1.
– Nagyon nagy megtiszteltetés számomra, hogy eljöttek. – mondta Brenner Zoltán, öltönykereskedő, mire csak a csendőr feszengett egy kissé – Különösen te, Ármin.
– Igazán semmiség. – válaszolta Balassa Ármin, akin most, hogy egész éjszaka még úton volt Szeged és Budapest között, jobban látszott, hogy inkább ötven, mint negyven felé közelít – Megrázott mindaz, amit a telefonba mondtál, nem tehettem mást, mint, hogy azonnal felültem az éjszakai postagyorsra. Kérlek, térjünk rögtön a lényegre. Nyisd ki azt az ajtót!
– Igen… igen, de tényleg nagyon jó, hogy te is itt vagy ám, Ármin. – Balassa Ármin közismert író és ügyvéd volt, a Szeged és Vidéke című folyóirat alapítója. Nem szívesen járt Budapestre, de az ilyen ügyekhez a zsidók szerettek olyan zsidó ügyvédet hívni, akinek már volt tapasztalata hasonló esetekben és megbízható is. Árminról pedig az terjedt el, hogy számtalan szomorú és kétes ügyet tudott felgöngyölíteni, mindig a legnagyobb diszkrécióval. Ráadásul Brenner Zoltán jó atyafiságban volt Balassával, így egyértelműnek tűnt, hogy amikor alig egy napja Weil Móric feleségét, a szép aranymívesnét, és két gyermeküket a Lánc-hídról nagy nehezen leszedték, azonnal Balassát hívták.
A híd peremén Weilné haját tépte és sok pesti számára érthetetlen nyelven kiabált, két gyermekét, egy fiút és egy lányt pedig magával akarta rántani az örvénylő, jégzajlással terhes feketén hömpölygő Dunába. Végül erővel és csak nagyon nehezen szedték ki remegő karjaiból a halálra rémült gyermekeket. A mindössze egyetlen selyemhálóinget viselő szép aranymívesnét pedig csak morfinnal tudták lenyugtatni, majd a budai csendőrségen a gyerekekből sikerült kiimádkozni nevüket és címüket, ekkor riasztották Brennert, a belvárosi öltönykereskedőt, mint az aranymíves barátját, mert Weil úr nem nyitott ajtót. Mindeközben a csendőrségen az asszony még a morfin hatása alatt is csak két szót ismételt: „Emet. Met. Emet. Met. Emet. Met.”
A csendőrség úgy döntött, hogy betörnek Weilék lakásába és műhelyébe, szerencsére Brennernek volt pótkulcsa, s mire másnap reggel odaértek, már Balassát, mint ügyvédet és tanút is magával tudta hozni.
– Próbálom… – ügyetlenkedett Brenner, és a nagy kulcscsomó különböző kulcsait igyekezett beilleszteni az Akadémia utca 6. szám alatti lakás ajtajának zárjába, amelynek aranyló táblácskáján világított Weil Móric neve, a név alatt pedig a kis felirat, hogy „bizományi és ügynökségi üzlettul.”
Weil Móric, Brenner Zoltán és Balassa Ármin egy baráti társaságába tartoztak régen, ahogy Balassa szeretett fogalmazni „még boldogult úrfikorukban” mulattak együtt a Pesti Kaszinóban, az Úri Muriban és másutt, de ennek is már évtizede volt. Azóta nagyon sok minden történt.
– Add csak ide… – mondta Balassa, végignézte a kulcsokat, rápillantott a zárra, majd rögtön a megfelelőt illesztette be. Amikor az ajtó végre nyikorogva kitárult, a csendőr lépett be elsőként.
– Neked mindig nagyobb érzéked volt az ilyesmihez. – rántotta meg a vállát Brenner.
– Ugyan, Zolikám, én meg nem értek a pénzhez.
– Áruld el, hogy csinálod? – kérdezte Brenner Balassát, miközben a csendőrt követve, óvatos léptekkel haladtak végig az előszobán, majd a nappalin.
– Azt, hogy zsidó létemre nem értek a pénzhez?
– Dehogy! Azt, hogy mindig tudod melyik kulcs való a zárba.
– Szerencsém volt. Csak tippeltem.
– Na persze.
– Uraim… – szólt siralmas, sötét és nyers hangon a csendőr a műhelynek berendezett kis szobácska felől. – Azt hiszem elkéstünk.
Az asztalon ott hevert Weil Móric, kezében egy hatalmas revolver, vére és kiloccsantott agyveleje beterítette nem csak az előtte szanaszét heverő aranymíves szerszámokat, papírokat, hanem a szőnyeget és a falat is.
– Akkor most már mindent értek… – mondta Brenner.
– Mit értesz? – kérdezte Balassa.
– Hogy miért őrült meg szegény Weilné.
– Biztos, hogy megőrült? – kérdezett ismét Balassa.
– Hogy értve? – kérdezett vissza Brenner.
– Kérem, ne nyúljanak semmihez. –mondta a csendőr, azonnal erősítést hívatok, és felvesszük jegyzőkönyvbe a helyszínt.
– Öngyilkos lett szegény Móric.
– Honnan veszed ezt? – emelte fel a szemöldökét Balassa.
– Láthatod. – és elkeseredve körbemutatott Brenner a műhelyen. Közben a csendőr lépései hallatszódtak a lépcsőházból. Balassa elhúzta a függönyt, hideg fény áramlott be a szobába, különös csillogást adva a mindent beborító halálnak. Lassan megkerülte a halottat, közvetlenül a háta mögé ment, zsebéből egy kendőt vett elő, és megemelte a keresztüllőtt fejet.
– Mit csinálsz, Ármin?
– Különös. Nagyon, különös. – mondta Ármin, s az aranymíves íróasztalát vizsgálta hosszasan, rajta az aranymíves finom szerszámait, néhány papirosát, ujját a halott ajkához helyezte, végighúzta rajta, majd olyan finoman, mintha régi barátja csak aludna, visszatette keresztüllőt fejét az asztalra.
– Micsoda? – újabb lépések verődtek fel a lépcsőház felől, a csendőr másik hárommal tért vissza. Közben Ármin leguggolt az asztal mellé, és fél szemét becsukva Weil Móric kezét és fejét vizsgálta meg.
– Uraim… – amikor felért végre a csendőr, nagyot fújt – …kijelenthetjük, hogy Weil Móric öngyilkosságot követett el.
– Nem jelenthetjük ki. – mondta Balassa Ármin.
– Hogyan? – kérdezte Brenner.
– Szeretnék találkozni az özveggyel. – mondta miközben a halott ajkán végighúzott mutatóujját vizsgálgatta a hideg fehér fényben.
2.
Nem sokkal később a kapitányságon egy szürke kihallgató szobácskában ott ült Balassa Ármin, szemben a valaha szép aranymívesnével, egy elkülönített szobában. Weilnére egy lópokrócot terítettek, akit láthatóan nagyon megviselt az elmúlt huszonnégy óra. Szemei karikásak voltak, ringatózott, mint, akit meglöktek valaha, s most már örökre úgy marad.
– Róza… – sóhajtott Balassa Ármin és eszébe jutott, hogy milyen szép volt Róza azon a nagy bálon a Pesti Kaszinóban, amikor végül Weilnek sikerült meghódítania, nem neki. – Róza, mi történt?
– Met. Emet. Met. Emet. Met. Emet. – Árminról tudomást sem véve kántálta maga elé az asszony előre és hátra dőlve a széken, üveges tekintettel, folyton csak ismételve: – Met. Emet. Met. Emet. Met. Emet.
– Róza… milyen ékszeren dolgozott Móric?
– Met. Emet. Met. Emet. Met. Emet. – ismételte tovább Weilné.
Ármin szomorúan állt fel, odalépett a szerencsétlen asszonyhoz, megsimogatta haját, s úgy kérdezte:
– Róza, én vagyok az, Ármin. Kérlek szépen, mondj valamit.
– Él. – sikoltotta szinte némán Róza.
– Tessék? – kerekedett el Ármin szeme.
– Met. Emet. Met. Emet. Met. Emet. – esett vissza ugyanabba a transzba végtelen távolságba kerülve a jelentől Weilné.
A csendőr, aki az ajtónál állt csak ennyit mondott:
– Így találtuk tegnap. Azóta ezt a két szót ismétli. Gondolja, hogy köze van a halálesethez?
