Mire jó a Biodóm?

Akinek sikerült ellátogatnia a Fővárosi Állatkertben helyet kapó időszaki kiállításra (Fénydóm 2. – Fényművészet a Biodómban, Budapest, 2024. november 6 – december 8.), az egy rendhagyó élményben lehetett része. A nem mindennapi kiállítás során interaktív módon követhette végig, amint az alkotók, a fényművészet eszközeivel, a legdiverzebb módon jelenítették meg a természeti mintázatokat, jelenségeket, azok dinamikáját a virtuális dzsungelen és vízesésen át a magasban cikázó villám látványáig, sűrítetten hordozva mindazt, amit korábban legfeljebb külön-külön David Attenborough és Moholy-Nagy László varázslatos világából ismerhetett.

A művészek mindig is a társadalmak kifinomult érzékelőiként működtek, és gyakran saját korukat jóval megelőzve, elsőként hívták fel a figyelmet olyan jelenségekre, amelyeket a szélesebb befogadói réteg magától talán nem is észlelt volna. Vagy, ha mégis, akkor bizonyára nem olyan sajátos optikából, mint ahogyan azt egy-egy alkotó megjelenítette, rámutatva a minket körülvevő világ szépségeire vagy éppen a sebezhetőségére.

Egy igazi tudós/kutató egyik fő feladata, hogy a távoli dolgokat közel tudja hozni, a közelit pedig képes legyen kellő távlatosságba helyezni, miközben az eredményeit közkinccsé is tudja tenni, különben „vak dióként, dióhéjba zárva” az elefántcsonttorony zártságának magányára kényszerül. Manapság már egyre inkább az az elvárás a tudós társadalom képviselőivel szemben, hogy a legelvontabb vívmányaikat is minél közérthetőbbé tudják tenni, hogy az a lehető legtöbb ember számára hozzáférhetővé és emészthetővé válhasson. Ebben az elváráshorizontban felértékelődik a művészetek szerepe. Kiváltképp a vizuális alkotásoké, hiszen a digitális éden korát élő társadalmainkban az audiovizuális technikákat alkalmazó művészek rendelkeznek a leginkább azokkal az önkifejezési eszközökkel, amelyek révén képesek szuggesztív módon megjeleníteni és felerősíteni azokat a nyugtalanító kérdéseket, amelyekre, korunk kihívásaiból adódóan, a tudós társadalom is keresi a válaszokat.

Szerencsés konstelláció esetén,

a tudomány képes olyan termékeny szinergiát alkotni a művészetekkel, ahol a tudós és a művész egymás munkáját felerősítve, egymást inspirálva társszerzővé válik. Hasonló jelenségnek lehettünk tanúi a Biodómban megrendezett nemzetközi fényművészeti kiállításon, amely az idén tavasszal nyílt meg első alkalommal a nagyközönség előtt.

Az előző alkalomhoz hasonlóan, ezúttal is sikerült a szakma hazai és nemzetközi szempontból is egyaránt mérvadó képviselőit felvonultatni.

Az itt kiállító művészek a legkülönbözőbb és látszólag az egymástól legtávolabb álló területek felől, a mikróbiológia, botanika, elektrográfia, kinetikus effektusok révén, de akár mindezek egybejátszatásának segítségével is, vagy éppenséggel interaktív módon közelítettek olyan kérdésekhez, mint a biodiverzitás, a fenntartható fejlődés, ember és természet kapcsolata, a teremtett világ, illetve a virtuális valóság közötti átjárhatóság. A kiállítás megálmodói igyekeztek olyan alkotásokat összeválogatni, amelyek valamennyire a természeti jelenségeket, azok dinamikáját és azok mintázatait a legkomplexebb módon és a legtágabb spektrumot felvonultató eszközök révén közelítik meg. Az itt kiállító művészek nem titkolt célja volt, hogy alkotásaik révén minél jobban bevonják a tárlatlátogatót a műtárgyak aurájának terébe és arra késztessék őket, hogy interaktív módon viszonyuljanak a kiállított munkákhoz. Tették ezt úgy, hogy miközben a látvány szintjén a végtelenségig tágították a technológiai innováció adta lehetőségek által szemléletileg még éppen áttekinthető világot, addig a gondolat síkján szintén távlatos horizontokat feszegettek, ezzel is hozzájárulva a minél hatékonyabb érzékenyítéshez.

