Rezonanciakatasztrófa az a pillanat, amikor valami a sajátfrekvenciájával megegyező kényszerrezgés hatására összeomlik. A katarzist harmonikus hang-, fény- és táncjáték előzheti meg, amit néma csend és mozdulatlanság követ. Hofstadter tette fel a kérdést, hogy létezhet-e olyan hanglemez, amit ha megszólaltatunk, elpusztítja önmaga lejátszóját. A kérdés elméleti élét a gyakorlat valósága tompítja, a zene ugyanis leáll még a lejátszó szétesése előtt, így a készülék az összeomlás határán inogva ugyan, de egyben marad. A rendszer katasztrófája nem következhet be, ha a kényszerrezgés forrása és iránya ugyanaz.
Ez az egyszerű és rideg szabály ad még némi reményt ahhoz, hogy a gyermekemnek jövőt merjek hinni. A nagyvilág zenedobozának kórusa ugyanis mi vagyunk, s talán előbb omlik be alattunk a pódium, mint felettünk a mennyezet. Akárhogy nézem, a reményem az egyetlen dolog amit a gyerekem örökölhet tőlem, de óvatos voltam s gondosan becsomagoltam a boldogság reményét is az ajándékkosárba.
A depim újabb sebességre kapcsolt, ami állandó szégyenérzetet hoz minden pillanatomba és gátlástalanul szembesít életem paradoxonaival, például azzal, hogy ha nem énekelek tovább, éhen halok, ha pedig tovább nyomom a baritont, eltöröm a nyakam, vagy kitöröm másokét. Nem csoda, hogy olyan sokan a jelen örömeinek oltárán áldozzák fel a múltat s jövendőt.
Piros-fehér szalagok
Andalúzia olyan, mint egy nagy #freeszfe barikád, mindenhol piros fehér szalagok vannak az utcákon. A magyar ismerőseim profilképeit bámulva úgy érzem, mintha mindenki itt lenne velem és szolidaritását fejezné ki. Viszonoznám szívesen, de félek, hogy ha beszalagoznám a képemet, akkor a helyi ismerőseim rohamoznának meg kérdéseikkel, aztán miután elmondanám, hogy miről is van szó, csak legyintenének. Amikor itt a magyar helyzetről beszélek valakinek, azt hiszi viccelek, egyszerűen nem hiszi el senki mindazt, ami történik odahaza. Ittlétem alatt értettem meg Huxley-t, mert valóban igaz, hogy ha résztvevői vagyunk, tragédia, ha csak nézői, komédia minden, ilyen értelemben pedig a nevető hallgatóim csinálják a legjobban. Lehet, hogy ez a válaszuk arra, hogy ezt a problémát vagy tűröd, vagy megoldod. Bárhogy is van, nevetni nem tudok, igaz elviselni sem, s ez egyben az emigráció elviselhetetlen könnyűsége is.
Maszkadaptivitás
A szervezetem adaptálódott egy hét alatt a maszkhoz. Észrevettem, hogy az utcán már csak a szememmel mosolygok. Úgy görbítem a szemem örömömben, mintha mosolyognék, miközben az ajkaim mozdulatlanok. A biológiai energiaminimum utolérhetett, minek is vigyorogni a maszk alatt, mikor már negyedannyi izomtónussal is kifejezhető ugyanaz. A testünk nem egy ostoba váz, tanulnunk kéne tőle, mert úgy tűnik gyorsabban alkalmazkodik, mint gondolnánk, csak el ne felejtsek visszakapcsolni…
Javak és javaik
A főbérlőnk nagyon aggódott, hogy három hónap távollét után minden rendben van-e a lakással. A félelme sajnos nem volt alaptalan, itt az üres lakásokba beköltöznek és nincs olyan törvény, amivel ki lehetne hajítani a lakásfoglalókat. Több eladó lakást is találtunk, ahol 30 és 60 ezer eurós engedmény volt az ingatlanon, mert befoglalták őket egy ideje. Ha ennek ellenére is megveszed, kapsz ajándékba egy kis-, vagy nagy csapat lakásfoglalót is, akiket nézegethetsz a távolból, mert a számlák fizetéséhez lesz csak jogod, a küszöböt átlépni nem. A magántulajdon és a nyomor találkozása olyan, mint a homok a szemben, kibaszottul karcol.
Nem az a kérdés, hogy elkapjuk-e, hanem, hogy mikor?
A gyerek bölcsődés csoportjában Covid fertőzött volt valaki, a fiam épp ma ment volna a bölcsődébe, így ő megúszta a helyzetet, s épp ma jelezték, hogy újra bezár a bazár, mert a többiek nem voltak ilyen szerencsések… csak bajuk ne legyen a gyerekeknek, a szüleiknek, meg a szupercuki óvónőknek, akik a fiamra vigyáznak.
