A legfontosabb munka azonban csak a korrupt rezsim felszámolása után jön, s ez valójában „a Megye megtisztítása”. Újra kell fákat ültetni, kerteket művelni, romokat eltakarítani. Újra kell építeni egy élhető országot.
Sokan ismerik ‘A Gyűrűk Ura’ történetét, de kevesen emlékeznek az epikus tündérmese végére, vagy ha igen, legtöbben rosszul, holott rendkívül tanulságos. Kivételt talán azok szűk köre képez, akik a ma már egyre inkább úgy tűnik, hogy az ódivatúnak számító formátumban, úgynevezett „könyvben” találkoztak a fantasztikus irodalom klasszikus alkotásával, Tolkien regényével. Elvégre Tolkien regényt írt, nem forgatókönyvet, s ez a későbbi megfilmesítés során meglepően sok gondot okozott, különösen, ami a befejezést illeti. Peter Jackson rendező – bár kétségtelenül elismerésre méltó filmeket alkotott a méltán népszerű könyvekből – maga is beszélt több interjúban arról, hogy mennyire problémás, hogy a drámai csúcspontnak számító katartikus pillanat – vagyis az „egy gyűrű” megsemmisítése – után a történet még egyáltalán nem ért véget. Valamennyit ebből kapunk a filmben, Szarumán varázsló halálát, hőseink hazatérését, felépülését, majd a tündékkel együtt Bilbo, Frodo és Gandalf elhajózását a tündék birodalmába. Ha azonban véletlenül olvastuk a könyvet vissza kell emlékeznünk egy olyan fejezetre, amelyet teljes egészében kihagytak a filmekből, ez pedig ‘A Megye megtisztítása’ című rész.
Mivel lehetséges, hogy van olyan az olvasóim között, aki véletlenül nem ismerné legalább nagy vonalakban Tolkien világát, így elmondom röviden, hogy Tolkien, egy zseniális angol nyelvész professzor volt, aki saját nyelveket talált ki, továbbá nagy rajongója volt az epikus irodalomnak és a tündérmeséknek, ezért aztán az általa kitalált tündérnyelvhez kitalált egy történetet is, amely történet nyomokban tartalmaz az ókori görög eposzokból, az óangol Beowulfból, az északi Sagákból, a Nibelung-énekekből, a finn Kalevala-mondakörből, az Eddából, és könyvtárnyi irodalma van annak, hogy még mindenből különböző elemeket. Irodalom csak irodalomból lesz.
Tolkien forrásait éppen úgy, mint a tájait – mintegy varázsló a konyhájában a varázsfőzethez való különféle összetevőket – jól összekeverte, s e keverékből különösen nagy hatású tündérmesét írt. Ő maga nevezte tündérmesének regényét. Ez a mese egyébként nem volt saját életében sem előzmény nélküli. ‘A Gyűrűk Ura’ közvetlen előzménye ‘A hobbit’. ‘A hobbit’ meglepően jó, majdhogynem kritikai kiadását egy jávai utazásom során olvastam először, évtizeddel később, mint a Gyűrűk Urát, s meghatározó olvasmány-élmény volt, felnőtt fejjel is.
Tolkien igazi főhősei ezek a „félszerzetek”, apró termetű úgynevezett hobbitok, akik Középfölde dimbes-dombos vidékén, a Megyében élnek, egyszerű-békés-derűs, kertészkedős, természethez közeli életet. Hogy honnan vette Tolkien a Megyét, azt talán John Garth fogalmazta meg igen pontosan kiváló könyvében:
„Tolkien a Megyét Warwickshire-rel és Worcestershire-rel rokonítja, a Walesszel határos March-vidékben gyökerező „patriotizmusa” pedig „közrejátszott abban, hogy Hobbitfalva… éppen a Nyugati Fertályra került”. Oxfordshire és Berkshire szeretete is áthatja a Megyét. Tolkien valamennyi angol megyét evokálja vele anélkül, hogy konkrétan bármelyikkel azonosíthatnánk. Ez afféle Mindenmegye.”
Tolkien „mindenmegyéje” nekünk, magyaroknak sem ismeretlen. A dimbes-dombos táj idillje könnyen eszünkbe juttathatja a magyar Dunántúl szépséges íveit, hazánk vidékeinek bájos és álmos szépségét,
amelyet olyan nagyszerűen írt meg például Várkonyi Nándor ‘Dunántúl’ című könyvében. A magyar olvasó éppen olyan könnyen azonosul Tolkien enni, inni, pipázni, sörözgetni szerető hétköznapi hőseivel, mint az angol. De persze szívünkhöz közel állhatnak Rohan lovas seregei, vagy Gondor végvári harcosai. A történelem számos korszaka keveredik amúgy is Tolkien meséjében, ahogy a tájak sem konkrét tájak, hanem inkább ideáltipikus tájak, melyekre bárki ráismerhet. Ahogy ráismerünk Vasudvard indusztriális poklára, Mordor sötét vidékére is. De ki akarna egy ilyen sötét pokolban élni?
Tolkien leírásaiban az ilyen természetet tönkretevő indusztriális környezetek mindig a fák kivágásával, a környezet elpusztításával és a gonosz felemelkedésével jár.
Vasudvardban és Mordorban orkok születnek, mindkettőt „a két torony” a két főgonosz tartja zsarnoksága alatt, ezeknek a birodalmaknak a hatalom akarása és a gyűlölet a fő mozgatórugója. Szarumán és Szauron a gonosz varázsló és a főgonosz – akiknél természetesen a Tolkien-mitológiában van még gonoszabb, azaz maga az ördög, ez Morgoth –: mindezek a zsarnoki társadalmak mintájára egyeduralmat építenek fel, s teljes dominanciára törnek Középföldén. Ezt az abszolút hatalmat testesíti meg a Bilbo által megtalált varázsgyűrű, amit aztán Frodó semmisít meg. Ez a gyűrű átkozott, s akinek egyszer a birtokába került, azt megváltoztatta, így Bilbót és Frodót is. Minden elem, így ez is ismerős lehet az ősi, európai mitológiákból, ilyen értelemben is ‘A Gyűrűk Ura’ valójában posztmodern irodalmi műalkotás, amely újraalkotja forrásait.
„A hatalom gyűrűje” az abszolút hatalmat jelképezi, ami a legtöbb halandót Középföldén megőrjít. Nagyon-nagyon kevesek azok, akik szembe tudnak szállni a hatalom őrjítő mágiájával, s azok sem ússzák meg ártatlanul a kalandot.
Semmi sem maradhat a régiben.
Ezt jelképezi a regényben olvasható, de a filmből kimaradt egész fejezet, amely a „A Megye megtisztítása” címet viseli. Röviden: az „egy gyűrű” megsemmisülése után a négy hobbit hős – Zsákos Frodó, Csavardi Samu, Tuk Peregrin és Borbak Trufa – visszatérnek a Megyébe. Mikor már a megye határára érnek tapasztalják, hogy valami nincs rendben.
„(…) jócskán beesteledett, mire bőrig ázva, fáradtan megérkeztek a Borbuggyanhoz, ám az utat elzárva találták. A híd mindkét végében nagy, lándzsás kapu állt; s látták, a folyó túlpartján néhány új ház épült: keskeny és szögletes ablakú, csupasz és rosszul világított ház, mind komor és nagyon nem a Megyébe illő.”
Tolkien az ellenséges – régebben úgy mondtuk volna – „vasfüggönnyel”, – ma lehet úgy mondanánk – „határzárral”, és ezekkel a tájidegen, „modern” épületekkel érzékelteti, hogy valami tényleg nagyon nincs rendben a Megyében.
Ahelyett, hogy most részletesen elmondanám a teljes fejezet igen tanulságos történetét, csak néhány, mondjuk úgy, hogy „áthallásos” részletet emelnék ki.
Szarumán – a gonosz varázsló – ugyanis nem úgy és akkor pusztul el, mint ahogyan ezt a regény filmadaptációjában láthatták. Vasudvard pusztulása után a Megyébe menekül maradék híveivel, ahol hatalomra segítik, az oligarcha és pénzéhes Tarisznyádi-Zsákos Lothót – igen, Frodó és Bilbó rokonát –, aki előtte üzleti partnere volt mindenféle földi javak csencselésében. Szarumán, a Megyében új nevet kap, „Kapzsinak” hívják, aki szisztematikusan tönkretette és kiszipolyozta a Megyét, méghozzá merő bosszúvágyból. Azonkívül, hogy határzárat vezettek be, súlyos adókat szedtek.
„- Mi lelt benneteket? – kérdezte Trufa. – Rossz év járt rátok, vagy mi? Azt hittem, jó nyár volt, és gazdag aratás.
– Hát igen, az év az elég jó volt – mondta Hob. – Bőven termett minden, csak azt nem tudjuk, mi lett vele. Csak épp hogy ezek a „begyűjtők” meg „elosztók”… ezek mindent megmérnek, megszámlálnak és elvisznek, raktárba. De inkább csak gyűjtögetnek, mint osztanak és mi alig látunk viszont valamit.”
Nem hiszem, hogy helyesen teszi, aki a túlzott adóterhekre asszociál, egy ilyen tündérmese kapcsán, de például eléggé ismerős lehet az a rész, amikor azt olvashatjuk, hogy:
„…minden falon valami felhívás és szabály. Pippin sorra mind leszaggatta. Sör semmi, ennivaló alig (…)
– Nohát, mit szólnátok hozzá, ha rágyújtanánk, s ti addig elmondanátok, hogy mennek itt a dolgok, a Megyében? – kérdezte.
– Nincs pipafű. – mondta Hob -, vagyis, hogy csak a Főnök embereinek van. Úgy látszik, az egész termésnek lába kelt. Úgy halljuk, szekérszám hordták a régi úton a Déli Fertályról, a Sam gázlóján át. Tavaly, év végén, azután, hogy ti elmentetek. De szép csöndben addig is, kicsinyenként. Hogy Lothó…
– Fogd már be a szád, Szénás Hob! – kiáltották rá többen is. – Tudod, hogy tilos az ilyen beszéd. Még a Főnök fülébe jut, aztán majd mind bajba kerülünk.”
Az egész fejezet igen pontos leírása egy hajdanvolt szép, elsősorban agrárország – értsd „Mindenmegye” – oligarchikus zsarnokságba züllesztésének, sőt, a természeti adottságok tudatos rombolásának:
„Az utazók továbbügettek, s épp mikor a nap lenyugodni készült a Fehér Dombok mögött, a nyugati szemhatáron, megérkeztek Morotvába, a nagy Holtvíz partján; és itt érte őket az első valóban fájdalmas megrázkódtatás. Ez volt ugyanis Frodó és Samu szülőföldje, és most érezték igazán, hogy mennyivel több nekik, mint a világon bármi más hely. A jól ismert házak nagy része nem volt meg. Némelyiket láthatólag tűz pusztította el. A Holtvíz északi partján a kellemes régi hobbit-sor kihalt, a kertecskéket, amelyek valaha a vízpartig nyúltak, most fölverte a gyom. S ami még rosszabb, egész sor csúf új ház állt a Holtvíz partján, ahol valaha a Hobbitfalvi út futott, közvetlenül a víz mellett. Az utat annak idején öreg fák szegték. A fasor eltűnt. S ahogy keserűen néztek végig az úton Zsáklak felé, a távolban magas téglakéményt láttak. Csak úgy döntötte a fekete füstöt a csöndes esti égre.”
John Garth idézett könyvében írja, hogy „könnyű reakciósnak, érzelgősnek és gyakorlatiatlannak bélyegezni az ipart és a gépeket ellenző Tolkient.” – csakhogy maga Tolkien írja egyik levelében, hogy „Csak egy reménysugár van, ez pedig az, hogy egyre gyakrabban robbantanak gyárakat és erőművetek az elégedetlen emberek. (…) Remélem, hogy ez hagyománnyá válik, mert már ‘hazafias’ akcióként is támogatást kap!” – vagyis, ha úgy tetszik Tolkien megjövendölte a mindmáig csak rettegett, és ki nem bontakozott „ökoterrorizmust”. Úgy tűnik, hogy bizonyos esetekben támogatta is volna. A békés világot feldúló túlzott iparosodás újabb nagy rohamával szembesülő világban nehéz elfogulatlanul olvasni ezeket a sorokat.
Ma leginkább azt tapasztaljuk, hogy míg egyes körökben előre megbélyegzik a környezetért és természetért aggódó, gondoskodó hozzáállást, a negatív konnotációjú „sötétzöldnek” becézve, addig a másik véglet a leginkább másokat, vagy valaki mást hibáztató apokaliptikus „passzivizmus”.
Sajnos, mint említettem, lehet, hogy kevesen olvasták Tolkien eredeti művének most elemzett fejezetét, vagy még kevesebben emlékeznek rá, ahol szintén fontos kérdés, hogy hogyan szabaduljanak meg a korrupt rezsimtől és állítsák vissza a természet védelmét, beleértve az emberhez méltó életet.
„- Nem – mondta Trufa – Nincs értelme „védett helyre” mennünk. Pontosan ezt teszi mindenki, s a gazemberek ezt is akarják. Egyszerűen ránk rontanak, sarokba szorítanak, aztán vagy kikergetnek, vagy a fejünkre gyújtják a házat. Nem, cselekednünk kell, mégpedig azonnal.
– Cselekednünk, de mit? – kérdezte Pippin.
– Föl kell lázítanunk a Megyét! – mondta Trufa – Föl kell nyitnunk a népek szemét. Gyűlölik ezt az egészet, ti is láthattátok: mind, egy-két csibész s egy-két bolond kivételével, aki szeretne fontosnak látszani, de nem érti meg, hogy mi folyik itt. A Megye népének oly sokáig volt jó sora, hogy most nem tudja mihez kezdjen. Ám csak egy szikra kell, és minden lángra lobban. Ezt a Főnök Emberei is biztos, hogy tudják. Megpróbálnak eltapsolni és eltávolítani innét. Nincs sok időnk.”
Ezután a négy hobbit, varázslók, hősök segítsége nélkül, de a többi hétköznapi hobbittal együtt megküzdenek a megyéért, leleplezik „Kapzsit”, akiről kiderül, hogy nem más, mint a gonosz varázsló, Szarumán, s akinek pusztulása különösen érdekes és tanulságos.
A legfontosabb munka azonban csak a korrupt rezsim felszámolása után jön, s ez valójában „a Megye megtisztítása”. Újra kell fákat ültetni, kerteket művelni, romokat eltakarítani. Újra kell építeni egy élhető országot.
S mindez már nem is megy mindenkinek. Frodót és Bilbót oly mélyen megérintette a hatalom gyűrűjének ereje, hogy nem tudnak régi életükbe visszailleszkedni, így elhajóznak örökre.
Érdemes néha Tolkien eredeti tündérmeséit olvasni, vagy újraolvasni. Annyi minden kavarog bennük, annyi minden… csak ajánlani tudom.
Weiner Sennyey Tibor ezen esszéje nyomtatásban először a Magyar Hangban jelent meg 2024 februárjában. Az írást most a Kacsakő Irodalmi Színpad 2026. május 21-i, „Rendszerváltás vagy korszakváltás” című estjéhez kapcsolódva közöljük újra a DRÓTon.
Az esszé része Weiner Sennyey Tibor Elfelejtett irodalom című sorozatának, amelyről előadást a Kettőspont Irodalmi Színpadon tartott, és itt visszanézhető:
