„Életünk legfőbb nyavalyája,
hogy a halál előszobája.”
(Pálládász)
Betegnek lenni unalmas. Nem heroikus, nem tragikus, nem szerencsétlen, egyszerűen unalmas. A mindennapi rutinok őrjítő ismétlődése, a legbanálisabb apróságok sárkánnyá dagadásának idegtépő logisztikája, a magától értetődő dolgok metafizikai orkánná alakulása. Ez egy mókuskerék, amiből nincs kiszállás.
Vegyünk példaként egy reggelt – bármelyiket. Ahogy kinyitom a szemem, az első gondolatom: milyen nap van ma, és mit kell csinálnom. Majd tornázom. Ha nem tornáznék, akkor nem lennék ilyen rémes állapotban, hanem még rémesebben. És a kettő közt nagy a különbség. Ezért kell tornázni. Persze a testet nem lehet legyőzni, és a végén a gén nyer, ami miatt képtelen vagyok a fejem fölé emelni a kezem. De ha nem tornáznék, akkor még próbálkozni sem tudnék. Ha ezzel megvagyok, fel kell ülnöm. Nem nagy ügy, főleg annak, aki ezt meg tudja csinálni egyedül. Nekem már jó ideje nem megy. Utána át kell ülni a székbe. Ezt is hosszas rendezgetés előzi meg: ki kell ülni az ágy szélére; nem mindegy, hova teszem a lábam; nem mindegy, milyen szögbe ál a szék; ha minden jó, akkor tudok átcsúszni. Az átcsúszásnál ügyelni kell arra, hogy nehogy elmozduljon a szék. Az nem lenne jó. Ezután következik a fürdőszoba az öltözködéssel. És ez még csak a reggel.
Roberto Bolaño egy nap, amikor kilépett az orvosa rendelőjéből, ahol az amolyan természettudományos egyszerűséggel elmagyarázta neki, hogy menthetetlen, itt bizony minden okoskodás becsődölt és a halál ellen nincs orvosság, ő meg hirtelen úgy érezte magát, mint aki átlényegült volna egy másik lénnyé, ami igaz is volt, hiszen éppen halálra ítélték, az ajtóban egy orvosnő várta. Teszteket akart a doktornő elvégezni az írón az orvostudomány érdekében. Bolaño kötélnek állt, majd szimpatikus intellektuális ámokfutásba kezdett, amelyet Literatura+enfermedad=enfermedad (Irodalom+betegség=betegség) című esszéjének az oldalain hagyományozott ránk.
Először is liftbe szálltak, amely lift szokatlanul nagy volt, oly annyira, hogy egy hatalmas betegágy terpeszkedett benne beteg nélkül, de simán elfért volna mellette egy másik hasonló ágy is. Bolaño az orvosától kapott hírtől letaglózva, úgy vélte, ajánlatott tesz a doktornőnek, ha már itt van az ágy, akkor használják ki. Végül persze nem tett semmit, mert az írók mind szószátyárok, főleg akkor, ha be vannak gyulladva, márpedig az orvosnál mindig be vannak. Majd arról kezd elmélkedni a szerző, hogy halála előtt, a kórházban és a börtönben mindenki csak egyre tud gondolni, csak egy dolgot akar csinálni. Erről jut eszébe Bolañónak Mallarmé. Na, igen. Merthogy Mallarmé valami ilyesmit ír a Tengeri szél című versében:
Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
Mitől lehetne szomorú a test, amikor mindenki csak a testi szerelemre tud gondolni? És hogyan lehetséges elolvasni minden könyvet? − teszi fel a magától adódó kérdést Roberto Bolaño. Nyilván sehogy. Itt csak arról lehet szó, magyarázza az író, hogy Mallarmé beteg és rémségesen elege van a betegség örökös nyűgjeiből, végetlen ismétlődéseiből, hogy sohasem történik semmi, hanem mindig ugyanaz: az őrjítő unalom. És ha az nem lenne elég, hogy unalmas betegnek lenni, ráadásul még egy hatalmas kudarc is. És akkor a halálról még nem is beszéltünk – mondom én.
A kórházak hosszú folyosói, fehér falai megnyugtatni kívánják a beteget: itt minden bajra van orvosság. Ha mégsem, akkor még mindig lehet róla könyvet írni. Én is sokat várakoztam, sok folyóson. Amikor járni kezdtem a mostani orvosomhoz, akkor ő még a Lipótmezőn rendelt, mivel a neurológia az bizony ideggyógyászat. Így a pszichiátrián kellett átvágni a rendelőig. A folyóson felszabadult betegek ténferegtek, mint valami rockfesztivál utolsó napján: túl az eufórián, de még mindig elégedetten. A biztonság kedvéért volt, aki bukósisakot viselt, mások pedig meztelenül mászkáltak. Egy rockfesztiválon nehéz a formaságokra adni, alapvetően nem is cél, hiszen ez az a hely, ahol meg lehet szabadulni a külvilág idegesítő elvárásaitól, és végre az lehet az ember, ami.
Az ókorban nem unatkoztak az emberek. Nem volt rá alkalmuk. Mert mindig volt mit csinálni. Kórházak sem voltak. Az orvosok házhoz jártak, persze csak a gazdagok házába. A többieknek maradtak a kuruzslók. Azok az orvosok sem tudtak sokkal többet, mint a maiak, hiszen akkoriban is meghaltak a betegek, mint ma.
Én már akkor évek óta nem jártam orvoshoz, mert elegem lett, hogy senki sem tud mondani semmit, csak jelentőségteljesen megnyugtatni, hogy ez bizony genetikus nyavalya. Ezzel az erővel azt az állítást is meg lehetne fogalmazni: mindannyian Ádámtól és Évától származunk.
Majd én sem tudom, hogy miért, de magamba szálltam és megkértem két orvos ismerősömet is, hogy derítsék ki: ki a legjobb ebben a témában. Egymástól függetlenül ugyanazt a nevet mondták. Így jelentkeztem be a Lipótmezőre.
Átvágva magamat az épületet körbe ölelő parkon, majd a kórház megannyi regényes zegzugán, az épület egy eldugott szárnyában megtaláltam azt a részleget, ahol állítólag Magyarország legjobb szakembere uralkodott. Némi várakozás után az orvosnőm elé járultam, mint kivégzésére váró halálraítélt, és átnyújtottam a papírjaimat.
A doktornő rendkívül szép és elegáns szőke nő. Magas, sudár, diszkrét ékszerek, tökéletes frizura. Tűsarkú cipő, miniszoknya. Ha nem lenne rajta fehérköpeny és nem ott találkoznánk, ahol, akkor azt hinném, hogy egy nemzetközi hírű kozmetikai cég vezérigazgatója. Vagy egy jó hírű divatház vezetője.
Semmilyen körülmények között sem emlegeti a genetikát, és ez jó. De azért azt megkérdezi a papírjaim között elmerülve, hogy miért nem voltam orvosnál annyi időn keresztül. Gondolkodás nélkül válaszolok:
– Minek? Úgysem tudnak semmit.
Becsületére legyen mondva, a szeme sem rebben, de később – pár év múlva a sokadig találkozásunkkor – amikor egy aprócska előrelépést teszünk, megjegyzi:
– Na látja, mégis csak tudunk valamit.
Nem kommentálom. De azért jól esik, hogy figyel.
