Az élet alapvetően mégiscsak inkább vicces és szerencsére csak kevés időt kell hülye kormányablakban a hülye hivatalnokokkal bajlódnunk. Az embereknek is remek a humorérzéke.
Vegyük például a 15. fejezetben már emlegetett El Escorial pénztárosát, aki arra a kérdésre, hogy vajon akadálymentes-e az El Escorial látogatók előtt nyitva álló része, azt a frappáns választ adta, ha fel tudok állni a székből és felmenni a kétezer lépcsőn, akkor igen.
„2024-ben Magyarországon miután szeretném meghosszabbítani a lejárt parkoló igazolásomat, közlik velem, hogy semmiben sem felelek meg a jogszabályoknak, az előző igazolást sem kellett volna megkapnom, meg különben is, hogy képzelem, hogy majd bemegyek a belvárosba és beparkolok valami kényelmes helyre! Akkor hová fogják tenni a luxusautókat?! De semmi baj, mert itt mindenre van jogszabály, a luxusautók parkoltatására is, és nekem itt ha fene fenét eszik is, akkor sem lesz jogtalanul bitorolt parkolókártyám. Tanuljam meg, hogy hol a helyem…”
Magyary Ágnes ‘Testodüsszeia’ című sorozata olyan sikeres volt a DRÓTon, hogy 2025 márciusában a MAGVETŐ könyvkiadónál jelenik meg. Néhány további részletet a megjelenésig még olvashattok lapunkon, most például arról, hogy miképpen nézett és néz ki az akadálymentesség Amerikában, Brüsszelben és Budapesten.
Magyary Ágnes ‘Testodüsszeia’ című sorozata olyan sikeres volt a DRÓTon, hogy 2025-ben a MAGVETŐ könyvkiadó fogja kiadni. 🙂 Néhány további részletet a megjelenésig még olvashattok lapunkon. Most éppen azt, amikor szerzőnk felteszi a kérdést, hogy ha van jogunk dönteni a halálról, akkor lehet-e jogunk dönteni az életről is? Majd pedig elmeséli, hogy hogyan került ezen kérdés megválaszolhatatlansága nyomán Amerikába…
Korunkban a halál tabu. Nem szeretünk beszélni róla. De mi a helyzet az eutanáziával? Miért lett hirtelen oly fontos, hogy erről vitatkozzunk?
Mert mire is gondolok? Vegyünk egy ilyen egyszerű helyzetet: esik az eső. Mit tesz ilyenkor egy magyar ember? Mély levegőt vesz, hangosan vagy magában mérgesen káromkodik, nem megy sehova, a barátainak azt mondja, hogy unalmában a Háború és békét olvassa, de valójában a borzalmas körülményekre való tekintettel, amely helyzetből nyilvánvalóan nincs kiút, elhatározza, halálba fogja inni magát, mert annak legalább van értelme, hiszen most már sosem fog többet kisütni a nap, mert ez itt kérem Kelet-Európa.
És mit tesz egy spanyol? Mély levegőt vesz. Káromkodik. De nem mérgesen, hiszen ő legfeljebb a politikán tudja felbosszantani magát. A baj inkább az, hogy esőben fuccs a bikaviadalnak. Ugyanis ilyenkor még a bikák sem futnak, az állatkínzás lenne. Tulajdonképpen a káromkodásnak sincs semmi jelentősége, mert ha sütne a nap, akkor is ezt tenné. A káromkodás nem világnézet, mint Kelet-Európában, hanem merő nyelvi kényszer a közlésre. A spanyolok szeretnek közölni. Akkor is, ha van mit mondaniuk, és akkor is, ha nincs. Majd felhívja a barátait, hogy amint kisüt a nap megisznak valamit. Mert, a nap sütni fog. Annak olyan a természete, mert ez itt kérem Hispánia.
És mit tesz az esőben egy belga? Elmegy biciklizni. Miért? Mert sosem fog sütni a nap, hiszen sosem sütött. Annak ilyen a természete, és ez nem politikai kérdés.
Sok érzékeny lelkű szerző lamentál: micsoda disznóság, hogy a betegség leírásakor előszeretettel használjuk a háborús frazeológiát (harc, küzdelem, csata, győzelem stb.). Mégis mi mást lehetne tenni? Itt aztán nincs lacafacázás, itt életre-halálra megy a harc. Ez alól csak a gyakorló hipochonderek a kivételek, mert azoknak csak a szája jár, közben kutyabajuk sincsen. Így persze könnyű érzékenynek lenni a nem megfelelő szóhasználatra. A képzelt betegek legalább annyira megbízhatatlanok, mint a makkegészségesek. Iszonyúan okosak, miközben fogalmuk sincs semmiről. Ezzel szemben, ha van valami cifra betegségünk, ugyanúgy nem lesz fogalmunk semmiről, de legalább tudatában vagyunk annak, hogy mindehhez még ostobák is vagyunk.
2024-ből visszatekintve, nevetségesnek tűnik, hogy a 2000-es évtől azért rettegtek már jó előre az emberek, nehogy összeomoljon a számítógépes rendszer az egész világon. A fejlődés jegyében ma már azon izgulhatunk, hogy ne legyen sem atomháború, sem világháború. Micsoda minőségi különbség!
2000-ben szerencsére nem omlott össze semmi, viszont a Humán Genom Projekt keretében sikerült befejezni a teljes emberi génállomány feltérképezését. Én erről persze akkor semmit sem tudtam, annak ellenére, hogy ez a tudományos áttörés vezetett oda 2022-ben, hogy végre fény derüljön, mitől megy tönkre az izomzatom. A másik világra szóló esemény eme jelentős tudományos áttörés mellett az volt, hogy életemben először találkoztam azzal a szóval: érzékenyítés. Jobban mondva az a szó jött szembe velem: sensibiliser.
Az utópikus test vágya abból fakad – mondom ezt már én – hogy az, ami adatott, az finoman szólva sem tökéletes. A tökéletes megalkotása pedig minden kor és minden civilizáció örökös vágya. Aztán jönnek a gének és mindent összekuszálnak, de emiatt sem kell elkeseredni, mivel – mondják az örök optimisták – a biotechnológiával majd ezt is ki lehet igazítani, és akkor majd mindenki makkegészséges és szoborszerű szépség lesz.
Cioran szerint azonban az egészséges emberek nem szavahihetők, mivel fogalmuk sincs az igazi fájdalomról és szenvedésről…
„Június hó másodikán a feleségemmel Előpatakra utaztunk…” – írja Csáth Géza 1914-ben. Hatszáz kilós csomaggal a Keleti Pályaudvaron szálltak fel a vonatra némi veszekedés után, mert ekkora poggyásszal nem lehetett csak úgy utazgatni a jól szervezett Monarchiában; előtte vitatkozni majd korrumpálni kellett a kalauzt, de hála Istennek ez azért sikerült, hiszen mégsem mehetett az író és újdonsült felesége átvenni a fürdőorvosi állást a Kárpátokban hegedű, magánkönyvtár, saját étkészlet és egyéb létfontosságú dolgok nélkül.
Nagymamám imádott gyalogolni. Én is. De egy úrinő nem csatangolhat céltalanul a városban, ezért különféle okokat kellett találni arra, hogy miért is tölti szinte egész napját Kolozsvár utcáin a Szentpéteri templomtól kezdve egészen a Donát útig, lazán érintve a Király utcát, és a Mócok útját.
– Sisi… – mondta elszántan nagyanyám – …ebéd helyett sétálni ment.
Nagy dolog – gondoltam áhítattal. Ugyanis mindig arra vágytam, hogy olyan légiesen karcsú és törékenyen barna hajú legyek, mint amilyen a kolozsvári nagymamám és Sisi voltak. Ők ketten voltak a példaképeim minden tekintetben.
…így aztán beutaltak Előpatakra. Előpatak híres-neves fürdőhelye volt a Monarchiának. Ha senki sem hallott erről a helyről, az azért van, mert Előpatak tulajdonképpen ott van, ahol a madár sem jár, a világvégén, az üveghegyen túl, ahol a kurtafarkú malac túr, Háromszék legmélyén, fent a hegyekben, a fenyves kellős közepén, mert úgy-e a Kárpátok nem a Riviéra.