„… vigyázz, szivem, mert minden kő alatt
rád vár a skorpió…”
(Práxillá)
Azért persze legyen bármilyen szép és bármilyen okos a doktornőm, kellemetlenkedni ő is tud. Rögtön az első találkozásunkkor felveti, hogy izombiopszia kellene. Én azon nyomban védekező állásba helyezkedem, mert ha valamire megtanított ez a betegség, az az: nem elég, hogy belülről rágnak a gének, de kívülről is állandó támadás alatt vagyok. Tehát en garde, allez!
– Százezer és egy biopsziám volt már – mondom harciasan –, olyan a testem, mint valami matuzsálem korú katonáé, aki az elmúlt évszázadok összes háborúját megjárta és valamennyiben megsebesült.
– És hol vannak ezek a biopsziák? – akasztja meg történelmi ámokfutásnak álcázott irodalmi delíriumomat a doktornő a száraz tények talaján maradva.
Erre nem tudok mit mondani. Hol vannak? Valami üvegcse alján lettek az enyészetté a világ különböző városaiban: Köln, Kolozsvár, Budapest. Egy mintát meg csak simán elvesztettek. Én meg ott állok pőrén és még egy fikarcnyi izommintám sincs a magam mentségére. Az az egyetlen ütőkártyám, hogy a legutóbbi alkalommal is, amikor felvágtak, a sebész alig talált használható izmot. Ezen kezében a szikével teljesen kiborult, amennyire a sebészek ki tudnak borulni, és szenvedett, mint kukac a napon. Ezek az ő szavai voltak.
– Izombiopszia kell… − mondja a szőke doktornő –, a lábszárból fogom venni.
– Azt már nem… – csattanok fel –, mert akkor az életbe nem fogok tudni miniszoknyát hordani. És ez nem orvosi, hanem esztétikai kérdés.
A végén persze ő győz. Elmegyek hozzá egy nap a rendelőjébe. Ő szürke miniszoknyában van hozzáillő tűsarkúval, én bokáig érő pirosban és diszkrét sminkben, mert egyrészt nem akarom, hogy a sebemet mindenki lássa, másrészt az ember vérengzésre menve is adjon magára.
Nyári meleg van, az ablak nyitva. Az intézmény kertjét benövő hatalmas fák kellemes árnyékot vetnek az épület felhevült falára. Ketten vagyunk a rendelőjében. Én fekszem az ágyon. Ideges vagyok. Megesküszik, hogy senki sem fogja látni a heget. Nem hiszek neki. Már csak elvből sem. Először is, mivel már annyi mindent mondtak nekem, másrészt az izombiopszia gondolatát is rühellem, mert ez idáig ez nem vezetett sehova. Arról nem beszélve, hogy a korábbi beavatkozásokat sebészek eszközölték rajtam, és mindegyik után rémséges hegek maradtak, a vágás után a seb mindig begyulladt, iszonyú ideig fájt, majd hatalmas piros vonalként ott éktelenkednek a testemen. Az érv, amivel végül is meggyőzött az volt, hogy váltig állította: ez lesz az utolsó, mert úgy fogja tárolni az izomdarabot, hogy az nem válik semmivé, tehát bármikor elő lehet venni az üvegcsét, ha nézelődni vagy vizsgálódni akarnak, és nem engem kell tovább vagdosni. Attól persze utálom az egész tortúrát, és bár látszólag együttműködők, eszem ágában sincs megkönnyíteni a helyzetét. Így amikor belém nyomja az érzéstelenítőt, hisztizni kezdek. Közli, hogy kényes vagyok. Ez nem igaz, inkább mérges. Úgy mindenre. De nincs kedvem vitatkozni. Az újabb izom eltávolítása gyorsan ment, és abban is igaza volt, hogy a helye nem látszik.
Sok mindent nem tudtak megállapítani belőle, inkább a rejtélyek növekedtek tovább, de én már azzal is elégedett vagyok, hogy a vágásnak nem maradt nyoma.
– A fehérjék hetven százalékát nem ismerjük. – mondja valamelyik találkozásunkról az orvosnőm.
Nem igazán világos, hogy nekem mi közöm van a fehérjékhez, de annyi titok van a betegségem körül, hogy inkább nem is akarom tudni. Majd évek múltán már annak örül, hogy csak harminc százalékát nem ismerjük a proteineknek. Akkor már nem a Lipótmezőn vagyunk, mert a híres intézmény is áldozatául esett a rendszerváltást követő rablójátékoknak, amit tudományos nyelven privatizációnak hívunk, így a doktornőm már a Semmelweis Egyetem Neurológiáján rendelt, amely épület legalább annyi idős, mint a lipótmezei, de kevésbé romantikus, hiszen nem sok rejtett zegzug bújik meg benne, és a pszichiátrián sem kell átvágni, hogy megérkezzen az ember a rendelőhöz. Ennek a hegyhez lehet köze, hiszen a híres lipótmezei épület jócskán a dombon van, miközben a Neurológia a Klinikáknál csak árván ácsorog a lapos pesti síkságon.
Más szavakkal, nem érdekelnek a fehérjék, van elég bajom nélkülük is. Pedig valamiért nagyon fontosak… – úgy tűnik.
Aztán az egyik évben felfedezik a Pompe-kórt. Már maga a történet is annyira regényes, hogy filmet készítenek belőle. Egy hollandiai apuka, akinek két fia is titokzatos izombetegségben szenved, üzleti kapcsolatai révén annyi pénzt tud összegrundolni kutatásra, hogy megtalálják a betegség okát, sőt még gyógyszert is fejlesztenek ki rá. Az orvosnőm izgatottan készíti el rajtam is a tesztet, hátha nekem is Pompém van. Az eredmény felemás. Nem mintha ezen meg lehetne lepődni, elvégre rólam van szó, így nem is lehetne ez másképp. Megcsinálja még egyszer, majd még egyszer. Kezdünk lassan az izombiopsziák nyomdokain járni, még szerencse, hogy ez vérből megvan. Szerintem már a labor is megunta, és a végén azt írják rá a papíromra, hogy lehet, hogy gyanúsan alacsony az érték, de mégsem Pompe-kórom van. Az orvosnőm csalódott, de nem azért ő a legokosabb, hogy ne merengjen el azon: vajon nem lehet-e, hogy azért olyan alacsony az a hülye enzim nálam, mert a szomszédos enzimmel van a baj. Bármi is legyen a válasz erre, mi azt akkor nem tudjuk, legfeljebb akkoriban Isten ismerheti az igazi okot.
Roberto Bolaño az említett esszéjében végül arra a következtetésre jut, hogy Mallarmé azért söpri le az élet asztaláról a testi örömöket és az olvasás adta intellektuális élvezeteket, mert tulajdonképpen csak egy dolog marad: az utazás. Mindig csak az utazás. Az az utazás, amelybe belevágva le kell mondani mindenről, amely során elveszejtjük önmagunkat vagy éppenséggel megtaláljuk, és a végén mindennek vége. Az Odüsszeia egyik értelmezése szerint is tulajdonképpen erről van szó: a trójai hős meghalni tér vissza Ithakába.
Jól mondja tehát az ókori költőnő, hogy minden kő alatt skorpió leselkedik az emberre, és ez legalább nem genetikai kérdés.
Folytatása következik…
