WST: Akkor mindegy, hogy férfiak vagy nők vagyunk?
Batarita: Mindegy, hogy férfiak vagy nők vagyunk, a férfiak is ugyanúgy félnek, mint a nők.
WST: Dehogy…
Batarita: Nem, nem, minden férfi bátor és megvédi a nőket….
WST: Vagy nem…
Batarita: Az előadások során a csatorna-test ezekben az érzésekben vagy állapotokban, amelyek mindenkiben ott vannak, eljut a határig, az lehet izgalmas egy ilyen előadásban. És ha az én csatorna-testem eljutott, akkor el kell jusson a néző is.
WST: Emlékszem, volt olyan táncelőadás, ami nem ekkora művészi ambícióval indult, és ahol női mivoltodat megcsillantottad.
Batarita: Nyilván volt ilyen, elvégre nő vagyok. Melyik volt az az előadás?
WST: Csak hallottam ilyenről, én ilyen helyekre nem járok… amikor kesztyűket huzigáltál föl… szabad erről beszélni?
Batarita: Á, igen. Hogy is hívják ezt a táncot?
WST: Sztriptíz… amikor leveted a ruhákat.
Batarita: Nem vettem le ruhákat, mert nem volt rajtam… Igen, férfiakat szórakoztató, lenge öltözetben igényesen előadott táncműsorokat is csináltam. De ez nagyon régen volt.
WST: Aztán innen jutottunk el oda, amit most csinálsz.
Batarita: Most is levetkőzöm… alig van rajtam ruha az előadásokon, csak nincs rajtam olyan fekete, hosszú kesztyű, meg fehér gyöngysor.
WST: Én a fehér gyöngysort kifejezetten sajnálom… De visszatérve, ott elindult egy olyan folyamat, hogy te akár ilyen táncokat is bevállalsz?
Batarita: Akkor még nem tudtam, mert még nem tanultam butoh-t, hogy Japánban, a butoh születésekor, a butoh táncosoknak is csinálniuk kellett kabaré előadásokat, vagyis lengén öltözött szórakoztató műsorokat. Tangabugyi, harisnyatartó vagy anélkül, jó magas sarkú cipő, kesztyű, egy kis valami.
WST: Ezt egy táncosnak be kell vállalni?
Batarita: Nem kell bevállalni, de én ezt akkor szórakoztatónak találtam, és a közönség is.
WST: Nem innen indultunk, te nem egy mondjuk nyolcadik kerületi lokálban kezdted a pályafutásodat…
Batarita: Ez a Duna-Palotában volt, egy nagyon nívós helyen.
WST: Te azért szobrásznak indultál, egy csomó mindent tanultál, nem egy klasszikus táncos karrierrel kezdted.
Batarita: Ez igaz, de a táncos karrieremhez nagyon jó alapokat szereztem, mert hatéves koromtól ritmikus sportgimnasztikáztam, ami azt jelenti, hogy a letiltott és betiltott mozdulatművészetet, magyar modern táncot tanulhattam, amit a magyar mozdulatművészek, Dienes Valéria, Dienes Gedeon bácsi, Berczik Sári néni, E. Kovács Éva néni, annak idején a ritmikus sportgimnasztika mögé rejtettek el.
WST: Miért kellett ezeket elrejteni?
Batarita: Volt egy időszak Magyarországon, amikor csak a néptánc és a balett művelése volt legális. Azért kellett a mozdulatművészetet elrejteni, mert a szabad tánccal kifejezhet az ember valamit. Ha kifejez, az gondolkodásra, érzésre indítja a nézőket.
Ha gondolkodnak az emberek, az veszélyes. Ez ilyen nagyon egyszerű.
WST: Bízom benne, hogy a költészet ugyanezt csinálja az emberekkel, különben nem csinálnám.
Batarita: Minden művészetnek ezt kell csinálnia. De visszatérve a kezdetekre, már hatévesen, Egerben volt kiállítás a grafikáimból, a 6. sz. Általános Iskola tanulójaként. Nem sok jelentősége van, de ott volt az első kiállításom. Mindemellett énekeltem is, szólistaként egy kórusban. Ezek haladtak egymás mellett. Szobrászkodni az egyetem mellett kezdtem el, és olyan jól működött, hogy előbb kerestem a kisplasztikáimból és plakettjeimből pénzt, mint ahogy a táncból kerestem volna. Volt egy-két kiállításom is, de protekcióm az nem. A mozdulatművész-képzőre fölvettek egyből, a szobrász szakon meg csak az utolsó fordulóig jutottam el, ahol a kétszázhetvennyolc emberből tízen maradtunk, amiből csak hat embert vettek föl. Akkor úgy döntöttem, hogy ha valamit mélyen és nagy intenzitással csinál az ember, az nem lehet három dolog; először leraktam az éneklést, aztán a szobrászatot, és csak a táncot tartottam meg. Így a zene és a képzőművészet elkerült, de egyre inkább érzem, hogy ez szeretne visszajönni.
WST: Ahol legutóbb láttalak, ott énekeltél.
Batarita: Igen, néha most már kedvem van hozzá.
WST: Valami koreai dal volt.
Batarita: Igen, szarkasztikusan humorral szórakoztató része volt ez a műsornak.
WST: Miért lehet az szerinted, hogy a legutóbbi előadásod a MOM-Parkban nem mindenkinek váltotta ki az egyértelmű tetszését? Tartalak annyira a barátomnak, hogy meg merem ezt kérdezni: miért lehet szálka Batarita a kortárs táncművészet szemében? Miért vagy te kellemetlen figura, mindig újabb dolgokban kísérletező?
Batarita: Annak idején beraktak abba a skatulyába, hogy butoh, de én nem gondolom azt, hogy én csak butoh-t csinálnék. Akik nem járatosak ebben a témában, főleg a kritikusok, elképzelik azt, hogy mi az a butoh, a saját ismereteik alapján. Ez nem baj, viszont ennek a halmaznak, ennek az apró skatulyának akarnak megfeleltetni. De én
folyamatosan kísérletezek, határokat feszegetek – én nem akarok ennek a kis skatulyának megfelelni.
Tovább megyek.
Ami ismeretlen, az veszélyes.
Ami veszélyes, az megint csak elgondolkodtatja az embert, és az még inkább veszélyes. Ami új, azt nem tudom hova berakni, ezért inkább eltávolítom magamtól, vagy nem nyitok, nem engedem közel. Ennyi az egész. Ha végre megtalálták a skatulyát, ahova betettek, megnyugszanak, de rájönnek, hogy nem passzol, akkor az megint nem jó. Ez kényelmetlen és félelmetes. Minden új félelmetes, a biztonságérzettől távolítja el az embert, a komfortzónájából kerül ki a néző. Ha kikerült a komfortzónájából, akkor bizonytalanul, rosszul érzi magát.
WST: Van a művészetben komfortzóna?
Batarita: Igen, van.
WST: Ha a költő verset olvas, akkor nyugton vagyunk, ezt szokta csinálni, semmi probléma?
Batarita: Például azok a nézők, akik rendszeresen járnak az előadásaimra, e legutóbbi után mondták: hú, már megint mit csináltál, erre nem számítottam. Ő prekoncepcióval ült be az előadásra, várt valamit, amit „szoktam csinálni“ – hát most valami mást csináltam. Még ezek a nyitott emberek is, akik rendszeresen eljönnek, megnézik a darabokat és gondolkodnak róla, még neki is vannak prekoncepciói, és bizonytalanná válnak, ha valami újdonság történt, hogy ez most mi is volt?
WST: Akkor egyértelműen mondjunk le szerinted a prekoncepciókról? Ez nagyon nehéz, hiszen általában ezek adnak valamiféle mankókat. Ismerem a barátomat, tudom, hogy ha találkozunk, lehet vele beszélgetni, szóval van egy prekoncepcióm vele kapcsolatban.
Batarita: Igen, de a művészet nem egy emberi kapcsolat. Nekem nem. Ha én darabot csinálok, akkor Bataritának el kell tűnnie. Ha ott marad, akkor probléma van, ha eltűnt, akkor jó. Ha pedig eltűnt Batarita, akkor nincs kapcsolat.
WST: Igen, amikor a hóban láttalak egy szál bugyiban…
Batarita: Ne túlozzál, hosszú vékony gatyában!
WST: Akkor nem gondoltam, hogy Batartitát látom.
Batarita: A prekoncepciókra visszatérve, Yokohamában, a legnagyobb ázsiai koreográfus-versenyen dolgozom már ötödik éve mint zsűri. Ha én oda prekoncepciókkal lépnék be előadásokat nézni, akkor hogy tudnék valamennyire is objektíven ítélni? Láttam azt a versenyzőt, aki éppen nyert idén, tavaly vagy tavaly előtt, de arra nem emlékszem, nem is akarok. Ha akarok, persze, akkor vissza tudok elmlékezni, de ezeket le is tehetem. Ha leteszem, akkor sokkal érdekesebb impulzusoknak adja át magát az ember. Ha előadás után odajön és beszélgetünk, örömmel figyelem meg, hogy megváltozott az öltözködési stílusa, más a hanghordozása, hogy esetleg magabiztosabb lett, de amikor a színpadon van, nem érdekel semmilyen előzetes ismeret.
WST: Azért te nagy megfigyelő is vagy.
Batarita: Muszáj.
WST: Amennyire tudom, elég sok mindent megfigyelsz, részleteket is. Nagyon sok időt töltött Ázsiában – mindketten nagy rajongói vagyunk Ázsiának és az ázsiai művészetnek -, és egészen mások a viszonyulások ott, máshogyan reagálnak ugyanazokra a dolgokra, mint Európában. Ázsia persze hatalmas, de nagyon érdekel, mit láttál te:
hogyan viszonyulnak egy nőhöz, egy táncosnőhöz, egy kortárs táncos nőhöz mondjuk Japánban és hogyan Magyarországon?
Van ebben bármilyen különbség? (Azon kívül, hogy térdeltetnek a sarokban…)
Batarita: Itt, Magyarországon, amiért létrejött ez a sorozat, nyilván egy olyan fajta probléma, ami létezik, Ázsiában sokkal inkább jelen van – a férfiak és a nők közötti különbség, megkülönböztetés. Ha csak a mindennapi életet vesszük, például Japánban és Koreában a női és férfi szerepek sokkal inkább eltávolodnak egymástól, a jogok viszonylatában a férfiak előbb és többet megkapnak a nagy átlagot tekintve (persze vannak ellenkező példák is).
A barátnőim között vannak, akik fizetést kapnak a férjüktől azért, hogy háztartásbeliek.
Magyarországon nem sok háztartásbeli nő mondhatja el, hogy fizetést kap ezért a férjétől.
WST: Szerinted ez helyes?
Batarita: Az is egy munka. De én nem szeretnék se háztartásbeli lenni, se fizetést kapni érte. Szerintem, sokkal ideálisabb megosztani a dolgokat, ha már párban él az ember, mint hogy fizetést kapjon azért, hogy megcsinálja azt, amit meg kellene/lehetne csinálni együtt.
Ha a nő dolgozni szeretne, azt nem támogatják, ellenben azt igen, hogy maradjon otthon, és a családot tartsa össze. Nagyon sok nő álmának ez megfelelő, de nagyon soknak nem.
Erről a témáról egyébként nemcsak itthon beszélgetünk, hanem kint is – mert ez téma ott is.
Azok a nők, akiket úgy neveznek, hogy „karrierista”, akiket inkább foglalkoztat a hivatásában elért öröm és megmérettetés, minthogy otthon mosogasson, kisebb százalékban vannak, de vannak. Szoktam egy vonalat húzni egy képzeletbeli grafikonon: az egyik végén vannak a nők, a másikon pedig a férfiak, s a két pont, a férfi és a nő között van egy csomó keveredés, amit genetikára és női-, férfiagy kombinációinak variációira vezetek vissza. Ettől függ milyen pontot is foglal el egy férfi vagy egy nő ezen a vonalon. Egyszerűen csak el kellene fogadni, hogy van ilyen is, olyan is, mind más és más.
Visszatérve Ázsiára és a tapasztalataimra: nekem nem volt gondom, mert eleve művészként érkeztem. Az egy másik kategória. Inkább azzal van gond, hogy az első fellépésig ugyanúgy, mint Európában az ázsiaiakra, Ázsiában a nyugatiakra furcsán néznek. De amikor leraksz valamit az asztalra, akkor kinyílik minden. S
az első előadás után általában nincs tovább problémám, kinyílnak az ajtók, nincs nő vagy férfi: elfogadnak.
Itt, Magyarországon a színházi vagy művész világban, általában sokkal kevesebb a férfiak és a nők közti megkülönböztetés, de azért van. A Nemzeti Táncszínházban már tizen-akárhány éve játszom, és például volt olyan, hogy új technikus gárda érkezett, fény-, díszlet-, hang- technikus fiúk. Beérkeztem reggel 10-kor a kis rózsaszín virággal a hajamban, és mondtam, hogy na, akkor kezdjük a munkát. Na jó, de hol a díszlettervező? Én vagyok az. Na jó, de hol a fénytervező? Én vagyok az. És akkor még mindig az volt, hogy a srácok furcsán néztek rám, és egyáltalán nem akartak megmozdulni sem. Amikor azonban elkezdtem a lámpákat a nevükön nevezni, kérni, hogy hány százalékon, milyen szögben, milyen filterrel és hova tegyék, akkor a hozzáállás gyorsan megváltozott: húha ez az ember tud valamit, nem azon múlik, hogy rózsaszín virág van a hajában vagy nem. Odáig jutottunk, hogy amikor a fesztivált rendeztük a Nemzeti Táncszínházban, akkor a húsz ember izgalommal várt az összefésült fényterveimmel, és négy óra alatt hat-kilenc előadást beépítettünk, ami gyakorlatilag lehetetlen. Mégis lehetséges, mert a srácok örömmel vesznek részt a munkában, ha ez komplex folyamat határozott és hozzáértő elképzelésekkel van előkészítve. Egyszerűen nagyon jól kezdett el működni a munka – és most már nagyon szeretünk egymással dolgozni, ez így alakult át. De meg kellett lépni ezt a kis játékot, hogy: na, cicukám, majd te mondod meg nekem, hogy hova rakjam a lámpát…idáig. Ez idő és bizonyítás. Ha mondjuk Tibor, te mész be, lehet, hogy nem értesz annyira a lámpákhoz, de az biztos, hogy kezdetben sokkal több segítséget és odafigyelést kapsz, mint én kaptam ezen a téren.
Kérdés a közönségből: Engem érdekelne, hogy, amint mondtad, hogy hogy fogadtak keleten, amint letettél valamit az asztalra, és onnantól kezdve kinyíltak a kapuk – egy helyi nővel is hasonlóan történik?
Batarita: Szerintem ugyanaz, mint amit Magyarországról elmeséltem – be kell bizonyítani előbb – nem úgy, mint egy férfinak – hogy értesz hozzá. Első körben nincs együttműködés, bizonyítani kell, bármiről is van szó, hogy te is értesz hozzá. Egy lépcsőfokkal vagy egy méterrel lejjebb vagy, ami Ázsiában még inkább hangsúlyos, még többet kell lerakniuk az asztalra. Azonban azt is megtapasztaltam, hogy azok a nők, akik bizonyítottak, azokat elfogadták.
Nálunk elfogadott „karrierista“ nővel a párkapcsolat, de Ázsiában általában ezek a nők egyedül vannak, mert a férfiak nem szívesen mennek bele egy férfiatlan szerepbe.
Kérdés a közönségből: Te bejártad a világot. Jártál olyan helyen, ahol másképp néznek ki a férfi-női kapcsolatok, mint itt vagy Ázsiában?
Batarita: Igen. Nem jártam, de van egy lett barátnőm, aki folyamatosan arról beszél, hogy náluk nőuralom van, és annyira örül, hogy végre egy olyan országban van, ahol lát férfiakat, maszkulin egyedeket, és ő például imádja ezért Magyarországot és Japánt, mert lát „igazi“ férfiakat, ami az anyatársadalmukban pont fordítva van. Idén megyek majd Lettországba, és remélem, látom és megtapasztalom ezt magam is. A nyugat-európai társadalmakban amikor a nő már nem fogad el semmilyen segítséget, és kikéri magának, amikor kinyitják előtte az ajtót, azt is látom. Én azért elfogadom a segítséget és örülök neki, ha kinyitják az ajtót és föladják a kabátomat…
WST: És ha virágot kapsz?
Batarita: Köszönöm, nagyon szép, örülök neki.
