„Látod, itt állsz a fán, a megsárgult / fotón, amire nem is emlékeztél.”
Vági Zsolt barátunk megrendítő, személyes verse egy régi fényképből indul ki: egy gyerek áll a fán, amelyre talán nem is lett volna szabad felmásznia. A kép azonban lassan egész életképpé tágul: betegségek, családi sebek, iskolai kudarcok, megfelelési kényszerek, depressziók, szerelmek, elhagyott utak és újrakezdések rajzolódnak ki belőle.
A Megsárgult fénykép nem egyszerűen önéletrajzi vallomás, hanem számvetés: hogyan lesz a túlélésből lassan út, felelősség és valamiféle nehezen megszerzett belső béke.
Zsolttal hamarosan, május 21-én, este hattól a Kacsakő Irodalmi Színpad „nulladik” eseményén is beszélgetünk rendszerváltásról, korszakváltásról, személyes és közös történeteinkről. Vági Zsolt szakmai facebook oldala itt érhető el.
Vági Zsolt
Megsárgult fénykép
Látod, itt állsz a fán, a megsárgult
fotón, amire nem is emlékeztél.
A fán, amire sosem volt szabad mászni,
mert leesel, befulladsz, kikapsz.
Arra gondolok közben, hogy mégis
túlélted.
Nem volt olyan egyértelmű.
Itt még biztosan nem tudtad, hogy
néhány évig az asztma, később az élet
fojtogat, hogy „megszületni sem akartál”,
és mellékesen: három percig nem vettél levegőt.
Hogy jelmondat lesz a „jó gyerek ő, csak lusta.”
Lehet, azt sem tudtad, hogy majd apád
megver szíjjal, mert lógtál az iskolából,
s hazudtál róla.
Mindezt talán csak azért, mert őt is verték
pedagógus szülei, a nagyszüleim, mert
biztosan ő is lógott, s hazudott róla.
Nem is sejthetted, hogy tizennégy évesen
a kórházi ágyon fekve várod a halált
félreütő szívverésed hallgatva, s arra gondolsz,
hogy vagy az elhízás, vagy a túl korán kipróbált
drogok visznek majd el.
Aztán jön a törés: mégis túléled.
Valamit, hogy kezdj vele, nem ettél többet húst,
jógáztál, te lettél a jó gyerek, a jó tanuló.
Szerettek is érte, te is lubickoltál.
Persze, akkor még nem tudhattad, hogy
a traumák nem így múlnak el, hogy máshol
lesz nyoma annak, hogy hetente választani
kell: apáddal vagy anyáddal akarsz maradni,
akik persze sosem váltak el.
Hogy nem vesznek fel az orvosira, mert
pánikrohamod lesz az angol szóbelin, s tíz
évig meg sem mered próbálni.
Hogy pszichológiára sem vesznek fel,
csak „mezei dietetikusnak”.
Persze, próbálod majd megszeretni, tenni érte,
beilleszkedni.
Ó, bárcsak tudtad volna, hogy a témavezetőd
hogy kihasznál majd.
Csak még egy hely lesz, ahová nem illesz,
annyi a különbség, hogy már jól teljesítesz.
Aztán csókok íze, és doktori kutatás. Utálni
fogod az egészet, de bizonyítani akarsz.
Te is érsz annyit, mint akit felvettek az orvosira
vagy pszichológiára, mert előtte is jó tanuló volt,
nem csak jógyerekezdelusta.
Hogy majd elmész a nagyvárosba Pécsről,
tovább nyiszálva a gyökereket.
Lebegsz majd a lehetőségek terében, csak
éppen nem vagy boldog és a helyeden.
Aztán jön India, szerelmek, kinemhasznált
lehetőségek, a végén otthagyott PhD.
De jön a küzdés is, a belenemnyugvás.
A jó pillanatok, a depressziók közepette.
S az, hogy néhány évvel később már talán
az életet élvezni is tudod, hogy el mered hinni,
hogy a jó dolgokat nem veszik majd el úgy, mint
nagyapádék gazdaságát az oroszok.
Talán valahol belül lehet mégis sejtetted, hogy
a benned feszülő ellentétek között
lesz majd megnyugvás, út és felelősség.
Hogy lám, itt állsz most ugyanúgy
életed fáján, mint előttem e sárguló fotón.
S sokan mondták, hogy ne mássz fel, hogy nem tudsz,
vagy még löktek is rajtad.
Mégis, ott állsz, életed közepén, s talán már
gyökereidet, ágaidat, és lombodat is egész jól
tudod.
Budapest, 2026. március
A megsárgult fénykép:
És Zsolt napjainkban:
