Az első tíz nap az 50KM-es kihíváson

Blanka keresett meg, hogy lenne-e kedvem az „50KM-es kihívás” egyik nagykövete lenni egy hónapig, s örömmel mondtam igent rá. Ahogy a honlapon is le van írva:

„Az 50 km-es életmódváltó kihíváshoz csatlakozó emberek azt vállalják, hogy a Klímaakció során olyan élelmiszereket vásárolnak, amelyeket 50 km-en belül termeltek meg vagy állítottak elő. Ez azért jó, mert nem a fél világon átutaztatott élelmiszerek, hanem szezonális, termelői, lehetőleg vegyszer- és csomagolásmentes alapanyagok kerülnek az asztalunkra – pontosabban a gyomrunkba. Ezt az egészséges táplálkozást és fenntartható fogyasztást népszerűsítő  kampányt nagykövetek is képviselik, akik bemutatják sikereiket, eredményeiket, nehézségeiket.”

Azt vállaltam, hogy egy hónapig igyekszem odafigyelni erre, s tíznaponta leírom tapasztalataimat. Továbbá két ötletem is van, amivel csatlakoznék ehhez az akcióhoz, az egyik az első Országos Spájzszépségverseny és a másik: a Méhbarát Kertek kampány.

Mindezekről kicsit később, előbb lássuk az elmúlt tíz nap tapasztalatait.

Október 16-án kezdődött az egész kihívás és kampány, én előtte hétvégén a Szent György-hegyen voltam a barátaimmal, ahol a hegy lábánál megbúvó festői kis faluban, Hegymagason egy igen kiváló boltocska üzemel, s még vasárnap is nyitva van délelőtt. Ebben a kisboltban remek kenyereket, helyi termelők borait, szörpjeit, mézeit, joghurtjait lehet kapni. Ezt a Spájz nevű kisboltot mindenkinek ajánlom, aki arra jár.

Egyébként, ha tehetjük sokat kerékpározunk a Balaton-felvidéken, s mindig be szoktunk térni például a Kinga Kamrájába és a Káli Kövek borászatba, mindkettőt nagyon szeretjük és mindkettőt őszintén ajánlom. A Spájz megoldotta, hogy helyi termelőktől legyen kenyerünk és joghurtunk a kampány elején. Én ugyanis úgy értelmeztem a kihívást, hogy mindig ahhoz képest 50km-es sugarú körben kell keresni élelmet, ahol éppen vagyunk és akkor éppen ott voltam.

A hosszú ellátóláncok abszurditása egyébként is nagyon régóta idegesít és nyomaszt, de

az emberek hozzá vannak szokva, hogy ömlik az élelmiszer a bevásárlóláncok polcain, még akkor is, ha nincs éppen szezonjuk. Ezért lehetséges, hogy egy paradicsom többet utazik, mint az, aki megeszi, nem beszélve arról, hogy ki tudja mi mindennel le kell permetezni, hogy ugyanolyan piros legyen, amikor te megveszed.

Nem véletlenül mondta a nagyszerű Pierre Rabhi, hogy ha valaki olyan zöldséget és gyümölcsöt eszik, amit a modern mezőgazdaság termel, akkor nem azt kell mondanunk, hogy „Jó étvágyat!”, hanem, hogy „Sok szerencsét!” – remélve, hogy a rengeteg műtrágya és vegyszer miatt nem lesz beteg. Éppen ezért mi amióta vidékre költöztünk – nyolc éve – termelünk például paradicsomot is, s még ha nem is tudunk olyan mennyiségben, amennyire szükségünk lenne, akkor is igyekszünk helyi, magyar termelőktől kiegészíteni a zöldségestálat. Télen pedig, amikor nincs szezonja, egyszerűen nem eszünk paradicsomot. Egyébként a kis üvegházamban volt olyan, hogy még Karácsonykor is szüreteltem saját paradicsomot.

Talán érdemes megjegyeznem, hogy én kicsit túl könnyű szívvel ugrottam bele ebbe a kihívásba, egyrészt mert ilyenkor már teli van a spájzunk lekvárokkal, befőtekkel, csatnikkal, ajvárral, padlizsánkrémmel, lecsóval és – mivel mi főleg méhészkedünk a kertészkedés mellett – saját mézzel. A fagyasztóban pedig – hála apósomnak, aki pecázik – bőven van lefagyasztva hal. Mi nagyon ritkán eszünk étteremben, csak ha éppen a városban vagyunk, akkor is igen meggondoljuk, hogy hol. Leginkább feleségem, Virágka főz, a spájzban a befőttek nagyrésze is az ő érdeme.

Hazatérve a Szent György-hegyről Szentendrére az első probléma az volt, hogy elfogyott a kenyér. Szerencsére itt a Dunakanyarban működik a Heim-pékség, amivel mi meg vagyunk elégedve már évek óta, igaz, hogy csak teljes kiőrlésű és rozsos kenyereket eszünk, fehér kenyeret nem.Szerintem legalább akkora probléma van a szanafinomított fehér-liszttel, mint a mindenbe belekerülő kristálycukorral. Ha lehet ezeket én kerülöm, és másoknak is ezt javaslom. Persze a fehér-lisztes péksüteményeket kevésbé kell megrágni, mint egy jó rozsos parasztkenyeret, s a cukor olcsóbb, mint a méz, de a kevesebb több itt is igaz. Míg egy jó rozskenyérből néhány szelet, a mézből egy kiskanál is, addig a fehérlisztből és a cukorból semmi sem elég. A cukor amúgy is nagy ellenségünk, ajánlom mindenkinek a figyelmében William Dufty hiánypótló művét, a „Cukor blues”-t. Elég az hozzá, hogy

a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, hogy a gyerekeket (és magunkat is) úton útfélen cukorral tömjük, cukros üdítőket iszunk – víz helyett – és mindenbe mindig cukrot teszünk.

Nem véletlenül népbetegség a cukorbetegség. A mézzel is lehet mértéket téveszteni, amit szintén nem javaslok, de ha mértékkel fogyasztjuk és a cukrot kizárjuk az életünkből, akkor rá fogunk jönni, hogy a méz teljesen más, mint a finomított kristálycukor, máshogyan épül be a szervezetbe is, másképpen hat.

A méz szuperélelmiszer és gyógyít. Nem véletlenül a leginkább hamisított termék.

Sajnos ma a nagy boltok polcain, leginkább hamis és rossz minőségű olcsó mézzel felütött cukorszirupot lehet venni, s az emberek nagyrésze ezt meg is eszi, ahelyett, hogy helyi termelőktől venne igazi mézet. Az történik ugyanis, hogy a háború miatt vámmentesen, Ukrajnán keresztül kínai hamis méz – magyarul cukorszirup – áramlik be az Európai Unióba, majd pedig itt beoltják, bekeverik minimális helyi mézzel, például jó minőségű magyar akácmézzel, aztán eladják gombokért. A magyar méhészek persze közben szépen tönkremennek, mert nem tudnak néhány száz forint per kilós áron mézet termelni. Sokféle megoldás van, de most elsősorban arra hívnám fel kedves olvasóim figyelmét, hogy

fogyasztóként minden vásárlással döntünk,

vagyis, ha helyi termelőktől vásárolunk, akkor a helyi gazdaságot erősítjük. Ha hamis élelmiszert vásárolunk, akkor nem csak a hamisítást támogatjuk, hanem a saját egészségünket is kockára tesszük.

Visszatérve a Heim-pékségbe, itt lehet – a kenyerek mellett – kapni vajat, joghurtokat, kefirt és tejet is, amivel szintén meg voltunk elégedve. Kilépve a pékségből rákerestem a Martontejre, hogy hol is van, és hát kiderült, hogy 53 km-re. Ez még belefér? Nem tudom.

Mindenesetre, amikor átmentem Szigetmonostorra rendhagyó irodalomórát tartani a gyerekeknek, megkérdeztem a tanárnéniket ismernek-e helyi termelőket, s ők nagy szertetettel ajánlották a Boldog Helén tehenészetet. Mielőtt elbringáztam a Szentendrei Sziget szívében megbúvó nagyszerű gazdasághoz, megálltam a helyi kis zöldségesnél és hentesnél, vettem pár apróságot, majd megtekintettem a kiállítással felérő, helyi kézművesek boltját, s végül elértem a Boldog Helén tanyára. Itt nagy szeretettel fogadtak, végtelenül kedves állatkákkal barátkoztam, s finom sajtokat és kiváló joghurtot tudtam venni.

Nagy álmom, hogy az 50km-es kihívás alatt-után meg tudjuk rendezni az első „Országos Spájzszépségversenyt” és el tudjuk indítani a „Méhbarát kertek” akciónkat, de ezekről legközelebb írok. A mai tervem az, hogy végre kijutok a szentendrei piacra…

Folytatjuk…