A deeszkaláció második fázisában nincsenek már idősávos séták, gyakorlatilag mindenki azt csinál, amit akar és azt lehetőleg maszkban. A tengerpartra is ki lehet feküdni már, ami tömegturizmus nélkül, a partok mentén élő emberek különlegesen szép kiváltsága lett most egy rövid időre. Az egyetlen, hétköznapokat érintő korlátozás, hogy még nem lehet a provinciák között utazni, ám mi ezt meg fogjuk szegni, mert valahogy el kell jutnunk Malagába, hogy felszállhassunk a Budapestre induló gépre, amit végül nem töröltek.
Utrera a neve az ötvenezres, Sevillától húsz kilométerre délre fekvő kisvárosnak, ahol ezt a naplót írtam. Rizs- és gyapotföldek, olajfaligetek, ló- és viadali bikatenyésztő birtokok veszik körül, az andalúzok pedig a flamenco bölcsőjeként emlegetik, mert 1957 májusában itt rendezték meg a világon az első flamenconak dedikált fesztivált, Potaje gitano néven. A potaje a pörkölt, a főzelék és a leves közötti skálán elhelyezkedő tipikus andalúz egytálétel. Készülhet lencséből, csicseriborsóból, különféle zöldségekből és húsból, vagy rizzsel is. Ez utóbbi, gyakorlatilag az andalúz lecsó. Ma már országos hírű rendezvény az utrerai „Cigány bográcsos” és idén természetesen elmaradt. A mór-spanyol ütköző vonalon fekvő kis határőrségből kinőtt narancsvirágillatú városnak, ahol az évnek ebben a szakában lila virágszőnyeget borítanak a földre a mimóza levelű zsakarandák, még nem volt rá alkalma, hogy otthonunkká váljon úgy mint Barcelona, s hogy valaha azzá lesz-e, nem tudom. Bizonytalan most minden, nemcsak a járvány által kinyitott és bezárt ajtók miatt, hanem mert Utrera egyébként is egy magányos és idilli ám ideiglenes állomásként adódott Barcelona elhagyása és a portugáliai Algarveban tett életkísérlet után. Ám mielőtt jobban megismerkedhettünk volna egymással, a még mindig félig üres, vaktában kivett, apró, szerény lakás fehér falai közé kényszerültünk egy kétévessel, aki éppen kezdte felfedezni, hogy mekkora öröm együtt csúszdázni, labdázni a többi gyerekkel.
Mimózalevelű zsakarandák Jacaranda mimosifolia Utrerában
Barcelona egy izgalmas díva volt, akinek a kegyeiért minden nap meg kellett küzdeni. Utrera egy kedves parasztlány, kicsit egyszerű, de büszke, nem szokott hozzá a messziről jött idegenekhez, mégis jó szívvel várja őket, jól főz és szereti a gyerekeket. A gyerek egyébként egész Spanyolországban és Portugáliában is közkincs, de itt Andalúziában különösen. Egyszerűen nem lehet úgy végigmenni Alberttel az utcán, hogy ne kapjon egy “que guapo!”, “que rubio!” vagy “que gordo!” mosolygós felkiáltást. (A „hű, de kövér”, Portugáliában és Spanyolországban a legkedvesebb dicséretnek számít, amikor kisgyerekre mondják.) Egyrészt van egy kőkemény kapitalizmus a maga családi pótlék mentességével és mindössze négy hónapos gyesével, másrészt van a mediterrán közösségi ember. Neki köszönhetően kapsz ítélkező tekintetetek és cittegés helyett együttérző mosolyt, amikor a gyereked vonyítva hasra vágja magát a szupermarketben, ő teszi lehetővé a szorongás mentes szoptatást bárhol, bármikor, a normalitás részévé a babakocsi látványát a bárokban és hogy amíg ezek teraszán a szülők vacsoráznak, söröznek és vermutoznak, a gyerekek tízig, tizenegyig fociznak, rollereznek, hintáznak, együtt játszanak a környező tereken. Hogyan mutálódik majd ez az emberhez, mint szociális lényhez méltó egyszerre pezsgő és rendkívül nyugodt életvitel a posztcovid Spanyolországban, nem látom még. Ide elsősorban nem a pénz, vagy a karrierépítés miatt emigrál az emberek többsége, hiszen ezt a funkciót jobban betölti Németország és Anglia. És még ha sokan a tenger miatt is jönnek kezdetben, nem az tartja itt őket évtizedekre. Van valami olyan varázs és méltóság a közösségi életben, az általános világ- és családfelfogásban, amit egyszerűen nem lehet mesterségesen, felülről és gyorsan előállítani és ami meghatározza az életminőség alapvonalát, amely így lényegesen magasabb mint északabbra vagy keletebbre. De ugyanez igaz a portugál társadalomra is. Egy olyan fokú érettség jellemzi az ibériai mediterráneum társadalmának kollektív tudatát, hogy még ha éppen kevésbé kompetens kormány is van hatalmon, valahogy nem rokkansz bele morálisan és mentálisan. Kreatív energiáidat és anyagi forrásaidat nem kell arra fordítanod, hogy felfújj magad körül egy kertesházas, magániskolás, magánrendelős buborékot, hogy létezésed eme mikrovilágában elkerülhesd a felülről előidézett szenvedést és ne kelljen szembenézned a morális zülléssel.
Trianon 100
Zilahon születtem, Aradon nőttem tinédzserré, vízummal utaztunk Ausztriába az iskolai énekkarral, majd a Békés megyei szakember hiány miatt, Gyulára költöztünk, itt kezdtem a középiskolát. Akkor találkoztam először a románozással, azelőtt csak bozgorok voltunk. Tizenöt évesen lepra és HIV tesztre vártam a bőr és nemibeteg gondozóban, hogy letelepedési engedélyt kaphassunk, ám mire az egyik papír megvolt, egy másik lejárt. A Békéscsabai Idegenrendészet és a Szegedi Bevándorlási Hivatal között pingpongoztak velünk, négy, hat, nyolc órákat töltöttünk ezeken a helyeken iskola és munkaidőben és nagyjából két évig tartott ez a folyamat. Ezért sem érzékeltem olyan borzasztónak a spanyol NIE szám (külföldi állampolgárok személyi- és adóazonosítója) körüli bürokráciát és az ügyintézés stílusát, mint azok a barcelonai magyarok, akik nem emigráltak a magyar határon túlról a 90-es évek végén egy anyaországnak nevezett helyre. Nekem Trianon nem buborék mögül figyelt és idealizált történet, hanem megélt valóság. Láttam hogy félnek a buborékok mögött húszmillió román bevándorló jóslatától 2004-ben és ugyanígy félnek ma is másmilyen bevándorlóktól. Buborékból félni vagy közömbösen bámulni, irigylésre méltó privilégium, mint a tömegturizmustól mentes tengerparti heverészés.
A 78. napon,
két ember elhagyta a járvány sújtotta bolygót azon az űrhajón, ami megnyitja az űrturizmus felé vezető utat. Ez a mérföldkő éppen abban az évben valósul meg, amikor a Föld turizmusa egy kicsit meghalni kényszerül, s egy időre talán kisebb léptékűvé és szerényebbé válik. Neil Armstrong szállóigévé vált mondata egy új, iróniával átitatott jelentésréteget is kap: miközben az emberek közelebbi célpontokat tűznek ki a megismerésre és pihenésre, addig az emberiség a csillagok közé indul. Odafentről nem látszik majd, hogy képtelenségek miatt gyűlöljük egymást, hogy bőrszín és nem alapján gyilkol a jogosultságtudat és éppen száz éves kicsiny nemzetünk kollektív traumája.
Megnyugtató volna nárcisztikusan valami szándékot vagy leckét gondolni a járvány mögé, mert ez azt jelentené, hogy létezésünk számít valamit az univerzum szövetében, hogy van valami értelem a kórházi magányos halál mögött, hogy mindez nemcsak egy közömbös véletlen. Pedig valójában mindegy. „Ami az embert nem teszi rosszabbá, mint amilyen, az életét sem teszi rosszabbá…”, írja Marcus Aurelius. Ami igazán számít most, hogy mivé tesz minket a világjárvány. Új barbárok, közösségtudatos paradigmaváltók vagy a közömbösség kiváltságát élvező buboréklakók leszünk?
A malagai vasútállomáson, amit Maria Zambranoról, az andalúzok Hamvas Bélájáról neveztek el, rendőri sorfal állítja meg a Sevillából érkező utasokat, igazolnunk kell, hogy miért léptük át a provincia határát. A kihalt reptérről egyetlen járat indul, a budapesti. Sötét a vámmentes fogyasztást és utolsó pillanatos szuvenír vásárlást sürgető boltok kirakata. Nem sokkal éjfél előtt landolunk Budapesten, ahol lázmérés, adatrögzítés, sok-sok rendőr és személyenként félórás ügyintézés vár ránk, mintha háborús övezetbe vagy onnan érkeztünk volna. Kezemben a hatósági karantén kis piros tábláját szorongatva lépünk be az országba. A vírus átrajzolta Schengent.
Induló járatok Malagából
Miközben az autó átüti Tahitótfalu és Kisoroszi között a 87. nap sűrű éjszakáját, büszkeséggel vegyült nyugalom száll meg a mellettem mostanra már ájultan alvó stramm kétéves gyerekemre pillantva. A kétórás vonatozást, háromórás repülést, az átszállásokat és igazoltatásokat játékos kalandként élte meg. Túl van a fehér falak börtönén, elfogadta a kordonnal lezárt játszótereket és a maszkos emberek látványa már természetes számára. A most következő új normalitás, neki nem lesz új, hanem egyszerűen csak normalitás. És amint megérkezünk a Szentendrei-szigeten kialakított buborékunkba, apa megmutathatja neki az eddig csak mesekönyvek lapjain látott igazi csillagokat. Neki talán lehetősége lesz kirándulni közöttük, származásának százéves traumája fölé emelkedni és odafentről látni csodálatos otthonunkat, amire szinte biztosan jobban fog vigyázni, mint a szülei tették.
Ajánlás
Drága Albert, egyszer talán majd olvasod ezt a naplót, amit – mostanra ráébredtem – végülis neked írtam, hogy megismerhesd a fehér falak mögötti történettelen mesét, ahol mindig narancsvirág és klór szagú tavasz van és a falakon át lüktet a flamenco, amíg mindez ki nem hullik az emberek emlékezetéből.
Utrera és Kisoroszi, 2020. június 7.
