A ‘Testodüsszeia’ huszonhetedik része.
(Az előző részt itt olvashatjátok.)
„Szinte biztosan tudom, hogy az embereket tanítani együttesen
bajos, becsapni viszont könnyű…”
(Dión Chrysostomos)

Magyary Ágnes
Testodüsszeia
Mivel jár egy betegség, ha nem tudjuk megnevezni, ha évtizedekig fogalmunk sincs, hogyan fog változni, ha évtizedekig kell várni a diagnózisra? Ha mindezek okán nincs elképzelés és tudás a gyógymódról, ha ötletek és próbálkozások mentén nő fel egy ember, miközben egyre nehezebbé válik számára minden fizikai tevékenység, és fiatalon kerekesszékben köt ki? Vajon hogyan épül bele az ismeretlen betegség és velejárói az identitásba? Mivel jár a küzdelem fizikai és lelki síkon? A Testodüsszeia vallomásos esszé, betegségkönyv: Magyary Ágnes, aki gyerekkora óta izombetegséggel küzd, kíváncsian, nagy erővel, sok humorral, szép, szomorú és vicces emlékek mentén halad, megidézve Susan Sontag, Esterházy Péter vagy Roberto Bolano gondolatait éppúgy, mint az ókori írókat. A Testodüsszeia intellektuális kalandtúra, könyv a gyengeségről és az erőről. A könyv innen előrendelhető.
A furcsa ízeken, San Francisco mikroklímáján és a fókákon túl a kelet-európai turisták számára a legfeltűnőbb az amerikaiak szabálykövetése volt. Ők nem hirtelen felindulásból parkoltak az első helyre, amit megláttak, hanem figyelembe véve a tiltótáblákat és mások magántulajdonát, aprólékos óvatossággal helyezték el gépjárművüket közterületen. Ha valaki megérkezett egy utcába, ahol minden hely foglalt volt, semmi pénzért nem állt volna be egy másik ház elé, mit sem törődve, hogy a tulajdonos nem fog tudni ki-be állni vagy leparkolni, hanem inkább percekig körözött a környéken. Arról meg szó sem lehetett, sőt fel sem merült, hogy élelmesen beparkoljanak a kijelölt parkolóba. Arról a kelet-európai sportról meg inkább ne is beszéljünk, amikor makkegészséges emberek kiteszik a parkolásikártyájukat a mozgássérült helyen.
Az amerikaiak számára rémséges felsüléssel végződő vietnámi háború fontos szemléletváltozás elindítója volt. Ahogy azt amerikai filmekből is ismerhetjük, a társadalomnak a háború után szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a rehabilitációs központok háborús-sérült fiatalemberekkel van tele. Kellene kezdeni velük valamit, gondolták, hiszen várhatóan még hosszú élet áll a veteránok előtt. Nem lett volna túl hasznos őket életük végéig otthonokban tartani, miközben vissza lehetne terelni őket a munkaerőpiacra és a normális életbe.
Mivel az Egyesült Államokat mégis csak praktikus népek lakják, ezért meg is tettek mindent, hogy ez a cél megvalósuljon: akadálymentesítették a városokat, intézményeket, talpra állították a végtag nélküli katonákat a szó konkrét és átvitt értelmében. És ezt komolyan is gondolták, nem csak egy bürokratikus hadművelet volt, amelynek végeredményeként a hivatalokban válogatott módszerekkel kínozzák az embert. Az egész társadalom átérezte a dolog jelentőségét, ezért mindenki betartotta az új szabályokat. Emlékezzünk csak Dan hadnagyra a Forest Gump című filmből, aki a vietnámi háborúban elveszti a végtagjait, megjárja a poklok poklát, de a film végére már talpon áll műlábainak köszönhetően, autót vezet, munkája és családja van.
A sivatag közepén, a Death Valley-ben is volt akadálymentes mellékhelyiség 1994-ben, miközben Brüsszelben a híres Gare Central még 2000-ben sem volt kerekesszékkel megközelíthető, helyette a Gare Midi-re kellett menni, amely igencsak kívül esik a könnyen elérhető belvároshoz képest. És akkor Budapestről ne is beszéljünk.
Az Egyesült Államokban a bürokrácia is ennek szellemében állt a dolgokhoz, hiszen amikor elmentem 1994-ben egy sajtfecnivel a hivatalba, amire a budapesti háziorvosom írta fel latinul, hogy mi a betegségem, rögtön megadták a parkolási igazolást. Bár én csak szeptemberig kértem, a hivatalnoknő nagyvonalúan novemberig állította ki, mondván sosem lehet tudni.
Ehhez képest 2024-ben Magyarországon miután szeretném meghosszabbítani a lejárt parkoló igazolásomat, közlik velem, hogy semmiben sem felelek meg a jogszabályoknak, az előző igazolást sem kellett volna megkapnom, meg különben is, hogy képzelem, hogy majd bemegyek a belvárosba és beparkolok valami kényelmes helyre! Akkor hová fogják tenni a luxusautókat?! De semmi baj, mert itt mindenre van jogszabály, a luxusautók parkoltatására is, és nekem itt ha fene fenét eszik is, akkor sem lesz jogtalanul bitorolt parkolókártyám. Tanuljam meg, hogy hol a helyem.
A mottóban idézett Dión Chrysostomos híres-neves görög szónok, akinek a nevében szereplő Chrysostomos aranyszájút jelent, meggyőzően és szórakoztatóan érvel amellett, hogy a trójai háború tulajdonképpen nem történt meg. Ezt az Arról, hogy Tróját nem vették be című beszédében teszi. Ezt az állítását Homérosz alapján vezeti le. Ezzel indítja okfejtését:
„Szinte biztosan tudom, hogy az embereket tanítani együttesen bajos, becsapni viszont könnyű; úgyszintén, hogy nehezen tanulnak, ha egyáltalán valamit is megtanulnak a műveltek maroknyi csapatától, viszont a rengeteg műveletlen egy-kettőre becsapja őket, még hozzá őket nemcsak mások csapják be, ők becsapják önnön-magukat is. Az igazság ugyanis a tudatlanok számára keserű és kiábrándító, a hazugság ellenben édes és tetszetős.”
Azt mondja Dión, hogy nem könnyű a tévhiteket eloszlatni, főleg, hogy maguk az érintettek jelen esetben az élő és viruló trójaiak is büszkék Homérosz hazugságaira, hiszen ennél jobb marketinget Trója számára el sem lehetne képzelni. Trója Homérosznak köszönhetően kitörölhetetlenül bevonult a világirodalomba. Kell-e ennél több? És azt a sok szörnyűséget, amiket az Iliászban olvashatunk, a valóságban nekik nem kellett átélni. Más szavakkal: a szenvedés csak fikció. Mindenki szívesebben éli át elméletben a szörnyűségeket, csak gyakorlatban ne kelljen.
Dión szerint Athéné istennő nem hagyta (volna) földig rombolni Tróját, hiszen a város élvezte a pártfogását, Kasszandra az ő papnője. (Érdekes érvelés, gondoljunk csak Euripidész drámájára a Trójai nőkre, ahol az első jelenetben Poszeidón isten panaszkodik a görögök dúlására, felemlegetve, hogyan áldozták fel Hektór lányát Akhilleusz sírjánál, hirtelen felbukkan Athéné istennő, hogy most már neki is elege van a görögökből és meg akarja büntetni őket. Poszeidón álla persze rögtön leesik a meglepetéstől, és nem annyira diszkréten emlékezteti az istennőt, hogy tegnap még nem ezen az állásponton volt. Így valóban el kell gondolkodnunk azon, hogy talán Tróját mégsem vették be, vagy, hogy Athéné istennő egy szélkakas.)
De miért is hozom ide ezt a görög szónokot a trójai háborúval egyetemben? Azért, mert a hazudozás természetrajzának alaposabb bemutatása során eljut a következő megállapításig:
„Szemmel láthatóan ilyesmi történik a bíróságokon és azokon a helyeken, ahol tanultan hazudoznak…”.
A bíróság szót nyugodtan le lehet cserélni a kormányablakra, azaz
„Szemmel láthatóan ilyesmi történik a kormányablakban és azokon a helyeken, ahol tanultan hazudoznak…”
(Folyt. köv.)