„Ha lesújt is a sors, szálegyenesen állj!
Ússz, hova sós ár, ússz, hova sors sodor,
és soha bárkád orrát ne szegezd
hullámnak: ahogy sodor, úgy ússz!”
(Euripidész)
A ‘Testodüsszeia’ huszonhatodik része.
(Az előző részt itt olvashatjátok.)
Az eutanázia pártiak küzdenek az önkéntes halál lehetőségéért. De ezt csak akkor vennék igénybe, amikor olyan állapotba kerülnek. Mintha az élet önkiszolgáló lenne. Ha tetszik elvesszük, ha nem otthagyjuk. Ha boldogok vagyunk az életben, akkor harcolunk, ha nem alakulnak jól a dolgok, hagyjuk az egészet a francba. Mondhatnánk azt Euripidész, vagyis Hekabé szavaival, aki a Trójai nők című darabban, a görögök táborában, háttérben a füstölgő Trója romjai, bölcselkedik: nincs olyan, hogy nem úszunk. Mindig úszni kell.
Az úszás feltételeit és magát az úszást nem lehet jogilag szabályozni. Követeljük az államtól, hogy kedvező hullámverést biztosítson a viharokra hajlamos tengeren. Tiltakozunk, hogy kövér cápák úszkáljanak a vízben, akik éhesen lesik a beesett bordájú nyakig a pácban lévő evickélőket. Azonnal tiltsák ki a medúzákat a vízből! Ezek az alattomos állatok alig várják, hogy fenéken csípjék a csávában lévőket. Kikérjük magunknak, hogy a tengerben víz van, ez ellen azonnal tenni kell valamit hiszen, ha nem lenne víz, a száraz, sétálóutcává alakított tengerfenékben sétálni egyszerűbb lenne.
Az úszás nem az élvezetek forrása, sem a lélegzetelállító élmények tárháza. A halál sem az élvezetek forrása, vagy a lélegzetelállító élmények tárháza. És egyik sem árucikk, amelyet csak úgy, tetszés szerint le lehet emelni a polcról. Bár Thalész szerint a halál semmiben sem különbözik az élettől. „Akkor miért nem halsz meg? – kérdezte tőle valaki. Mert nem különbözik az élettől – válaszolta Thalész”.
De ha van jogunk dönteni a halálról, legyen jogunk dönteni az életről is. Azaz még mielőtt bármilyen formában szóba jöhetne az élet megfoganása, a lélek választhasson egy remek katalógusból minden tekintetben alkalmas jövőbeni szülőket. Ebből a katalógusból lehessen megtekinteni a potenciális apa- és anyajelölteket a családi betegségek, a szellemi képességek, érzelmi viszonyulások és a szociokulturális háttér alapos leírásával. Majd ebben a katalógusban párosítsák össze az adott genomállományokat, felfedve a lehetséges buktatókat, azaz milyen kombinációkból milyen lehetséges kórságok állhatnak elő.
Ha ez nincs, akkor mégis, miképpen dönthetnénk a saját életünkről?! Ezek nélkül mégis hogyan tudhatná a lélek eldönteni, hogy kiknek a génjeit begyűjtve élhet majd boldog és problémamentes életet teljes anyagi jólétben?!
Miután az orvostudomány tanácstalanul széttárta a kezét, édesanyám elszántan vetette magát bele a kutatásba, hogy mi van még. Sok minden, de nem érdemes sok szót vesztegetni ezekre. Nem is fogok, inkább
rátérek a legizgalmasabbra, amelynek a révén San Franciscóban kötöttünk ki 1994-ben.
Az utazásunk célja: a Meir Schneider-féle izomterápián részt venni. A Schneider módszer azon alapult, ha már az izmokat nem tudjuk meggyógyítani, stimulálni és karban tartani azonban képesek lehetünk.
A 5th Avenue-n laktunk. Viktoriánus házban. A háziasszonyunk, magyar származású hölgy, a ház földszintjén lévő saját fürdőszobával rendelkező szobát adta ki nekünk. Az alagsorban koreaiak laktak, ő az emeleten. A ház közelében volt található a Golden Gate Park, pár perces kocsikázásra pedig a Golden Gate Bay, ahonnan csodás kilátás nyílt a Golden Gate Bridge-re. A narancssárga híd a kopár barna hegyek között kecsesen ívelt át a kék öblön. A tengerpart forró homokjába elmerülve az ember, ha ügyesen elbújt a hideg szél elől, akkor élvezhette a tájat.
Bár mindig kétbalkezes voltam, de a parton talált szénnel egész ügyes tájképet rajzoltam a szemközti parton emelkedő dombokról. Merthogy San Fransicóban mindig fújt a szél, és nem mindig sütött a nap.
A város másik végén emelkedett a Twin Peaks, amely éppen azokban az időkben Magyarországon is vetített krimisorozat címe volt. Bár a filmben szereplő sorozatnak nem ehhez a hegycsúcshoz volt köze, akarom mondani két hegycsúcshoz, ezért hívták Twin Peaksnek, de azért mi mégis örültünk, hogy eljutottunk oda.
A Mike-mobile vitt ki minket a hegyre. Mike-mobile egy olyan szolgáltatás volt San Franciscóban, aki saját kocsijával hordozta a betegeket. Mivel mi Kelet-Európából jöttünk és ilyesfajta gondoskodásról nem hallottunk, emiatt egy percig sem akadtunk fent azon, hogy Mike-mobile egy sportautóval nyújtotta ezt a szolgáltatást, amely ugyebár azt jelenti, hogy a kocsi jóval alacsonyabb, mint egy átlagos autó, következésképpen idősebbeknek és betegeknek nehezebb onnan kiszállni. De Mike – a szolgáltatás tulajdonosa – nagyon készséges volt, minket is csupán kedvességből vitt el kirándulni a Twin Peakshez, ahol hemzsegtek a turisták – főleg németek és japánok.
Mike kifejtette, hogy ezt a két népet utálja a legjobban a világon. Feltételezem, ez az ellenszenv az egykori háborúskodásokra vezethető vissza, valamint arra a tényre, hogy miután a japánok és a németek elvesztették a háborút az amerikaiakkal szemben, még volt pofájuk az Egyesült Államokba jönni az amerikaiak orra alá dörgölni, hogy mennyi pénzük van.
A helyi magyarok sem voltak jobbak. Ők legfőképpen – régi magyar szokás szerint – egymást utálták.
Az ottani magyar kasztrendszer a kivándorlás éve alapján szerveződött. A legrégebbiek az 1918-asok voltak – nyilván ők képezték az arisztokráciát – viszont belőlük akkoriban már csak ketten maradtak és ez módfelett boldoggá tette a többieket. Alig várták, hogy a számuk nullára csökkenjen, ami az élet végességét tekintve nem volt hiábavaló reménykedés. Ezt a társadalmi réteget követték az 1945-ösök. Ők már sokkal többen voltak, így őket ennyire nyíltan nem merték lenézni, nekik maradt a csodálattal vegyített megvető utálat. Természetesen ezt a csoportot követték az 56-osok, akik szintén a helyi kiválóságok közé sorolták magukat, bár a 45-sök szerint erre semmi okuk nem volt. A plebszet a nyolcvanas években vagy az utána érkezők képviselték. Őket szóba se hozták, ha mégis elkerülhetetlen volt az említésük, mindenféle nyelvi trükkel igyekeztek megkerülni azt a kínos tényt, hogy ők is léteznek.
San Franciscóban nem lehetett csapvizet inni. Erre rögtön az érkezésünkkor felhívták a figyelmet, az emberek boltban vásároltak vizet, na de nem ásványvizet, hanem sima csapvizet. Ez nekünk akkor elég nagy meglepetés volt, hogy a csapvízért fizetni kell, de elvégre a sivatag közelében voltunk valami csöpp kis oázisban, ahol a víz nem buzgott elő a földből csak úgy, mint a Székelyföldön.
Az ízek is mások voltak. Mi először ott találkoztunk O%-os tejjel. A boltban gyönyörű barackok pöffeszkedtek, de ízetlenek voltak. Ezek mind újdonságok voltak számunkra, mivel mi még ahhoz voltunk szokva, hogy az ételnek, gyümölcsnek és zöldségnek íze van.
Az amerikai filmeken szocializálódott felszínes utazó – jelen esetben én – azzal az illuzórikus elképzeléssel érkezett meg Kaliforniába, azon belül is San Franciscóba, hogy ott napi huszonnégy órában süt a nap, és sudár pálmafák alatt kabriókban suhannak a napszemüveges napbarnított bennszülöttek. Így rögtön az első nap közöltem, hogy mindenképpen fürödni fogok az óceánban. A bennszülöttek némi malíciával konstatálták a kijelentésemet, majd megjegyezték, ha szeretek jeges vízben fókákkal úszkálni, akkor ennek nincsen semmi akadálya. Ugyanis kiderült, hogy a városban – legalábbis az egyik felében – mikroklíma uralkodik, ami annak köszönhető, hogy az óceánban csordogáló hidegáramlatok párája kicsapódik az öblöt körbe ölelő hegyeken, ezért San Franciscóba állandóan köd és zord idő van. Szó sincs itten kérem napsütésről, ez nem Beverly Hills.
A hegy túloldalán, ahová már a város is kiterjeszkedett, és ahol praktikusan a latin-negyed található, ott természetszerűleg a nap is süt, és meleg is van, de az őslakosok nem keresik az ilyen léhaságokat, ők arisztokratikus gőggel inkább a ködben csücsülnek.
A mi háziasszonyunk nappalijában a hatalmas loggia-szerű ablak előtt állt a zongora, ahol a szomorú esős napokon – azaz szinte minden nap – lehetett Chopin melankolikus futamait játszani. Ezzel szemben a latin-negyedben, ahol egy darab viktoriánus ház sem állt, hogy a zongoráról már ne is beszéljünk, csak a jazz szólt és az Üdvhadsereg üzletei sorakoztak, ahol jutányos áron lehetett hozzájutni a ruhától kezdve az élelmiszerig bármihez, ott némi alázattal, de mégis a napfény melegében fürödve vonultak az utcákon a szegények.
Az óceánban valóban fókák élnek, a part közelében található aprócska szigeteken tanyáznak, és a sétányon lévő távcsövekkel néhány cent ellenében lehetett szemlélni, ahogy a népes fókacsaládok egymás hegyén-hátán heverésznek a picuri szigetecskéken. Nekik igen kiváló volt az idő, élvezték annak minden pillanatát, és a Csendes-óceán hőmérsékletét is pompásnak tartották.
(Folyt. köv…)