Rami Saarikopri Ultraviolet Reality címet viselő több részből álló alkotásának minden egyes darabjával például arra az aggasztó jelenségre irányítja rá erőteljesen a figyelmünket

miszerint az elmúlt 20 esztendőben a repülő rovarok mintegy 60 százaléka eltűnt, holott tudvalevő, hogy a beporzás a biodiverzitás alapja, ám a toxikus növényvédő szerek miatti élőhelycsökkenés drasztikus módon befolyásolja a beporzók szaporodását és fennmaradását.

Az Ultraviolet Reality a virágos rétek és beporzók drámai lecsökkenését, a klímaváltozást és az emberi beavatkozás természetkárosító hatását vizsgálja egymással összefüggő módon. A több mint 30 éves tapasztalattal rendelkező művész ezúttal a finn Joensuu város Botania nevű pillangókertjét fotózta, amelynek eredményeképpen az installációi két perspektívából – az emberi és a beporzók felől – közelített a kérdéshez. Így az általa megjelenített virágokat is két nézőpontból mutatja be: emberi szemmel és az ultraibolya sugarak fényében, amelyet csak a beporzók láthatnak, ahol az ibolyán túli fény olyan csalogatóan szép és pazar látványt eredményező rejtett dimenziókat tár fel, amelyek segítik a rovarokat a beporzásban.

Bár, ki nem mondottan, de a művészet szubtilis eszközeivel közvetített rendkívül ütős koncepcionális alapját képezi a kiállítás terében megjelenő neonpók is.
Kele Juci, Alvégi Lóci, Viczay András és Szalay Dani egy alkotói teambe tömörülve valósították meg a Trashpider című közös művüket.
A fiatal alkotói csapat a maga fanyar humorával arra is figyelmeztet, amikor a szemétből megépítette az óriás szemétpókot és neonpolipot, (innen a címek, hogy Trashpider és Trashtopus), hogy bizony a játék holtsúlyossá is komorulhat, ha alaposan szemügyre vesszük az installációt és közben belegondolunk abba, hogy valójában mi is történik a környezetünkben, az óceánjainkban és a vizeinkben!
Azonban az itt kiállító művészek közül nem ők az egyedüliek, akik csapatban dolgozva hozták létre alkotásaikat, ezzel is erősítve azt az evidenciát, hogy a félelmetes gyorsasággal változó és alakuló világunkban már a tudomány legnagyobb vívmányai sem érhetőek el pusztán az egyéni teljesítmények révén. Nem véletlen, hogy a világ számos nagy tudósa megosztva kapja a Nobel-díjakat.

Virág Balázs és Herczeg Tamás az Octopussy című közös alkotásával arra buzdítja a nézőt, az alkotás címében rejlő szójátékkal is, hogy képzelje bele magát egy olyan helyzetbe, amikor egy polip lágyan ölelő karjai közé kerül, ahol az ölelés nemcsak a testet, de a képzeletet is áthatja. Ez egy olyan tér, ahol a természet inspirálta alkotás új jelentéstartalmakkal telítődik, ugyanakkor a formák és a fények összjátékának megteremtése által egy olyan befogadói élményt teremt, amely egyszerre stimulálja az érzékeket és ösztönzi továbbgondolkodásra a nézőt. Az ily módon lelki kényelembe ringatott látogató szinte taktilis módon érzékeli a polip karjainak lassú, áramló érintését, létrehozva azt az illékony varázslatot, amelyhez hasonló élményt csak az egyszerivel való találkozás borzongató szépsége tud okozni, de aminek vágya egyetemesen ott lapul mindenki tudatalattijában, összekötve valamennyiünket. Akár úgy is mint az ősképek által közvetített anyaöl magzatvizének békés biztonsága vagy mint az összekapaszkodó szerelmesek egymásban feloldódó ritmusa.

A légiesen finom, lírai könnyedséget megtestesítő alkotások mellett helyet kapnak a drámai hangvételű, nyers és kegyetlen erőszakot megjelenítő darabok is, mint amilyen Sergei Merjeevski Astrox vs Smilodo című munkája, ami egy igen dinamikus térplasztikai ábrázolása két ősi ragadozó élet és halál kérdését eldöntő heves összecsapásának. A drámai jelenet az amerikai oroszlán (Panthera atrox) és az északi kardfogú macska (Smilodon fatalis) ősi küzdelmét idézi meg, 12 000 évet visszamenve az időben, a pleisztocén kori Észak-Amerika mocsaras tájaira repítve vissza a nézőt. Ezek a félelmetes ragadozók a területért és a szűkös élelemforrás miatt csaptak össze, mert nemcsak a túlélésért, de a területi dominanciáért folytatott küzdelem is könyörtelen. Az életet alakító, egymással összecsapó erőket felidéző jelenet egyszerre testesíti meg a hatalom, a túlélés és ambíció közötti dinamikus egyensúlyt és dichotómiát, de a napjainkban egyre eluralkodó erőszakosságot, a mindent bekebelezni kívánó jogtalan területszerzési ambíciókat, amit az állatok világával ellentétben már legkevésbé sem a túlélés ösztöne mozgat, hanem az erőből való politizálás önkorlátozást nem ismerő, beteges hatalmi gőg.

A kiállítás egyik legnépszerűbb alkotása az az izlandi vízesések ihlette fényinstalláció, ahol a medence aljára projektált vizet szimuláló képekre lépve „szétfröccsen” a „víz” a virtuális térben, miközben a vízen járás képzetét kelti a látogatóban. Ennek a különleges élménynek szemmel láthatóan kiváltképp a gyerekek a legnagyobb rajongói, akik amúgy is imádnak pocsolyába tapicskolni, amit ebben a térben boldogan és sikongva, ám minden negatív következmény nélkül újra meg újra ki is próbálhatnak.

A Fénydóm 2. címet viselő kiállítás jó példával szolgál arra nézvést is, hogy a valódi, több-értelmezhetőségen alapuló művészetnek nemcsak a primér gyönyörködtetés az egyik sajátja. Hanem az is, hogy megszólítsa a befogadót, gondolatokat ébresszen benne, és olyan kérdésfeltevésekre késztesse, amelyek valószínűleg a művészt is foglalkoztatják és, amelyek gyakran akár fájdalmasan nyugtalanítóak is lehetnek. Vagy a bennük rejlő teremtő energiák révén az a szerepük, hogy felrázzanak az apátiából, kimozdítsanak a komfortzónánkból és cselekvésre késztessenek.

Könnyen valószínűsíthető, hogy a Biodóm-kínálta tér, már csak anyagi okok miatt sem tölthető meg az eredetileg elképzelt tartalommal, viszont ugyanazon okokból le sem bontható, ezért az idők végeztéig kihasználatlan lesz annak az Állatkertnek a terében, amelyik a világon egyedül álló módon, ahelyett, hogy a saját területét a szükség igényei szerint növelné és fejlesztené, lényegileg egyre csak zsugorodik a megalapítása óta eltelt idő folyamán.

Az épületkomplexum, a maga disztópikus jellegével, tökéletesen leképezi szimbolikusan az őt létrehozó megalomán, pénznyelő és totálisan diszfunkcionális hatalmi struktúrát.

A Biodómban kiállító művészek és a velük együttműködő összes résztvevő emberpróbáló erőfeszítésének köszönhetően jöhetett létre immár másodjára is a jelen kiállítás, ami tulajdonképpen az elődjéhez hasonlóan életet lehelt a jelenleg mostoha sorsra ítélt mamut konstrukcióba. A Fénydóm 2. az Állatkert és az INOTA kortárs audiovizuális fesztivál programját is szervező COLLOC Productions Kft., valamint a Centrum Productions közös művészeti projektjeként valósult meg, ugyanúgy, ahogy a korábbi, márciusban megtartott első Fénydóm is, amelyhez partnerként csatlakozott a LaLuz Visuals, és a nemzetközi hírű fényművész, Karl Kola is.

A figyelemfelhívó alkotásaik révén a művészek állatokkal és növényekkel töltötték meg azokat a tereket, amelyekben tulajdonképpen valódi állatoknak és növényeknek kellene lenniük, közben pedig igazi gondolatébresztő, szinesztéziás élményt nyújtottak a tárlatlátogatónak a bő másfél óra és a mintegy 2 km hossznyi barangolás során.

Csak reménykedni lehet, kiváltképp így Ádvent idején – ekkor született a cikk (Megj. szerk.) -, hogy az első és a második kiállítás után, 2025-ben lesz nemcsak harmadik, hanem n+ 1-ik is, vagy még egy, a Nemzeti Múzeum területéről kiebrudalt World Press Photo kiállítás. Hiszen, legalábbis az elmúlt négy év alatt – a néhány külföldi filmforgatásnak helyszínt adó esemény kivételével – nem történt érdemi tevékenység az épületben. Így a puszta jelenlétével is fájdalmasan rezonál Kányádi Sándor verssorára: „Voltál-e már üresen maradt fészek a fán?”

---

A szerző további fotói a kiállításról: