Középiskolásként, amikor az ember szükségszerűen úgy érzi mindent tud – ez később elmúlik – számomra is érthetetlen módon írtam egy esszét Farkas Árpád költészetéről. Ezzel a dolgozattal, ha Országos Tanulmányi versenyt nem is, de a híres sárvári irodalmi diáktáborban meghívást nyertem. Nehéz volt megfogalmazni, hogy a novelláim mellett minek írogatok én ilyen szövegeket − a táborban sem tudtam erre elfogadható magyarázatot adni, ezért mindenkinek azt mondtam, hogy véletlenül született meg ez a dolgozat.
Farkas Árpád ugyanabban az évben született, mint édesapám: a vészterhes 1944-ben a bombázások, németek hátrálása és a szovjet csapatok nyomulása idején: minden csecsemő számára ideális környezet későbbi világnézetének megalapozásához. Ahogy apám,
ő is a diktatúrában élte felnőtt életét,
amely még nyomokban sem emlékeztetett az operettszocializmus kádári kispolgári konformizmusára, nem beszélve a szószátyárkodóan és félkegyelműen locsogó korunkra, amikoris kapucsínót szürcsölgetve moralizálunk mások rovására, vagy éppenséggel áruljuk kétes értékű portékánkat az áldozatpiacon. Ugyanis arrafele és akkoriban komolyan vették a dolgokat és a kertitörpe is megfigyelt, sőt félhetően be is súgott,
a szelek gyáván fújtak és a dombok suvadásosan csúszkáltak a felhorzsolt álmokon, miközben könyökkel ment a harc. Csak könyökkel.
És némán. Senki sem akart a kertitörpék jelentéseiben szerepelni – köztudottan ocsmány intrikusok. Ott és akkor nem csak a szavaknak, de még a csendnek is következménye volt. Áldozatok nem voltak, csak bűnösök és elkövetők. Kapucsínó sem volt, csak neurózis, de természetesen ez csupán második világháborús örökség (lásd bombázások).
Élni a hó alatt is lehet…És tényleg. Aztán csak elolvadt a hó, nemcsak a felmelegedés miatt, hanem mert megváltozott a világ – vagy ugyanolyan hitvány maradt, mint mindig is volt. És már nem amiatt kellett aggódni, hogy ki figyel meg, hanem, hogy kiről derül ki, hogy megfigyelt. Ennek a generációnak következő nagy traumája: a felismerés, hogy bejárónőjük, szomszédjuk, a legjobb barátjuk, testvérünk, feleségük, saját apjuk volt Júdásuk. Aztán betáncolt a színpad közepére csábosan illegetve magát Európa és kezdetét vette az ünnepség. Ők pedig úgy jártak, mint Kis János Móricz novellájában.
Annyit koplalták a szabadságot, hogy a végén megfeküdte gyomrukat a töltelékes demokrácia és a tárkonyos, tejfölös kapitalizmus.
Még jó, hogy ezekbe nem olyan könnyű belehalni. Azonban az igazságot meglelni már bajosabb, mert arról kiderült, hogy nincs, míg ott a hótakaró alatt egykoron váltig ezt mondogatták maguknak: márpedig van, csak nem találja senki. Közben a Duna felszínén, nézd: Ez itt egy szerb láb, ott horvát kar, magyar szemgolyó. De amíg önfeledten csodálkozunk, ellopják az erdőt, ugyan itt fönt a Kárpátokban maradt még egy-két bölény tölgyes. Érthetetlen hogyan.
Nem olyan rég jelölt be a facebookon Farkas Árpád és felmerült bennem, hogy elmondom neki ifjúkori botlásomat: biztos jól esik neki ̶ gondoltam. De aztán úgy véltem: ez tolakodás, biztos inkább bosszantaná. Most már sohasem fog kiderülni, hogy melyik.
Farkas Árpád
A HÉT TÖRPE
Egymásra rakva
virágok, kések;
megyek az ősznek,
megyek a télnek.
Félholtra álmodott,
őrizett jonhom
késeknek érzem
virágnak mondom.
Semmiből építnem,
mértékkel hinnem –
hét törpe éber
az idegeimben.
Ácsolják mosolyom,
düheim pányván,
szikrázik szívemben
hét pici csákány.
Sebaj, ha kitetszik:
göcög az ének,
foga fehérje
Hófehérkének…
Kimarjult szemmel
ne kéne látnom
kincsekkel való
elároklásom!
Dolgos tüdőmet
többel, jobbal,
szálló madarat
sippal, dobbal,
késeket virágok,
virágot a kések…
Megyek az ősznek,
megyek a télnek.
(1980)
VADKAPOR
Barátaim, az erdőt elloptátok,
az operet bécsi erdő néktek zengedez-
ne, ha arra dugnátok pénzszimat
orrotok. Itt fönt a Kárpátokban
maradt még egy-két bölény tölgyes,
lakagombával teli északi oldaluk.
De nélkületek nem kell nékem az sem.
Soványodom, akár a szeredrinda, át-
búvon széthordott határelzáró
drótkerítéseken. Fogyok, beléfogyok
a hunyó esti lámpafénybe,
közeli s távoli barátok híján
éldelem éltemet; így, csak így,
köröm közül.
De ha majd nyílni láttok
egy vadkaporvirágot a dicső
Kartnerstrassen, vázába
ne tegyétek. Ejtőernyő az,
földemről való.
Ember menekülhet így csupán
a légi térben onnan, hol
minden összeroppanó,
hol szívet,zúzát,májat vésnek,
s nem sírás, csak vadkapor segélhet
ejtőzni ernyőjével hűvös Európa
forró piacán, hol zene szól legalább,
szabaddá álmodott népek zenéje,
fölszabadító.
Földet itt érek majd, tátogtató-virág-
géppuskásan, margarétás fegyverrel,
s ejtőernyősen, ami: vadvirág.
Ne rettegjetek, csak megszálló leszek,
átmeneti vendég, átszálló alamizsnás
Nyugat nem-léte ellen,
szabad ejtőernyős,
szelíd vadkapor.
( 1991)
VÉRES HAVAK
Havat ettem az éjjel, fuldoklón,
véres havat. Mondtátok, színezi majd
a torkomból feltörő vinnyogásokat;
ez itt a Duna jege, foncsora nincs még,
csak színe a földieperé, s az ott,
ki fej nélkül úszkál, pisztácia.
Nem ilyen ötórai teára hívtál,
kurva madonnám, s tálalni Dél-Európát
nem ily lavórban. Ez itt egy szerb láb,
ott horvát kar, magyar
szemgolyó. Nem ily békére vágytunk
hetvenegy nyarán, midőn Csurgón
harsogattuk fogunk közt a vérpiros
dinnyét annyian, furcsa nevűek,
nem ily Duna-medencét,
rég kidöglött palicsi tóval, eszéki
halászlét sok vérvörös laskával,
ott, hol volt még hely, “hol fölolvashatol”.
Rom már csak a vers és a város : s hullabűz!
Dicső avangardjaim, ím, időtök eljöve!
Nyelv, mint kocsonyábavaló,
kitépve immár. Nem kell rágódni többé
“modern” emberi beszéden!
Géppuskák makogják dalaitokat.
Csak a szegények, legyenek parasztok,
költők, némulni nem tudó színészek,
kik hanyat vágódnak most, tudják,
mily szertartás szerint temettetik őket el.
Lázasan, a legmélyebb alázattal
nyelem a véres havat, torkom fölsebzi
egy-egy csontszilánk, de nem az fojtogat.
Nyugat kellett nekünk, Új-Bizáncban?
Tessék, itt a friss hó, terítve kés-villa-géppisztoly,
villásreggelizzetek e pimaszul áruló-becsapó
tág és szép Európa ege alatt!
Sepsiszentgyörgy, 1992. január 1.
