Számos nehézség ellenére, immár hetedik alkalommal tudta megszervezni Bérczes Laci, a Bárka Színház rendezője ezt az „alternatív Kapolcs”-ként indult kulturális fesztivált, aminek szellemiségét ő maga az alábbiakban foglalta össze:
„Önkéntelenül elmosolyodni, és azt észre se venni. Egy napra, öt napra, egy pillanatra meglelni elbitangolt jobbik részünket és visszavarázsolni ezt a fránya varázstalanított, titoktalanított világot. Angyali mosollyal tekinteni a világra – és éppen az ördögi katlan által. Így lenne jó. Így lesz. Ezért csináljuk.”
Az önkéntelen, angyali mosolyról talán eszünkbe jut Cseh Tamás, nem véletlenül, hiszen Tamás, halála után öt évvel is, a fesztivál egyik védnöke. Neki szólnak Nagyharsány, Kisharsány és Palkonya harangjai augusztus 7-én 17 óra 4 perckor, játszódjon épp bármilyen előadás a Katona Színház színészeitől, folyjon bárminemű irodalmi beszélgetés a Vylyan teraszon, harsogjon akármilyen koncert a palkonyai Malomudvarban.
Az idei Katlan másik emblematikus figurája a 100 éve született Hrabal volt, a nevéhez kapcsolódó írásokból kiragadott jelenetek elevenedtek meg napközben a központi faluban, Nagyharsányban. Az egyik kéményről Pepin bácsi lógott ordítva a Sörgyári capriccióból, míg máshol Göttinger Paliék (a fesztivál egyik alrendezője) idéztek meg valamit a zseniálisan bohém Bohumiltól.
Mint egy dáma finom parfümmel, érett testesség, de gömbölyded formák… íze pedig mint egy órás lassú szeretkezés vele: )
Egy igazi gentleman, nagy formátumú bor. Ha ember lenne, talán hozzá hasonlítana:
A kulturált szalonspicc megfelelő fokát beállítva vérünkben és lelkületünkben, mi másra vágynánk, mint némi színházra, amivel a Katlan idén is kényeztetett minket. A Katona József Színház elhozta a Vöröst és a Mi osztályunkat, Haumann Péter a Szókratészt mondta el utánozhatatlanul, a Forte társulat a Toldit és az Irtást játszotta, a k2 megtartotta a Nagyharsányi Menyasszony világpremierjét, Pintér Béla pedig a Titkainkkal szembesített – és e felsorolásból kimaradt darabok csak többen vannak. Ha véletlenül nem is jutottunk be egy darabra, akkor a Vylyan teraszra áttúrázva Palkonyáról, vagy felsétálva Kisharsányból biztosan várt minket egy jó beszélgetés Egressy Zoltánnal, Gyáni Gáborral vagy Háy Jánossal. Utóbbi Beck Zolival (30Y) közösen is zenélt a jó nevű pincészet irodalmi színpadán.
Mire kellőképpen kiműveltük és ellazítottuk magunkat, már várt a nagyharsányi futballpályán egy nagykoncert, ami a hétköznapi értelemben vett fesztiválhangulatot volt hivatott biztosítani. Idén is a Quimby kezdett, folytatták Csík Janiék másnap, majd a Wombo Orchestra trombitálta szét a maradék energiáinkat, de megadta a 30Y is a közönségének, amit szeret, végül Kiscsillaggal zárult a fesztivál, mondhatjuk, hogy immár hagyományosan. Kiemelendő azonban, és sokakat külön is látogatásra késztetett a Beremend kápolnája előtti réten teljes szimfonikus zenekarral, Dinyés Dani által vezényelt Beethoven IX. Szimfóniája. A negyedik tételben lassan a bőgőkről kezdett szivárogni az ismert dallam, ami a kórus belépésével nyerte el csúcspontját, hogy beleremegett az egész domboldal és minden emberi lélek rajta. A katarzist és az élmény teljességét nehéz lenne szavakba öntenem; elég az hozzá, hogy e túláradó muzikalitás után reteszelt az elmém, és nem engedte, hogy további élményekkel bombázzam amúgy is minden széptől túlcsordult valóm – elmentünk hát helyette egy ördögit táncolni a Csángálló táncházába. Talán épp ez az a kettőség, amire Bérczes Laci is gondolt, vagy amiről Kazantzakisz és Scorsese munkái jutnak azonnal eszembe…