Erdélyi, nő, író és „kétnyelvű”: Márton Evelin

Magyary Ágnes: Kicsoda Márton Evelin? Honnan jött?

Márton Evelin: Magányos vándor-mesztic a Kétvízközből* − mondanám. (* Kolozsvár egyik történelmi városrésze – szerk.) De ez a kijelentés olyan szépen, költőien hangzik, és ki tudja, mi köze a valósághoz. Jelen pillanatban nincs megnyugtatóbb válaszom erre a kérdésre.

Az a Kétvízköz például, amit emlegetek, mint városrész már nem létezik, és az udvar sem, vagy a ház, ahol járni tanultam, később biciklizni, egy drótkerítésbe kapaszkodva félkézzel.

Erdélyi és nő. Létezik-e olyan, hogy erdélyi író és van-e értelme női írókról beszélni? Sokszor megállapították már, hogy nem, de aztán mégis csak újra és újra előkerül mindkét téma.

Hát Erdély és a nők is léteznek, szóval a téma megkerülhetetlen. Így beszélni is lehet erről. Miért ne? Habár az „erdélyiség” talán sokkalta tágabb gondolati prérikre vezethet, mint azon töprengeni: mi lehet a titka annak, hogy valaki nőként ír, fest, zenét szerez, orgonát javít, nehéz köveket farag, teherautót, traktort vagy áramot vezet.

Ha Erdély van, erdélyi író is van,

azt hiszem ez éppen ilyen egyszerű.

Mások nevében nem szólhatok, de azt hiszem hasonlóképpen gondolhatják a társak, akikkel az itt és mostban „írunk”: meghatároz az, hogy ide születtem, itt nőttem fel, és itt élek, minden bizonnyal befolyásolja a gondolkodásomat, talán még a nézésemet és a járásomat is. Ez mégsem jelenti azt, hogy létezne feltétlenül erdélyi stílus, elvégre

Erdélyből több is van: a történelmi Erdély, a földrajzi és kulturális régió, minden magyarok közös Erdélye, az elhagyott Erdély, illetve a magán-Erdély, amelyet mindenki a saját prizmáján keresztül lát, érez, szeret vagy gyűlöl vagy a kettőt egyszerre

− mert az sincs kizárva.

Bukarest, Kolozsvár, Székelyföld? Hogyan kötődsz ezekhez a helyekhez, mit jelentenek számodra ezek a terek nyelvi, kulturális és komfort értelemben is?

Kötődök, mert ilyen kötődős típus vagyok. Bukaresttel a mai napig ismerkedem. Valahányszor ott járok − és nem volt ez másképpen abban a tizenegy évben, amit ott éltem −, izgalmasnak, furcsának, néhol komornak, máshol viccesnek, eklektikus halandzsának érzem a fővárost. De engem vonz. Szeretem is, mondjuk úgy, hogy a kedvenceim közé tartozik. Elboldogulok, ismerem nagyjából a járást, a legtöbbször otthonosan érzem magam − ott is −, vagy idegennek −, ahogy máshol is.

Kolozsvárral más a helyzet, mert miközben a folyamatos átalakulásának vagyok megélője és szemtanúja, vágyakozom gyermek és ifjúkorom városa után, amelynek egyre kevesebb nyoma marad. De azt hiszem a szülővárosok természetük szerint kettős érzésekkel sújtják az embert.

A Székelyföld egészében, illetve egy szűkebb régiója, Felsőháromszék − azt hiszem −, a hátralevő életemben immár kitart oázis minőségében. Ez talán némi magyarázatra szorul: édesapám él ott, egy kis falu melletti tanyán. Állatok, erdők, legelők, kaszálók, pityóka és káposztaföldek, meg egy-két titkos régészeti lelőhely az én terepem. Oda szoktam eltűnni, és napokig kószálni úgy, hogy emberekkel alig érintkezem. Nagy igényem van ezekre a kóborlásokra, és ott megtehetem, nem kell arra figyelnem például, hogy bóklászás közben el ne tévedjek.

Az erdélyi magyarok arról híresek, hogy pocsékul tudnak románul. Te már románul is írtál könyvet. Mit jelent neked ez, hogy két nyelvben is ilyen otthonosan mozogsz? Mit jelent neked a román kultúra? Kétnyelvűnek tartod magad?

Ez csak egy téves sztereotípia, miszerint az erdélyi magyarok pocsékul tudnának románul, ennél sokkalta árnyaltabb, rétegzettebb a dolog. Az tény, hogy a román nyelv oktatásával mindenféle gondok akadnak, és ezáltal a megtanulásával is, de alapjáratban a székelyföldi magyarok tudnak gyengébben románul, és ez a kijelentés is csak részben igaz. Például a bukaresti „echte román”, azaz román tannyelvű egyetemekre, is szép számban jelentkeznek székelyföldi fiatalok, akik amott − a messzi délen − gyorsan behozzák a nyelvi lemaradást.

Inkább azt lenne igaz kijelenteni, hogy

az erdélyi magyar nem ismeri jól a román kultúrát, aziránt különösebben nem érdeklődik, arra hivatkozva, hogy ez fordítva is így van – és mindkét tény tagadhatatlan, viszont a helyzeten javítani lehet, és van is értelme.

