Báró Kemény Zsigmond kezében bozótvágóval, lelkében viharokkal vágta ki a magyar próza ösvényét. Az Isten háta mögött. Jókedvvel duhajkodhattak már itt a XX. században a nagyvárosi piperkőcök, és learathatták az irodalmi babérokat, hiszen a munka javát ez a vad erdélyi báró elvégezte.
Az ominózus Jókai-vita rengeteg témát felszínre hozott, amelyeket akár külön-külön is érdemes lenne megvizsgálni kötelező olvasmányok, kánon, irodalomoktatás, női írók, kortárs irodalom, irodalomtanítás, olvashatóság, stb. Bánki Éva és Péntek Orsolya részben ezt meg is tette, én most szeszélyesen előrángatok néhány gondolatot. Figyelem: erősen ironikus hangvételű okoskodás következik!
Ő is a diktatúrában élte felnőtt életét… a szelek gyáván fújtak és a dombok suvadásosan csúszkáltak a felhorzsolt álmokon, miközben könyökkel ment a harc. Csak könyökkel.
Világvége van. Mindennap. Vagy hurráoptimizmus. Mindennap. Átmenet nincs. Józan ész nincs.
A jobb sorsra érdemes kortárs írók is boldogan győzködnek: kukába a klasszikusokkal!
Az irodalmi Nobel-díj körül sokszor föllángol a vita: milyen szempontok alapján ítélik vagy nem ítélik oda. Ha az ember végig olvassa a díjazottak listáját, jónéhány névről fogalma sincs, hogy ki fia borja.
Igen, Erdély. Örök probléma. Mintha Dsidának is akadt volna baja vele. Mert Erdély egyszerre áldás és átok. De én nem aggódnék túlságosan…
Kimenni a teraszra. Napsütés. Az jó. Kell a D-vitamin. Állítólag jó az immunrendszernek. A szabadság meg túlértékelt. Nem csak túlértékelt, hanem elcsépelt. A túlszocializált nyárspolgárok delíriumos álma. Szabadság nem létezik…
A Víziló a Szamosban című most megjelent regényéből az első két fejezetet olvashatjátok ezen a hétvégén a DRÓTon.
A Víziló a Szamosban című most megjelent regényéből az első két fejezetet olvashatjátok ezen a hétvégén a DRÓTon.