– Igen. Kérem, viseljék gondját. Hívjanak hozzá egy rendes orvost és vigyék az óbudai klinikára.
– Ármin… – egy öregasszonnyal érkezett Brenner – Engedd meg, hogy bemutassam Boskovitznét Szentendréről, Róza édesanyját.
– Asszonyom, nagyon sajnálom. Őszinte részvétem.
– Beszélhetek a lányommal? – kérdezte a kétségbeesett, remegő idős hölgy.
– Nem javaslom. Gondoskodtunk róla, az óbudai klinikára kerül, néhány nap múlva láthatja.
– De most akarom látni!
– Magának most fontosabb dolga van. Kérem, vigye a két árvát haza, teljesen halálra vannak még mindig rémülve. – Boskovitzné egy ideig tanácstalanul nézett Balassa Ármin nagy barna szemeibe, majd mintha megértett volna valami kimondhatatlant, halkan bólintott és a két gyermekhez ment, akiket megsimogatott, megölelt, kézen fogott és kivezette őket a csendőrőrsről.
– Most mi lesz, Ármin? – kérdezte Brenner.
– Elmegyünk a zsinagógába.
– Most?
– Igen. Most, talán még pont odaérünk a végére.
– Minek a végére?
– A szegedi rabbink, Lőw Immánuel, itt van Pesten egy ünnepségen. Szeretnék tőle kérdezni valamit.
– Nem értem, de veled tartok.
3.
A Dohány utcai zsinagóga emelvényére szólították a szegedi főrabbit, hogy mondja el értekezését, amit erre az alkalomra írt. A zsidók sűrűn összegyűltek, a hatvan éves Lőw Immánuel kimérten, lassan a szószékre lépett és így kezdte:
„A Csókok Napjának nevezték ki azt a napot, amikor a nyár és az ősz megcsókolják egymást, vagy amikor két világ csókolja meg egymást: az evilág eltűnik, a túlvilág előlép.
A talmudi használatban és a szférák kabbalisztikus csókjában makrokozmikussá válik a csók (…) két világ, ég és föld csókolják meg egymást – mintha az ég csendben megcsókolná a földet, énekli Eichendorf (…). A Csókok Napjának nevezték ki azt a napot, amikor a nyár és az ősz megcsókolják egymást (érintkeznek), vagy amikor két világ csókolja meg egymást: az evilág eltűnik, a túlvilág előlép.”
„A keresztény egyházban, név szerint a katolikusban és a görögkeletiben, közismerten nagy szerepet kap a vallási szimbólumok és a megáldott tárgyak megcsókolása. Megcsókolják a keresztet, a rózsafüzért, a relikviákat, a templom küszöbét, az imakönyvet, és főként Péter apostol szobrának a lábát a római Szent Péter Katedrálisban (…).”
„Nem fognak csodálkozni rajta, hogy az írástudók a szerelmes csókot igazán hűvösen ítélik meg. Csak három, vagy négy fajtáját ismerik a csóknak, ami nem kifogásolható, az összes többi bolondság. Az Énekek Énekének átértelmezése is ebben a nézőpontban gyökerezik. A könnyed jelentés, ami Teokritosz szavaiban megnyilvánul, miszerint „a legsemmibb kis csókban is édes kedv rejlik”, idegen volt a szent szövegek magyarázóitól. Számukra csak a hódolat, a viszontlátás és a búcsú (valamint a rokonság) csókja számít teljesnek.”
„(…) Az Isten iránti szeretet akkor a legtökéletesebb, mikor az ember az évek terhe alatt a halálhoz közeledik. Akkor valódi szenvedéllyé válik, és eme üdv/boldogság közepette a lélek elválik a testtől. Ezt az állapotot értik bölcseink, mikor azt mondják: Mózes, Áron és Mirjam Isten csókja által haltak meg: az Isten megismerése általi boldogság, az Isten iránti szeretet hatalma által mentek el. Bölcseink azt az allegorikus kifejezésmódot használják, miszerint az Isten iránti szenvedélyes szeretetből adódó meg/felismerést csóknak nevezik, ahogy írva áll: megcsókol az ajka csókjaival. Az egész Énekek Éneke az Isten iránti szeretet allegóriája, ami jobban hatalmába keríti az ember lelkét, mint egy nő iránti szerelem.”