A könyvet írtam románul azért árnyaltabb kicsit: vicces versikéket írtam a nyolcvanas évekről, egy olyan kötethez, amelyet Cătălina Nistor román képzőművész rajzolt. Az ő ötlete volt a `80-as évek ABC-je.

Jól tudok románul, de folyamatosan tanulom a nyelvet, úgy, hogy napi szinten olvasom, beszélem és hallgatom. Furcsán hangozhat, de szeretem, kedvelem a hangzását, a logikáját, soha nem éreztem teljesen idegennek, de hát egészen kicsi koromtól hallom magam körül, szóval nincsen ebben semmi ördöngösség. A kultúrát illetően pedig csak azt mondhatom, hogy bolond lennék, hogyha nem érdeklődnék iránta, hiszen itt van, karnyújtásnyira, elérhető, tanulmányozható és ez csodálatos.

Kétnyelvű vagyok, abban az értelemben, hogy ha például románul kell írnom, vagy beszélnem, akkor románul is gondolkodom, nem fordítom a szavakat/kifejezéseket fejben, sőt, és ez talán egy erdélyi jelenség, sokszor a beszédembe is keverek olyan román fordulatokat, amelyek jobban kifejeznek egy adott helyzetet, mint a magyar megfelelőjük. Például azt, hogy halálosan unalmas ennyivel is el lehet mondani románul: sictir (olv.:sziktir).

Egy korábbi interjúdban azt mondtad: te nem bánatodban, hanem jókedvedben írsz. A Solea Minor című regényed egy szigeten játszódik egy nagy világégést követően. Nem kérdőjelezem meg egyetlen író magára vonatkozó állítását sem, de az apokalipszis utánról írni milyenfajta jókedv szükséges?

Valamiféle sztoikus nyugalom, melyet időnként bánat és kétségbeesés-hullámok szakítanak meg, a derűre jön a szokásos ború, amikor minden − de minden − teljesen céltalannak és értelmetlennek tűnik. Ilyenkor aludnom kell. Sokat. Ettől helyrejövök.

Soha nem tudtam semmit nagyon komolyan venni, bár teljesen komolytalanul sem, a kettő mezsgyéjén van a jókedv, amellyel akár az apokalipszis utánról is írni lehet, már az is örömre ad okot, hogy utána talán nem a semmi jön, csak valami más. Meg aztán, amíg felsejlik valahol az égen a nap, s életet ad levegő és víz, vannak fák, sziklák, bokrok, füvek, néhány ember, és állatok – a reménytelenség is feltöltődik némi értelemmel.

Művészettörténetet tanultál, hogy lett belőled író? Azaz milyen bűnöket kell elkövetni, hogy eme tisztes pályáról valaki az irodalomhoz zülljön le?

Ez talán azzal magyarázható, hogy eleve züllött valék. Másrészt dacból végeztem el az említett szakot, hogy bebizonyítsam, hogy igenis képes vagyok rá. Azt talán egy percig sem gondoltam komolyan, hogy művészettörténész leszek. Ahhoz még sokat kellett volna tanulnom, de egyetem után másfele sodort a sors, tételesen a sajtó irányába, és hát talán a fentiekből is kiderült, nem bánom, ha időnként elsodor az ár, még akkor sem, ha néha összecsap a fejem felett.

Mit jelent az irodalom? Lehet-e írás nélkül élni? Van-e szerepe az írásművészetnek?

Az irodalom: kenyér, amely táplál, vagy bor, vagy a kettő együtt. Imádok olvasni, olvasni és kóborolni szeretek a legjobban a világon. A történetek kikapcsolnak és bekapcsolnak egyszerre, ha valami miatt hirtelen egyetlen könyvem se lenne, fejben kellene újraírjam őket, s jól összekevernék mindent, mert az emlékezet szeszélyes jószág.

Az írás az a közeg, ahol képes vagyok kimondani és megmutatni ezt-azt mindabból, ami vagyok. Számomra létszükséglet, de nem a magamutogatás szintjén.

Sok minden fiókban marad, de kiírom magamból, és ezáltal van ami könnyebb lesz, vagy még jobban összebogozódik. Az írásművészet szép s nemes dolog, olyasféle, mint a kötéltánc, türelmet, kitartást és sok kíváncsiságot igényel, meg jóféle szomjúságot.

Rádiós szerkesztő, irodalmi szerkesztő vagy. A hírek, mások szövegeinek boncolgatása nem őrli fel benned az írót?

Az írás – s nem az íróság – mindig is befele fordulást, elvonulást, elszigetelődést jelentett nekem. Képes vagyok erre itt a konyhaasztalnál is, ahonnan most a kérdéseidre válaszolok. A hírek írása bevallom unalmas kissé, de nem felőrlő tevékenység, talán az lenne, hogyha egy napilapnál dolgoznék, a közszolgálati rádió ennél kegyesebb terep. Mások szövegeit meg kedvtelve és kíváncsian olvasom. Sokat tanulok minden egyes elolvasott történetből, még nem érzem, hogy fárasztana vagy kiégetne, éppen ellenkezőleg.

Sokan esküsznek rá: az idő teszi prózaíróvá azt embert, azaz érni kell. Ez nem olyan, mint a költészet, ahol húszéves megszületik az életmű, így aztán nyugodtan meg lehet halni vagy elmenni rabszolgakereskedőnek, mert az irodalomban több dolgunk nem akad. A kezdő író Márton Evelin hova jutott el, hol tart és merrefele megy így több kötet után?

Eljutottam a kezdők bajához, a sok-sok jelzőhöz és metaforához, melyekkel igyekeztem elkendőzni mindazt, amit nem mertem, vagy nem tudtam kimondani. Miközben mégis leírtam ezt-azt, azt hiszem ez szövegről-szövegre épülő dolog, s a jelzők fokozatos elhagyásával jár, remélem eljutok az egymondatos prózához, és akkor boldogság lesz, s örök béke bennem.

Prózával kezdtem, s „prózában vagyok” – bár nem nagyon hiszek a műfajok szigorú különválasztásában, úgy értve, sok poétikai elemet használok, és persze nem csak én, talán azért, mert olyasféle az alkatom, poézisre hajlamos, de ettől még nem leszek persze költő.

Író sem akartam lenni, egyáltalán semmi sem akartam lenni, bár ugye a nyomás nagy volt, mert milyen dolog az, hogy az ember fia-lánya nem akar lenni semmi? Aztán, így alakult, a sors ezt az utat mutatta, mint valami lángoló gyantaeret, és én követtem – ennyi az egész.

A legújabb regényed címe a Solea Minor saját bevallásod szerint nem jelent semmit. Ez biztos?

Nem biztos. Jelenthet több mindent: kicsi patkót; fél patkót; valami földi dolgot; lapos halat mely az iszapban szereti, és lehet egy bélyeg alakú sziget neve, amelyet ki tudja kicsoda ragasztott rá.

Nyilvánvalón te nem zsánerregényt írtál, hanem szépirodalmat, de sokat lehet olvasni a közéleti vitákban a klímaszorongásról, rengeteg mai sorozat dolgozza fel a posztapokaliptikus világot. Te, hogy találtál rá erre a témára? Mi adta az ötletet?

Az ötlet vénséges, akárcsak én, a szigetekkel kezdődött minden, valahogy a bűvöletükbe estem. Lehet, hogy ezt mániának hívják? Talán te is emlékszel rá, hogy a Szamoson, emitt Kolozsváron volt egy sziget, valahol a Graibaldi és a „kék híd” között, amelyen nyaranta tehenek legelésztek. Vágytam rá, hogy oda átjussak, és egyszer amikor alacsony volt a vízállás sikerült. Egészen másként festett onnan a környék, és minden, amit korábban ismertem. A szigetek bűvöletéből nem szabadultam, igaz, nem is igyekeztem. Néhány valódi szigetre is eljutottam, és fenséges volt körös-körül az óceán, vagy tenger, és az érzés, hogy a világ többi része nincs, megszűnt, nem volt feltétlenül rossz.

Ebben a világban, amelyet te alkottál meg a Solea Minor című regényben, nem csak egy régi életmód és világ tűnik el, amelyre a szereplők nem igazán emlékeznek, de úgy tűnik nekem, mintha a nyelv vagy a nyelvi kompetencia is valamiféle sérülést szenvedett volna. Ez mennyire tudatos írói megoldás a szövegben? Mennyire hatott erre a kétnyelvű környezet, ahol mozogsz?

Eszemnél voltam, amikor tönkretettem kicsit a nyelvet, vagy nem is tudom, mit is csináltam vele − nagy kárt azért hátha nem tettem. Erdélyben több nyelvsziget is létezik, magyar, szász, roma, egy kevés szlovák, ukrán stb. – és ezek a „nyelvszigetek” − akárcsak a valódiak − állandó korróziónak vannak kitéve. Amellett, hogy a beszélt nyelv folyton változik, kopik is − és tetszik, vagy nem teszik −, egyszer teljesen elfogy, különféle okokból, mint például egyes vidékek elnéptelenedése, beolvadása.

Így megy ez, nem én találtam ki, s bárcsak megállíthatnám, de erre nagyjából annyi esélyem van, mint egymagamban csökkenteni az üvegházhatást, felszámolni a szegénységet, megállítani minden háborút, és sorolhatnám. A jelenség késleltetéséért talán teszek valamit, szeretem azt gondolni, hogy igen, de az ilyesmiben az ember soha nem lehet biztos. Ami ma jócselekedetnek tetszik, holnap lehet más mérce alá esik.

Min dolgozol most?

Kétvízközi indiánkról és tuaregekről írok, illetve arról, hogy lehet kisiklatni a villamost, vagy négy líceumi évből kettőt ellógni, miért szükséges az adórendszer, kicsoda Kacsa bácsi, milyen a falu, ahol egy bizonyos Iréne császárnő minden évben megüli Szent Abdon és Szennen napját.

Fotók Szentes Zágon, Mărcuțiu-Rácz Dóra és Kovács István.