Az ételhamisításról és a piacokról

A második tíz nap az 50KM-es kihíváson

(Az elsőt és az előzményeket itt olvashatod)

 

Amilyen vidáman és könnyeden álltam neki ennek az 50km-kihívásnak, mármint, hogy csak olyan élelmeket veszünk magunkhoz, amelyek kb. 50 km távolságon belül vannak, olyan komoly nehézségekbe ütköztem a „klíma hónap” középső felében, pláne, hogy közben utaznom is kellett.

A legjobb, hogy Szentendrén szerdán és szombaton is van piac. Normál körülmények között a szombati piacot nem nagyon kedvelem, mert akkor nagyon sok turista van a városban. Sajnos ez a tény eléggé felnyomja piacunk árait, ismerünk olyan gyümölcsárust, akinek megéri Szegedről feljönni Szentendrére minden szombaton, hogy itt árulja a barackját legalább a háromszorosáért, mint – az egyébként sokkal olcsóbb szegedi piacon, utóbbira még később visszatérünk. A magas árak miatt sok szentendrei Békásmegyerre jár piacra, így még jobban terhelve az amúgy is nyomasztóan forgalmas 11-es utat. Egyébként a piacnak pont az lenne a lényege, hogy helyi termelőktől vásároljunk. Szerintem

a HÉV is eredetileg éppen azt a célt szolgálta, hogy a budapesti lakosok a Batthyány téri Vásárcsarnokban a Dunakanyar termelőitől vásárolhassanak.

Van egy régi térképem, amin Tahitótfaluig van berajzolva a HÉV – bár sajnos csak Szentendréig épült meg –, de eredetileg éppen azt a célt szolgálva, hogy kötött pályás közlekedéssel könnyedén és megbízhatóan bejussanak a termelők terményeikkel Budapestre és ott értékesíthessék azokat.

A többi budapesti piacnak is éppen ez volt a lényege, vagyis az „50 km-es” ellátói láncot őseink ösztönösen, gazdaságosan és szépen működtették, csak éppen jött az elmúlt száz év, s amit a kommunizmus nem rohasztott le, azt a globális kapitalizmus a szupermarketjeivel tuti, hogy hazavágja, ha esetleg mégse, akkor a magyar fogyasztók, gazdasági környezet, politika és adóztatás tesz arról, hogy minden önállóságot, önfenntartás, öngondoskodást kinyírjon. Mint például a főváros fenntartható ellátása termelői élelmiszerrel, ami most beláthatatlanul megvalósíthatatlannak tűnik. Nem csak azért mert nem tudnánk annyit termelni, amennyire Budapestnek szüksége van – bár szerintem ez nem biztos –, hanem két okból kifolyólag is: egyrészt mert az emberek hozzá lettek szoktatva, hogy bármit bármikor megkaphatnak, folyik a cucc a nagy boltok polcain, úgymond árubőség van, másrészt viszont a termelői, bio, stb zöldség, gyümölcs, hús, méz drágább, mint a nem-termelői. Más kérdés, hogy éppen mondjuk a méz esetében láthatjuk, hogy a nagy boltokban ömlik a cukorszirupból készült hamis méz. Egyébként

a három leginkább hamisított élelmiszer a tej, az olívaolaj és méz.

Az élelmiszer hamisítás főbűn, nem véletlenül írja Hamvas Béla, hogy

„A bűncselekmények között kétségtelenül a legsúlyosabb az élelmiszer hamisítás. Ebben bizonyos tekintetben együtt van az árulás, a káromlás, a mérgezés, a csalás, a hazugság, mindez alattomosan és rejtve; gyűlöletes nyereségvágyból visszaél azzal, hogyha az ember megéhezik, ennie kell.”

De visszatérve a szentendrei piacra, azért igen jó dolgokat lehet itt kapni, például szörpöket – nekem a feketeribizli a kedvencem –, pilisi kovászos és rozsos kenyereket, savanyúságot, húsokat és sajtokat. Sajnos a sajtosnál már későn vettem észre, hogy Debrecenből jár Szentendrére, de olyan jót beszélgettünk, hogy utólag ezt nem is bánom.

A sajtokra eléggé érzékeny vagyok, ugyanis tejipari középiskolát végeztem Csermajorban, magam is gyártottam különféle sajtokat, sőt Normandiába is eljutottam társaimmal. Végül a tejtől inkább a méz felé fordultam, de sajtos-tejes múltam nem múlt el nyomtalanul. Máig tudok órákon át mesélni a fölözőgép vagy  a pasztőrözés működéséről és szerkezetéről a feleségem kérésére, ha épp el szeretne aludni azonnal.

Hétvégén azonban komoly nehézség elé néztem, ugyanis el kellett utaznom Jánossomorjára, ahol a barátom – Gazsó Imre – fordította ‘Méhészinterjúk’ kötetet mutattuk be, s egy összefoglaló előadást tartottam készülő, ‘A méhészet művészete’ című könyvemről értő, kedves, szimpatikus közönségnek.

Odafelé öcséméknél töltöttem egy estét, akik a Győr melletti kis faluban: Abdán laknak, s így a vacsora, reggeli meg volt oldva. Ebben a faluban, ebben a kertben nőttem fel, számtalan emlékem van arról, ahogyan a tehenek esténként végigsétáltak a falu utcáin és hazataláltak, a tyúkjainkról, nyulainkról, a gyümölcsösről és a zöldségekről, arról, hogy nagyszüleink, szüleink miképpen gazdálkodtak. Ma már látom, hogy ők miben hibáztak, én mit csinálok másként, de mindenképpen inspiráló volt ez a vidéki közeg. Sajnos mára már Abda Győr elővárosa lett, egyre kevesebben termelnek maguknak.

Majd amikor megérti a vidéki lakosság is, hogy valójában az olcsóbb a drágább, s ez az élelmiszer esetében különösen így van, akkor talán újra beültetik a kerteket, újra kakas kukorékolhat reggelente.

A ‘Kertmagyarország’ bármikor feltámadhat poraiból, kivéve, ha mindent lebetonozunk, mindenhova gyárakat telepítünk, kivágjuk az erdőinket és elsivatagosítjuk az országot… ó, lehet, hogy éppen ez történik?

A méhésztalálkozóvá fajult könyvbemutatón és előadáson egyébként nagyon jól éreztem magamat, nem csak mert kiváló könyvet mutattunk be és mert szakmailag értékes beszélgetéssé alakult a találkozó, hanem mert az est után Gazsó Imi barátom saját készítésű mézborát iszogattam és hozzá rábaközi Tebike-sajtot eszegettem, ami igen tökéletes párosításnak bizonyult hogyúgymondjam gasztronómiailag is. 🙂 Másnap hazafelé azonban kénytelen voltam a vonatra venni magamnak két szendvicset, így volt már legalább két igazolható botlásom a kihívás során.

Közben feleségem hazautazott családjához Szegedre, ahol ellátogatott a korábban említett fantasztikus szegedi piacra, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.

Mire a második tíz nap végére értünk végre

megfogalmazódott bennünk, miként fogjuk meghirdetni az első Országos Spájzszépségversenyt és a Méhbarát Kertek pályázatot november 11-én, délután négykor az Aurórában.

Előbb lesz egy kis előadásom, versekkel tűzdelve, arról, hogy „Ki vagyok és mit tehetek a változó világban?” – pontosabban: kertekről, méhekről és spájzokról, avagy a tudatos öngondoskodásról és a természettel való kapcsolatunk újragondolásáról. Utána lesz egy kerekasztal beszélgetés erről az 50 km-es kihívásról is és az említett pályázatokat is meghirdetjük. Jó lenne, ha eljönnétek, ha híre menne, hátha lehet egy kicsit fejleszteni a magyar fogyasztási szokásokat és közgondolkodást. (Részletek itt.)

 

További képek: