Gömöri György költő, műfordító, irodalomtörténész, 1934-ben született Budapesten. 1956-ban az ELTE negyedéves magyar–lengyel szakos hallgatójaként fontos szerepet játszott a forradalom eseményeiben, ennek következtében el kellett hagynia szülőföldjét. Oxfordi tanulmányai után két évig Amerikában élt, majd a cambridge-i egyetemen tanított 32 évig lengyel és magyar irodalmat. Magyarul, lengyelül és angolul ír, a ‘soknyelvű életem’ című kötet a hetvenegyedik műve és az ötödik, amelyet a Savaria University Press adott ki. Számos díja és kitüntetése közül a legfontosabbak a Salvatore Quasimodo-, az Ada Negri-, a Janus Pannonius- és a Norwid-emlékdíj. A Szegedi Egyetem szenátora és a krakkói Tudományos és Művészeti Akadémia külföldi tagja. 2005 óta Londonban él feleségével, Marival.
Rajk László újratemetése
Mivel akkoriban még nem létezett olcsó másolási lehetőség, pár kéziratot és fényképet magammal vittem Erdélyből Budapestre. Viszont közben igazán készültem arra, hogy kismonográfiát írjak Dsida Jenőről. Erről beszéltem Hegedűs Gézának, akit nem sokkal korábban neveztek ki a Magvető Könyvkiadó igazgatójának. „Géza bácsi”, a polihisztor, lelkesen támogatta elképzelésemet. Aláírtunk egy előszerződést Dsida-monográfiára. Ez akkor se jelenhetett volna meg, ha nem hagyom el Magyarországot, mert a forradalomban való részvételem miatt börtönbe és tiltólistára kerültem volna.
Nem hagyhatom ki a történetből azonban 1956. október hatodikát. Ez a nap volt, utólag visszatekintve, október huszonharmadika „főpróbája”. Ezen a napon temették újra Rajk Lászlót és három kivégzett társát (egyikükről, Szalairól, már beszéltem korábban az 1949-es évvel kapcsolatban), jelképesen az egész magyar sztálinizmust, amely ugyan csak pár évig tartott, de rengeteg szenvedést okozott.
Már Rákosi menesztése után vagyunk, de a Magyar Dolgozók Pártja vezetői még mindig azt hiszik, az egypártrendszert át lehet menteni a XX. kongresszus előtti formában. Vagy lehet, hogy nem hiszik már, de még nem készültek fel a demokratikus reformokra, amelyek Lengyelországban már gyorsan érlelődnek. Gerő Ernő nem érzi a változás szükségességét, de mivel a Szovjetunióban is folynak a rehabilitálások, engedélyt ad Rajk László özvegyének, Júliának és néhány túlélőnek a rehabilitáló dísztemetés megrendezésére. Ez taktikai hiba a részéről, mert a Kerepesi temetőbe százezresnél nagyobb tömeg zsúfolódik, és kételkedve hallgatják a díszbeszédeket, a pártvezetés fogadkozásait: „Soha többé!” Nagyon kevesen bíznak már azokban, akiknek szerepe volt a korábbi koncepciós perek megszervezésében.
A továbbiakban A forradalom sodrában című emlékezésemre támaszkodom, amelynek első változatát még 1966-ban írtam, amikor még minden élénken élt az emlékezetemben. A Bölcsészkarról több csoport ment ki a Rajk-temetésre, köztük az ún. „Kolhoz-kör” pár tucat embere. Ez a kör egy baráti társaság volt, melyet egy Molnár József nevű történész tanársegéd szervezett, ahol a tagok összejöveteleiken aktuális politikai kérdésekről beszélgettek és vitatkoztak. Ennek a tagjai elsősorban a „diákszállósok”, vagyis a vidéki fiúk már előre tudták, hogy a temetés után még lesz egy kisebb „hazafias” tüntetés, emlékmű-koszorúzás.
Amikor a gyászszertartás lényegében befejeződött, egy nagyobb csoport a temetés résztvevői közül nemzeti és vörös zászlókkal elindult a Keleti pályaudvar felé. Integettek a temető szélén álldogáló fiataloknak, hogy álljanak be a menetbe. Készséggel csatlakoztunk, annál is inkább, mert voltak az egyre növekvő csoportban ismerőseink: én például egy olyan TTK-s fiú mellé kerültem, akivel gyakran váltottam szót és politikai véleményt a Széchényi Könyvtár folyosóján. A magas, szemüveges fiút Simon Gyurkának hívták, tele volt ötletekkel, egyet közülük azonnal be is dobtunk – egy régi, 1945-ös kommunista jelszót alakítottunk át napi politikaira. Az eredeti szöveg így hangzott: „Nem állunk meg félúton – reakció pusztuljon” – ebből lett a pillanat ihletésére „sztálinizmus pusztuljon!” Ez mindenkinek tetszett, az énekszünetekben ezt harsogtuk. Mert közben „demokratikus” dalokat énekeltünk, még az 1948 előtti népi kollégista időkből: a Dózsa népét meg (bizony) azt a kissé lejáratott dalt, hogy „Sej, a mi lobogónkat – fényes szellők fújják!”
A Hősök terén megálltunk az ismeretlen hős emlékénél, melyet megkoszorúztunk, majd Molnár József tartott egy rövid, de lendületes beszédet a magyar nemzet függetlenségi hagyományairól. Mivel a sarkon volt a jugoszláv követség, az előtt is megálltunk, és megéljeneztük a független Jugoszláviát – még Titót is (aki aztán pár héttel később a pulai beszéddel elárulta a magyar forradalmat), de akkor még két dolog miatt volt népszerű Magyarországon: Jugoszlávia különutas (semleges!) politikája és a munkástanácsok létezése miatt. Az Andrássy úton haladtunk tovább a tüntetés végcélja, a Batthyány-örökmécses felé, itt megálltunk a 60. szám (ma a „Terror Háza”, amelyben gyalázatosan kevés hely jut a nyilas terrornak, ahhoz képest, hogy milyen részletesen mutatja be az ún. „bolsevik terror” atrocitásait) előtt, és bár legtöbben tudtuk, hogy az ÁVH már elköltözött az épületből, egy Kelemen Elemér nevű bölcsész harsányan elszavalta József Attila Levegőt! című versét. Ezzel még nem kockáztattunk sokat, bár az az élénk gesztikulációval kísért sor, hogy „Óh, én nem így képzeltem el a rendet” – biztosan meghökkentett néhány járókelőt.
Befordultunk a Körútra a Nyugati felé, és egyre harciasabb jelszavakat kezdtünk kiabálni, például külön megéljeneztük a reformpárti magyar írókat, köztük külön Déry Tibort. Itt vettük észre, hogy elénk kanyarodik egy rendőrségi motoros, hogy utat csináljon a körúti forgalomban. Nem nagyon értettük, miért ad elsőbbséget a menetnek a hivatalosság, csak jóval később tudtuk meg, hogy mivel a rendőrség hallott valamit egy engedélyezett DISZ-felvonulásról, azt hitte, az engedélyezett tüntetésről van szó. Ki gondolt volna arra korábban, hogy lehet nem hivatalos ifjúsági felvonulást rendezni Budapesten?
Csak pár száz ember lehetett jelen azon a kis téren, ahol megkoszorúztuk a szabadságharc után halálra ítélt és „lázadás” címén kivégzett Batthyány Lajost, az 1848-as első független magyar miniszterelnököt, akinek az ügye ugyan nem nagyon hasonlított Rajk Lászlóéra, de szintén politikai gyilkosság áldozata lett. Itt a Himnusz és a Szózat eléneklése, valamint pár rövid hivatalos beszéd után elhangzott két vers is: bölcsészkollégám, a cingár Ladányi Mihály felolvasta október hatodikára írt politikai versét, amelyben Farkas Mihály volt honvédelmi minisztert Haynauhoz hasonlította,
én pedig egy ott kölcsönkapott József Attila-kötetből felolvastam a Hazám utolsó részét, kis módosítással: „Adj magyarságot a magyarnak, Hogy mi ne legyünk idegen gyarmat” – mert éppen ezt a verset éreztem aktuálisnak.
