonban egy légy valahol beszökött az időkapun, és elterpeszkedett a pezsgőspohárban az ívelt monitoron, ami körbeérte Laura szobáját. Fogalma sem volt, hogyan kellene megölnie. Laura érzékelni akart. Nosztalgiázni. Tanulni. Milyen az evés például, a pirított hagyma illata, egy lakótelepen, valamikor 1984-ben, vagy a lecsóé, ami az úgynevezett játszóteret lengi körbe. Vagy azok a régi szúnyogcsípések! Neki még sohasem viszketett semmije. Elborzadt a gondolattól, hogy a bőrét vakargassa, ami olyan vékony, hártyás volt, akár a rétestészta. És ebben a pillanatban megrohanta a hatodik érzék. Bónuszpontokért lehetett hozzájutni. Neki tellett a cafetériából. Hirtelen késztetést érzett rá, hogy elkapjon valamit a levegőben. Ki is nyúlt érte, és csodák csodájára egy beszédhangot csípett el, valahonnan a túlvilágról, még azelőttről. Ugyanis ebben az időben már meg volt fordítva az idő, és az emberek először is behaltak az életbe, azután kiszülettek a halálba. Laura is boldog volt, ahogyan évszázadról-évszázadra vánszorgott, hogy nemsokára, a kora előrehaladtával elérheti végre ezt a kiváltságot. Addig meg marad a nosztalgiázás, a történelem, a bónuszpontokért kapható érzékchallenge.

Hiánynapló – részlet

– Mester! Mi a létezés értelme? – kérdezte Bun Csan.

– Mi nem az? – felelte a mester.

Mikor a feleségem kimondta, hogy elköltözik: szögbelövő a szívbe.

Mikor megbeszéltük, hogy kinél mennyit lesz a gyerek: lélekszeletelés.

Mikor elkezdett átpakolni az új otthonába: a maradék lélek elmenekül a szemgolyón keresztül.

Mikor kézen fogja a gyereket, és elindulnak az új otthonba: a létezés emléke földre teremt és zihálni kezd.

A szemem csak az elmúlást, az egyedül lévőket, az otthagyott, elrohadt, kiszáradt, fonnyadt, penészes, élettelen dolgokat veszi észre. Ezt még ő vette, ezt még ő nem ette, ezt csak úgy itt hagyta. Az egykor ruhákkal teli polcon sosem olvasott könyvek hálnak. Keresik a helyüket.

Dobozok szerteszét, kerülendő bizonyítékai a robogó magánynak. Szomorúságban száradó hősjelmezek, ködben elszáradó ajándékvirág, örökké lefelé sütött szem. Az utcán hever.

A fájdalom, a lélek élettelen részei a köztes térben várják a megszabadulást. Az értelem létezését. A magyarázatot. A megoldást. A feloldást.

Hiányhely

A hiányérzet vagy az emlékek az erősebbek? Az agy vagy a lélek vetítőgépében világít fényesebben az izzó? Mikor a lépcsőházban a kedves, idős felsőszomszéd összetörte magát, mi jutott elsőre az eszedbe? Vajon ki veszi meg a lakását, ha meghal, vagy az, hogyan tudsz majd becsempészni neki egy kis vodkát az elfekvőbe, mert te nem ítélkezel, hogy alkoholista? Kit nyomsz el magadban? A fővárosban púposkodó természetbarátot, aki repohárból issza a klímaaktivista szódát? Vagy azt, aki örömmel emlékszik vissza arra, hogy gyermekkorában hol szedte a szegfűgombát. Mit tennél a sittes zsákba? Sittet, vagy azt, aki odabaszta a sittet? Visszavakolnád vagy bontanád nagyapád sufniját, ahol megtanított gérvágóval bánni?

Örülnél, ha élne az apád, és együtt vágnátok a gyújtóst nyáron, amiről azt gondolod, hogy teljesen felesleges, mert akkor mi a faszért van bevezetve a gáz? Ki hiányzik a székről? Neked ki hiányzik a képről?

Varga Imre

Magyary Ágnes

Útvesztő

Ez igazán nyomi labirintus – gondolta a felpaprikázott Minótaurosz – szűk folyosó, kicsi szobák, nincs hely forgolódni, rengeteg a limlom, minden telezsúfolva kacatokkal, a nyomott hangulatról nem is beszélve, Thészeusz teszetosza, Ariadné hisztérika. A szörny olyan mérges lett, hogy dühében megette a konyabútort és a nappaliban álló székek kárpitját. Majd bebújt az ágyneműtartóba sziesztázni – tele hassal mást nemigen lehet csinálni.

Hol lehet ez a bestia – gondolta Thészeusz –, nem igaz, hogy ebben a rumliban semmit sem lehet megtalálni. Bezzeg a fonnyadt alma, a félig rothadt zeller megvan, a be nem fizetett villanyszámlák a konyhaasztalon, a kamrában a polcokon bezsúfolva a befőttek és zsírosbödönök helyett minden olyasmi, amit már rég nem használ senki. De az a hülye szörny nincs meg. Ennek persze egy kicsit örült is Thészeusz, mert ha meg lett volna, akkor neki kellett volna megölnie, és szó mi szó, egyáltalán nem fűlt hozzá a foga.

Nekem ehhez semmi közöm – gondolta Ariadné –, nem fogok kezemben gombolyaggal rohangálni a lakásban, ahonnan szívem szerint kipakolnék, és visszaköltöznék anyámhoz. Nem érdekel a Minótaurosz, Thészeusz és az egész zsibvásár. Ariadné inkább a Várkert bazárban ült a teraszon, a Dunát nézte, és úgy vedelte az Aperol Spritzet, mintha nem lenne holnap. Közben hangosan szipogott, semmi kedve sem volt a háziasított magányhoz. Thészeusz hívásaira nem válaszolt, csak üzenetet írt neki: „Szörnyek márpedig nincsenek, a bestiát magadban keresd.”

Horváth Eve

Senki helye

Ki ül a Senki helyén? Merthogy valaki itt ül, az bizonyos, csak nem látom élesen. Te látod? Még most is itt van. Úgy ment el, hogy nyomot hagyott. Két világ között, vázlatként. A szerkezetek néha csődöt mondanak. Például ez a monitor láncba kötés. Mert nem mindegy, milyen a csatlakozó és a kábel. Vagy egy AI-prompt, ami kudarcba fullad. Fordított interpretáció, a bemenetnél még rúgkapáló, kopasz, ordítva síró és meztelen, a kimenetnél meg hörgő, ősz, csendben motyogó és felöltöztetett.

Hát, elvégeztetett.

Sugárfertőzött lelkek mulatoznak az atomerőmű szarkofágján. Szalagos fánkot süt egy retró panelmadonna. Vidéken táncházba mennek a berakott hajú otthonkák. Fellép a Kolhoz Benő, húzza a harmonikát, amíg az körbe nem éri egész Magyarországot. Fémes ízű a pacal, mintha a nap is vasból, acélból lenne. A hold pedig kiskeserű. De vár még a felvonulás, nyúlik a harmonika, és a dohányfüst paplanként fedi be a körúti szerkesztőséget.

Hát, elvégeztetett.

Robotok, masírozzatok! Tapossátok a nyomainkat! Vajon mennyit érhetünk az ő szümtükben? Isà, por ës homou vogymuk, hagymától könnyezők, felhőkarcolókból kiugrók, kerék alatt cserben hagyottak, kerékbe törtek, kereket oldók, máglyán elégők, karóba húzott karót nyelők, késdobálók és tűzzsonglőrök, állatbarátok, állatkínzók, sorozatgyilkosos sorozatnézők. Szerelmi szamurájok. Hasbeszélő hasfelmetszők. Árapálysíkságok. Utánunk úgyis csak az jöhet, amit megteremtünk.

Vagy: az már régebben elvégeztetett?