Hét hónap és tizenegy napja ma álltam újra közönség elé színházi előadásban. Március 10-én Guildenstern szerepét játszottam a Hamletben, ma pedig Barabást A Pál utcai fiúkban. Az április 4-ei és 7-ei előadásokat pótoltuk egy dupla előadás formájában. Februári jegyeladás. Persze
sokan visszaváltották a jegyüket közben, biztos olyan is volt, aki már erre a pótelőadásra vet jegyet, de azért mégiscsak február óta vártuk ezt a két előadást.
Egyrészt felemelő volt, másrészt elgondolkodtató. Felemelő azért, mert több mint nyolcszázan ültek a Vígszínház nézőterén, annak ellenére, hogy a vasárnap reggeli adatok szerint az elmúlt huszonnégy órában csúcsot döntött a regisztrált koronavírusos megbetegedések száma. Éppen annyi megbetegedő volt, mint ahányan amúgy egy-egy Pál utcain ültek a járvány előtt.
1070 fő. Most először emelkedett ezer fölé ez a szám.
És most először történt meg hosszú évek óta, hogy egy (nem zártkörű) Pál utcaira jóval kevesebb, mint ezren ültek be. A Vírusszínház lekörözte a Vígszínházat.
Az elmúlt félév sorozatos kétségbeesései és belső küzdelmei után most a jövőtlenség és a naptári értelemben vett „carpe diem” időszakát éljük. Az van, ami éppen van, itt és most. Minden más bizonytalan. A próbafolyamat, amit március elején kezdtünk el, a múlt héten állt le negyedjére, beláthatatlan időre. Ilyenkor
mindig bemegyünk próbára, vagy éppen készülünk rá, és akkor érkezik az SMS, hogy „ne indulj el”,
vagy lép be valaki, hogy menjünk haza, vagy teszteltetni magunkat, mert megbetegedett valaki a társulatból.
Most a jövő az elkövetkezendő néhány órát jelenti. A közönség sem vesz elővételben jegyet. Aki színházba akar jönni, aznap beszalad a jegyirodába, és csak azután veszi meg a jegyét, miután személyesen meggyőződött róla, hogy a pár óra múlva kezdődő előadás meg lesz tartva. Ezek tények, egyszerű tények. És ezek a tények tanítanak minket. Olyan dolgokat értünk meg, amelyeket már rég megérthettünk volna. Például azt, hogy mit jelent a már említett „carpe diem.” És nem a félremagyarázott értelmében, hanem ahogy Horatius több mint kétezer éve megfogalmazta, a maga nagyszerű sokértelműségében.
Horatius:
/Éld e napot/Nem kell értened azt,
tudni tilos,
hogy neked és nekem
mily sorsot hoz az ég,
Leuconoe,
és Babylonia
szám-titkát se kutasd. Leghelyesebb
tűrni, akármi jön.
Tán több évet is ad
Juppiterünk,
tán sose lesz telünk
többé, melyen – ahogy
most – habokat
tört meg a parti szirt.
Légy bölcs, szűrd le a bort,
és nyesegess
kurta kis útadon
minden hosszú reményt.
Míg fecsegünk,
lám az irigy idő
elszáll. Éld e napot,
és a ködös
holnapiban ne bízz.
(Bede Anna fordítása)
Vajon képesek vagyunk-e jelen lenni a saját jelenidőnkben? Elfelejteni azt, hogy milyen bizonytalan a holnap, anélkül, hogy feloldódnánk, szétolvadnánk az örök jelenben, mely – Weöres Sándor szavaival élve:
„mint a pont, kiterjedéstelen
s mert kezdettelen, így hát végtelen”
(Fű, fa, füst).
Anélkül, hogy gyermekké, és ezáltal védtelenné váljunk, akit marionett bábuként rángat a sors – vagy a fejünk fölé rendelt bármely más hatalom. És bárcsak egy isteni hatalom lenne felettünk, de sajnos az egyéb hatalmak felhőként takarják el annak jótékony közönyét, és önjelölt megváltók önös érdekeit érvényesítik rajtunk sorsba burkolódzva.
Ha elveszítem a jövőt, és nem tudok tervezni, csak az elkövetkezendő órákra, az megint csak egyrészt felemelő, másrészt elgondolkodtató. Felemelő, mert valahol az élet értelmét lelem meg a jelen pillanatba zártságban. Elgondolkodtató, mert felmerül a kérdés:
a tudatos életmódnak – a saját életét uralni képes felnőtt ember tudatosságának – vajon mekkora részét teszi ki az előrelátás, tervezés képessége?
Ha ez a képesség külső okok miatt lehetetlenül el, mennyire befolyásolja a tudatosságot? Teheti-e infantilissé az embert a folyamatos bizonytalanság? Ahogy ezen elmélkedem, újabb antik mű jut eszembe. Aki valaha találkozott a sztoikus bölcs, Marcus Aurelius tanításaival, most újra értelmezheti sorait. Mintha éppen az ilyen jellegű ellentmondásos helyzetekre írta volna Elmélkedések című művét.
„A mindenség természete önként buzdult fel a világ teremtésére. Tehát vagy minden, ami csak történik, következetesen megy végbe, vagy pedig még a legfontosabb dolgok is, melyekre a világot kormányzó értelem különös súlyt helyez, nélkülözik a tervszerűséget. Ha ezt meggondolod, sok bajt nyugodtabban viselsz majd el.”
(Huszti József fordítása)