Gömöri György a ‘Soknyelvű életem’ című könyv bemutatóján Budapesten az Írók Boltjában. Fotó: Weiner Sennyey Tibor.
Még él egy-két ember, aki ott volt a téren, és aki emlékezik, hogy ezt a verset nem a „Kolhoz-körös” Kelemen (ahogy később állította), hanem én olvastam fel. Visszatekintve a történtekre, fontosnak tartom, hogy az utólag „jobboldalivá” átfestett forradalom főpróbáján a szocialista József Attila nem egy, hanem két verssel szerepelt. Vagyis mi akkor nem szabadversenyes kapitalizmushoz vezető társadalmi változásra gondoltunk, hanem csak a szocializmus demokratizálására, megreformálására. (Ugyanígy gondolja, a jobboldali propaganda állításai ellenére, a Szavakban lobog… című, nemrég megjelent gyűjteményben az ötvenhatos írók döntő többsége.)
Ami a tüntetésre vonatkozó reakciókat illeti: Nagy Imre baráti köre és a pártellenzék (ahogy azt Vásárhelyi Miklós 1989-es emlékezéséből megtudtam) egyszerűen nem vett tudomást az egyetemisták mozgolódásáról, vagyis a Rajk-temetést követő tüntetésről. Ugyanakkor, bár a politikai rendőrség „érdeklődött” irántunk, nem értek bennünket retorziók. Sőt, a felvonulók egyike, Segesdi Miklós újságíró szakos hallgató az Egyetemi Ifjúság egy héttel későbbi számában kikérte magának, hogy az államvédelem foglalkozzon az üggyel. Hihetetlenül, vakmerően elszemtelenedtünk. Hetente sorban álltak az újságárusnál az emberek az új Irodalmi Újságért, amely tele volt rendszerkritikus cikkekkel, és a Petőfi Körnek olyan tekintélye lett, hogy egyszer, amikor egy sötét budai parkban razziáztak, és igazoltattak egy hölgyismerősöm társaságában, nem volt nálam a személyim, de a rendőr elfogadta a Kör által kiállított igazolványt. Az időpont október eleje, és ahogy szokták mondani, „a levegőben volt”, hogy valaminek történnie kell, ami megtolja a reformok nyári szünetben elakadt szekerét. Azt hiszem, a legtöbben arra számítottak, hogy Nagy Imre részleges rehabilitálásával megnőnek a demokratizálódás esélyei.
Szervezkedünk Szegedtől Budapestig
A Rajk-újratemetés után az egész ország izgalomba jött, miközben az egyetemisták újabb meg újabb követelésekkel álltak elő. Szegeden október 16-án megalakult a MEFESZ, a kommunista párttól független diákszervezet, pár nappal később tartott ülésükön a követelések között már az is elhangzott, hogy vonják ki a szovjet csapatokat az országból. Ezt mi Pesten – még ha páran gondoltuk is – október 23-ig nem mertük kimondani. Közben Nagy Imrét – a desztalinizálás koreográfiájában nagyon megkésve – visszavették az MDP-be, bár teljesen nem rehabilitálták. A szegedi MEFESZ-gyűlés előtt egy nappal magas szintű magyar párt- és kormánydelegáció utazott Jugoszláviába, bocsánatot kérni a Rákosi-korszak rágalmaiért és ellenséges propagandájáért. Még az akkori legtájékozatlanabb magyar rádióhallgató is emlékezett a „Tito, az imperialisták láncos kutyája” című szövegre, amit most a pesti népszáj így módosított: „Jer ide, Tito elvtárs, kutyuli-mutyuli!”.
Egyszóval benne volt a levegőben, hogy valaminek történnie kell, ami felgyorsítja a régóta esedékes magyar reformokat. (…)