„A zsidó költészetben nem túl gyakran tűnnek fel új képek. Legtöbbször a korlátozott természetszemlélet, és a korlátozott szókincs akadályozza a szabad kifejezést. Már az is meglepő, ha egy modern héber költő azt mondja: a távozó éjszaka megcsókolja az érkező nappalt. (…) A csókkal és csókolással kapcsolatban ritkán lep meg minket egyedi beszédfordulatokkal és kifejezésekkel a zsidó költészet (…)Csak szokatlan költői tehetség képes arra, hogy a látókör és a nyelvi javak korlátozottsága ellenére saját képeket formáljon saját nyelven, és megtalálja a saját hangját, amiből igazi személyiség szól. Mint ilyen hatott Heinére Juda Halevi, bár Heine nem tudott héberül olvasni, és csak Zunz legtöbbször szóbeli fordítása által ragadta meg a valódi poéta nagy költői hatalma.”
„A zsinagógában nem szabad megcsókolni a saját gyerekünket, még a tanító jelenlétében sem. A zsinagógában kizárólag az Isten iránti szeretet nyilvánulhat meg. (…)”
„Az ég egyik legtitokzatosabb és legmagasztosabb részén áll egy palota: a szeretet palotája (…). Ott szövik a legmélyebb misztériumokat, ott gyűlik össze minden lélek, akiket az égi király szeret, ott lakik az Ég királya, (…) , ezekkel a szent lelkekkel, és szerelmes csókban egyesül velük (…). Ezért hívják az igazak halálát Isten csókjának. Ez a csók a lélek hazatérése az eredetéhez (…). A lelkes imában az emberi szellem egyesül a világszellemmel egy csókban, mondja Isak Allatif (…). Az emberi értelem csókolózik az aktív intellektussal (…).”
Megcsókolják orcáját, a ház tisztessége úgy kívánja, hogy kívánsága valóra váljon/jóindulattal fogadják. Még a legnagyobb ellenségeskedés, akár az is, ami gyilkosság által keletkezett, megszüntethető (…)” vagy még inkább: „Arisztotelész nevében tanítják: Ha nem tudod levágni ellenséged kezét, csókold meg azt.”
„A létező 903 halálnem közül a legenyhébb a halál Isten csókjában: könnyedén húzza ki a lelket a testből, mint egy hajszálat a tejből (…). Mózes „Isten ajka által” halt meg, azaz Isten csókja által (…). Ugyanígy Áron és Mirjam, de erről az Írás nem tudósít részletesen, mert nem szabad Isten csókjáról beszélni egy nővel kapcsolatban. A három pátriárka/ősatyára is átvitték a csók általi halált.”
A beszéd végére érkeztek, Lőw rabbinak kifelé menet még sokan gratuláltak, Balassa Ármin és Brenner Zoltán a bejáratnál várták, mígnem végre odaért hozzájuk a rabbi, aki a régi ismerősöknek kijáró nagy szeretettel üdvözölte Balassát, ki a tömegből félrehúzta.
– Rabbi, elnézést az udvariatlanságomért, de sürgősen beszélnünk kell.
4.
– Met? Emet? Valóban ezt mondta volna Weilné? – kérdezte Lőw rabbi Balassát és Brennert a közeli sugárút kávéházban.
– Mond ez magának valamit, rabbi? – kérdezte Brenner.
– Met, annyi mint halott. Emet, annyi mint igazság. – sóhajtott Lőw Immánuel.
– Ezt én is tudom, drága rabbi. – mondta Ármin.
– Te ezt végig tudtad? – lepődött meg Brenner.
– De mi köze ennek a Csókok Napjához?
– Ármin, gondolod, hogy köze van? – kérdezte a rabbi.
– Nem tudom, csak van egy megérzésem. Weil Móric alighanem egy különleges ékszeren dolgozott, amikor megölték.
– Hát még mindig azt gondolod, hogy gyilkosság történt? – kérdezte Brenner.
– Rablógyilkosság. – tekintett szomorúan maga elé a rabbi.
– Miből gondolod ezt, Ármin?
– Megcsókolta az ékszert, miközben készítette. Aranyport találtam az ajkán.
– Akkor szakrális ékszert készített.
– Rabbi, tudnom kellene, hogy valamelyik pesti rabbi, hitközség nem rendelt-e egy különleges ékszert az utóbbi időben, Weil Mórictól? – Ha igen, melyik közösség volt, melyik rabbi, és ki tudott a rendelésről?
– Értem, Ármin, körbekérdezhetek, de nem ígérek semmit.
– Rabbi, vesd be minden tekintélyedet, ezt az ügyet meg kell oldanunk.
Ekkor lépett be a kávéházba Weilék két gyermekével egy fiatalember. Mint egy fekete álom, amely két bárányfelhőt kísér, úgy szállt a három holló felé, majd így szólt:
– Uraim, elnézést a zavarásért, engedjék meg, hogy bemutatkozzam, Weiberger Ignác vagyok, a szentendrei zsidó hitközség hivatalnoka. A zsinagógából küldtek ide, s azt szomorú hírt kell közölnöm, hogy a szentendrei öreg Boskovitzné meghalt.
Róza édesanyja… – sóhajtott Brenner.
– Mi történt? – kérdezte Ármin.
– Nem tudjuk. Talán nem bírta öreg szíve a sok megterhelést.
– És a két árva?
– Helyzetük még bizonytalan, megpróbáljuk elhelyezni őket a rokonságnál. A hitközségünk egyik elöljárója, doktor Weisz pártfogásába vette a gyerekeket, most viszem őket a doktor úr pesti rendelőjébe, csak azért igyekeztem megkeresni önöket, mert a csendőrség azt javasolja, hogy menjenek ki Szentendrére, és vegyenek részt szegény, elhunyt Boskovitzné házának az átkutatásában.
– Köszönjük. Azonnal indulunk.
– Várj csak egy pillanatot, Ármin. – szólt közbe a rabbi – Van egy ősi legenda a Lőw családban.
– Rabbi, a világért sem akarlak megbántani, de itt nem egy legendáról, hanem már a második megmagyarázhatatlan halálesetről van szó.
– Ármin, várj és figyelj. Élt egy Lőw rabbi, évszázadokkal ezelőtt Prágában, még II. Rudolf király idejében, Judah Löw ben Bezalelnek hívták. Ez a rabbi, amikor a zsidókat veszély fenyegette teremtett egy gólemet…
– Egy gólemet? – kérdezett vissza Ármin.
– Igen, egy gólemet. A gólem a homlokára írott szó által kelt életre.
– Rabbi, minden tiszteletem a tiéd, de…
– A homlokára az volt írva, hogy „emet”, azaz igazság. – Balassa Ármin visszaült az asztalhoz. – A gólem mindent megtett Judah Löw ben Bezalel rabbi, vagy ahogy ezután hívták Maharal parancsára: megvédte a zsidókat, dolgozott szabbatkor…
– Akkor igen praktikus gólem volt! – szólt közbe Brenner. – Ne nézzetek rám így, én csak egy pesti öltönykereskedő vagyok. Nem értek a hókuszpókuszhoz, csak a pénzhez.
– Folytasd, rabbi.
– Minden rendben ment mindaddig, amíg Maharal lánya, Mirjan egy napon, a Csókok napján meg nem csókolta a Gólemet. Ezután a gólem elszabadult, s mindaddig tombolt, amíg a rabbi le nem törölte az első betűt, s így lett a homlokára írva „emet” helyett „met”.
– Vagyis az, hogy halott.
– Igen, Ármin. Ez a legenda van amögött a két szó mögött, amit a szép aranymívesné ismételgetett.
– Elnézést rabbi, de indulnunk kell Szentendrére, ha még napnyugta előtt ki akarunk érni.
– Találd meg a gólemet, Ármin, állítsd meg, még mielőtt késő lesz. – búcsúzott Lőw rabbi.
5.
– Miután átkutatták Boskovitzné szentendrei házát már jócskán besötétedett. A csendőrkapitány, Brenner Zoltán és Balassa Ármin a Főtéren álldogáltak tanácstalanul.
– Nem találtunk semmit. – mondta a kapitány.
– Pontosan úgy, ahogy előre sejtettük. – állapította meg Ármin.
– Tessék? Te tudtad, hogy semmit sem fogunk találni? – kérdezte Brenner.
– Akik előttünk jártak ugyanazt keresték, mint mi.
– Nem leltünk semmi nyomot arra nézvést, hogy betörés, rablás történt volna. – dörmögte a kapitány – Boskovicznét a helyiek találták meg, természetes halált halt, nem hinném, hogy bármi értékeset elvittek volna szegény asszonytól…
– A gyerekek… – mondta Ármin.
– Tessék? – kérdezte a kapitány.
– Mi lett a két árvával?
– Weiberger Ignác, a szentendrei zsidó hitközség hivatalnoka kísérte őket doktor Weisz rendelőjébe.
– Igen, ezt tudjuk, de mi lett a gyerekekkel?
– Ekkor érkezett sietve egy fiatal csendőr a hírrel, hogy Weiberger Ignácot agyonverték Szentendre határában.
6.
Másnap, a Szentendre és Vidéke 1909. december 2-ai lapszámában „A rituális gyilkosság vádjának áldozata” címmel jelent meg egy cikk:
„Weil Móric óbudai aranyműves rövid idővel ezelőtt öngyilkossá lett és két kisgyermeket hagyott maga után, egy fiút és egy lányt. Az öngyilkos neje fájdalmában megőrült, bevitték az őrültek házába, ahol meghalt. Az apátlan-anyátlan árvákat ekkor nagyanyjukhoz, Boskovitznéhoz vitték, aki az unokákkal Szentendrére költözött.
A 76 éves Boskovitzné megbetegedett és kiszenvedett. A két gyermek teljesen elhagyatottan maradt. A hitközség elöljárója, doktor Weisz pártfogásába vette a gyermekeket és lépéseket tett aziránt, hogy a gyermekeket árvaházba felvegyék. Az egyik gyermeket Weiberger Ignácnak, a szentendrei zsidó hitközség hivatalnokának sikerült tényleg elhelyeznie, de a lánykát, ki számára nem talált helyet, kénytelen volt a késő esti órákban Szentendrére visszavinni.
Eközben támadtak rá a parasztok a kislányt vezető férfira és a szegény embert azon esztelen vád miatt, hogy „rituális gyilkosságot” akar elkövetni, félholtra verték. A csendőrség megindította a nyomozást (…)”
7.
– Úgy látszik mégsincs túl messze Szentendrétől Tiszaeszlár. – mondta szomorúan Balassa Ármin Brennernek, miközben arra vártak, hogy beengedje őket az orvos Weilbergerhez.
– Ármin, nekem ennyi elég volt. Három napja nem voltam a boltomban, fogalmam sincs hogy fogynak a nyakkendők, nem nekem való ez az egész. – mondta zsebkendőjét gyűrögetve Brenner.
– Megértelek. Menj csak.
– De nem haragszol?
– Dehogy haragszom. Megértelek. Normális ember ezt nehezen viselheti el.
– Kérdezhetek még, Ármin?
– Kérdezz csak, barátom.
– Ki ölte meg Weil Móricot?
– Az irigység.
– És mi történt a szép aranymívesnével?
– Beleőrült a félelembe.
– És mi lett az öreg Boskovitznével?
– Nem bírta a szíve ezt az őrült rettegést.
– És ki verte félholtra szerencsétlen Weilbergert?
– Az őrült rettegésből fakadó gonoszság, ostobaság és a gyűlölet.
– Szerinted a gólem volt? – kérdezte Brenner.
– Nem. – sóhajtotta Balassa Ármin – Nem a gólem. A gólem csak egy legenda, amit a zsidók találtak ki az emberek őrült rettegéséből fakadó gonoszságtól, ostobaságtól és gyűlölettől való félelmükben.
– Akkor?
– Ahogy a gazságból nem lesz igazság, csak attól, hogy egy i-betűt eléírunk, úgy nem kel életre egy agyagember sem egyetlen szótól. – Nem, barátom, nem a gólem volt.
– Akkor?
– Rosszabb annál.
(A történet megtörtént eseményeken alapul. Elhangzott a Szántó zsidó emlék és imaházban a Szentendre éjjel-nappal fesztiválon, 2018. augusztus 25-én.)
Kapcsolódó előzmény történet: a Magyar Gólem.
