„Nagymértékben javára szolgál az embernek,
hogy egy nap meg kell halnia.”
Cicero
(A ‘Testodüsszeia’ tizenhatodik része)
(Az előző részt itt olvashatjátok.)
Az ókorban nem voltak szanatóriumok, mivel az egész ókor maga a szanatórium: jó levegő, kellemes éghajlat, sok napsütés, tengerpart, Mediterrán-hangulat. Civilizációt építeni ugyanis nem lehet ködös, hideg időben. Ezt mindenki tudja, csak nem mondjuk ki hangosan. A középkorban meg azért nem voltak ilyen intézmények, mivel az emberek egész egyszerűen túl keveset éltek ahhoz, hogy még szanatóriumra is maradt volna idejük: még mielőtt megbetegedhettek volna és valamilyen jeles magaslati intézményben kezelhették volna nyavalyáikat, meghaltak valami ronda járványban vagy még annál is rondább háborúban.
Aztán a XIX. században hirtelen annyi szabad ideje lett az embereknek, hogy unatkozni kezdtek. Ezt jobbára utazással és megbetegedéssel kezelték. Mert ez így volt elegáns. Így szükségszerű volt a szanatóriumok megszületése is, ahol ezek a nagyon gazdag, de mélységes spleenbe süppedt uraságok sok pénzért, abba az illúzióba tudták ringatni magukat, hogy meggyógyulhatnak. És így jutunk el két nagyon kínos kérdéshez a pénzhez és a magaslatokhoz. A magaslatokról már volt szó, a pénzről meg inkább nem beszélnék.
Vannak olyan betegségek, amellyel az ember állandóan orvosok ajtaja előtt várakozik. A Hasnyármirigynaplóban is mindig kezelések, nővérek és orvosok nyüzsögnek. Én ezzel a csoda nyavalyámmal még egy napot sem feküdtem kórházban. Ez jobbára abból adódik, hogy nem is nagyon tudták volna, mit is kezdjenek ott velem. A farigcsálásokat – izomminták levételét – járóbetegként megúsztam. Szanatóriumban viszont jártam. És ezért végtelenül hálás vagyok. Ugyan az állapotom egy centivel sem lett jobb, de micsoda élmény! És nem csak az a hülye test van a világon, hanem az irodalmi alapanyagra is gondolni kell.
Kolozsváron is érezték: minden körülményt tekintetbe véve, azért még sincs rendjén, hogy semmi kézzel foghatót nem tudnak mondani, így aztán beutaltak Előpatakra. Előpatak híres-neves fürdőhelye volt a Monarchiának. Ha senki sem hallott erről a helyről, az azért van, mert Előpatak tulajdonképpen ott van, ahol a madár sem jár, a világvégén, az üveghegyen túl, ahol a kurtafarkú malac túr, Háromszék legmélyén, fent a hegyekben, a fenyves kellős közepén, mert úgy-e a Kárpátok nem a Riviéra.
A történelmi fejlődés ezen a vidéken is utat tört magának, mert ugyan ezekben a fenyvesekben a XV. században még táltosok űzték titkos szertartásaikat, miközben lent a völgyben csuhás papok tömjénfüstben zsolozsmázták a maguk igazságát. Aztán ott is változtak az idők és a Monarchia idejében híres fürdővárost rittyentettek a fenyves közepére – lévén, hogy a táltosok elhordták az irhájukat.
Nem tudom a XIX. század második felében, hogyan jutottak oda fel, de a nyolcvanas években Sepsiszentgyörgyről ment nyitott kocsi, amelyet traktor húzott. Ez hóviharban hatalmas élmény. Merthogy a Kárpátok nem a Riviéra, és arrafelé a nyár vége és a szeptember eleje meglehetősen hideg tud lenni, oly annyira, hogy a hóvihar sem ritka. A hideg és a hó külön jót tesz az izmoknak.
Az emberek mindig azt szokták kérdezni, hogy vannak-e fájdalmaim. Én szégyenkezve vallom be − mert én is érzem, hogy ez nincs rendjén −, hogy nincs. A hóviharban sincs fájdalma senkinek – még nekem sem −, abban csak azt lehet érezni, hogy már nem lehet érezni. De különben is minek annyit érezni?
Tehát az az egyórás út a vadul potyogó hópelyhek és a süvítő szél társaságában a neurológiai társaság ajánlásával maga az élvezet netovábbja. A nyárias jármű az egykori fürdőváros központjába tett ki. Minek is ment volna a szanatóriumig? Balgaság lett volna, elvégre a szanatórium az izombetegség kezelésére jött létre, márpedig az izmoknak jót tesz a mozgás, ezt még az óvodások is tudják: a betegeknek sétálni kell a friss levegőn és a természet lágy ölén.
A régi épületek akkoriban persze már romokban hevertek, ezzel adtak némi patinát a balkáni nemtörődömségbe süllyedő romvárosnak, ahol lassan a természet vette át a hatalmat. Rousseau visongott volna örömében!
Szerencsére édesanyámmal együtt utaltak be ebbe az intézménybe, ahol naponta kaphattam meg a B-vitamin koktélomat – hála érte. Volt még parafinos kezelés, amitől nem értem, mit vártak. Gondolom, a befeszült izmok kilazulását. Tény, a meleg jobb a rossz izmokra, mint a hóvihar, de a tűzforró már kérdéses. De ebben a történetben nekem nem osztottak lapot. A parafin égetett, amikor feltették, szóval igazi élvezet, de a szanatóriumban szenvedni kell, különben fabatkát sem ér a kezelés. Közös tornák is voltak, ahol leginkább azzal foglalkoztam, hogy megfigyeljem a résztvevőket. Amikor nem voltak kezelések, akkor sétáltunk, de a fenyvesbe nem merészkedtünk be, mert a Kárpátok, nem Svájc, és semmi kedvünk sem volt medvékkel találkozni.
Az 1859.-es Hölgyfutárban így írnak Előpatakról:
„Minthogy az előpataki gyógyforrás a karlsbadival egytermészetű, nem csuda, ha külföldiektől (az egy oláhországi bojárokat kivéve, kiknek kedvenc helyük) nem látogattatik. Erdély első családjai azonban évenként szokott vendégek.”
A romos monarchia korabeli villák és fenyők között sétálgatva találkoztunk az egyik oláhországi bojárcsalád leszármazottjával, akinek ott volt nyaralója. A nyolcvanas évek Romániájában román bojár leszármazottjának lenni legalább annyi előnnyel járt, mint egy kolozsvári magyar családhoz tartozni.
Makacsul tartja magát egy legenda a magyarság körében, miszerint az erdélyi románok (erdélyi románok alatt értsd azokat, akik már 1918 előtt is ott voltak) nagyon mások, mint az „óhazából” frissen érkezők. (Aki nem hiszi, nézze meg Cioran Vasgárda imádatát – és csak az olvasó iránt érzett jólneveltségből, nem rittyentek ide egy frappáns esszét Cioran és a Vasgárda közti meghitt kapcsolatról.)
Nagymamám régi barátnője Zseni néni, akit még fiatalasszony korából ismert, amikor a negyvenes években nagyapámmal összeházasodott. Zseni néni erdélyi román volt, akkoriban éppen magyar férjjel büszkélkedhetett, így jutott be nagyanyám szalonjába. Amikor gyerekkoromban Zseni nénit látogattuk, akkor már Zseni néninek friss román férje volt, valami nagykutya abban a rendszerben, így mi csak a konyhában ülhettünk le. Így lettünk idegenné nagyanyámmal Kolozsváron, de sem ő sem én nem voltunk érzékenyek.
(Folyt. köv.)
