Az 59. napon,
Madrid, Barcelona, Granada és Malaga kivételével beléptünk a deeszkaláció első fázisába. A séták és a sport szigorú idősávjai megmaradtak, de mától már lehetőség van 10 főig összejöveteleket tartani az otthonainkban vagy a kávézók teraszán, amelyek ötven százalékos kihasználtsággal megnyithattak. Kisvárosunkban ennek ellenére, az engedmények első hetében, csak egyetlen kávézó nyitott ki. Az esős idő és a félüzem, sokaknak nem éri meg az alkalmazottak napi díját. Tibor meséli a gyerek sétájáról visszaérve, hogy nagy a jövés-menés, miközben a nyárra készülve az árnyékoló ponyvákat szerelik fel a kis sétálóutcák fölé, sorozatban szerelik le a kissebb butikok cégtábláit. Ez a kisvállalkozások valósága a világjárvány és a kapitalizmus keresztmetszetén.
A szomszédainknál közben megkezdődtek a gyerkezsivajtól és flamencotól hangos családi összejövetelek, friss paella illata terjeng a patioban és a lépcsőházban.
A 71. naptól,
Mivel már széles körben hozzáférhető pár centért, kötelező a maszk viselése minden nyilvános helyen. A közelgő új normalitás egy szombat délelőttjén a dohánybolt, a pékség és a kávézó felé vesszük az irányt hármasban, mert végre családként is tartózkodhatunk odakint. Így lesz eseménnyé egy kisvárosi rutin bevásárlás, bizarrul idilli ez az egész, kicsit olyan, mint amikor felhőtlenül boldog képekkel indít egy zsé kategóriás horrorfilm és csak a feszült háttérzene árulkodik róla, hogy valami nem stimmel, valami sötét dolog közeleg. Minden majdnem olyan, amilyennek egy spanyol szombat délelőttnek lennie kell: verőfényes pezsgés, a boltok többsége csak szieszta kezdetéig van nyitva, így mindenki igyekszik bevásárolni, megvenni vasárnapra a süteményt, a dohányt és a kenyeret. Csakhogy a szombat délelőtti nyüzsgést arc nélküli emberek végzik. Maszk és napszemüveg van mindenkin a posztcovid új normalitás első andalúz nyarán, amikor egyszerre kell elbújni a vírus és a perzselő dél-spanyol napsütés elől. Egy nevetgélő tínédzser csapat húz el melletünk, a lányok pirosra rúzsozott szája feltűnőbb, mint valaha, mindannyian karkötőként, fejpántként viselik a maszkot, amit azonnal az arcukra húznak az elhaladó járőr láttán.
Az eddig átvitt értelmű, szociális viselkedésünket meghatározó álarcaink mellé, most egy tapintható maszk is társul, egy párcentes szövetdarab, ami tanulásra kényszerít mindannyiunkat. Tanuljuk az együttműködést és tanuljuk a tekintet beszédét. Nem véletlenül szül annyi kétséget és vitát, hiszen a nagytételben, mindenki számára hozzáférhető típus elsősorban nem azt védi, aki hordja. A maszk filozófiájának esszenciáját a közösségi médiában terjedő nadrágba pisilős analógia mémje ragadta meg a legjobban. Saját biztonságunkat csakis együttműködéssel, a közösség többi tagjának védelmével biztosíthatjuk, ez pedig az individuális felelősségvállalásnak egy összetettebb formája, nem mindenki érti és nem mindenki ért egyet vele. Az Egyesült Allamokban élő ismerősök megosztásaiból szembesültem a nonkonformizmus egy új vadhajtásával, amikor valaki úgy lázad, úgy szeretne kiemelkedni a “csordából”, hogy megtagadja a maszk viselését. Hol van már a lyukas farmernadrág és a punk taréj ártatlan szelleme? Az új normalitásban arcunk elfedése és a fizikai távolságtartás éppenséggel a tisztelet és a törődés jelzése lett. Én egyébként sem szeretem szabálytalan fogaimmal torzított mosolyomat, így örülök, hogy felerősödik a tekintet beszéde (mondjuk a jobb szemem meg kancsal). Az orvos bíztató mosolyának is bíztató tekinteten át kell érvényesülnie. A bolti eladó, a postás és a pincér kedvességének őszinteségéről fáradt szemei árulkodnak. Izgalmas, ahogy megtanulunk figyelni a beszéden túli finomabb rezgésekre. Most éppen újra tanulom a maszkkal tompított andalúz akcentus megértését is. Az esz, er és jé hangok nélkül maradt szóvégek, az elhagyott szótagok, vagy az irodalmitól teljesen eltérő mássalhangzók használata a szavak közepén tehetnek arról, hogy flamencót autentikusan, beleértve Garcia Lorca megzenésített Cigányrománcait is, csak született andalúzok tudnak énekelni.
A szépsége ennek az időzaknak, hogy a maszk fölött többségünk a jövőbe tekint. Mit jelent majd az új normalitás? Meg kell-e tanulnunk együtt élni a vírussal, vagy képesek leszünk elpusztítani? Akár így, akár úgy, mi vár ránk a posztcovid érában?
Klasszikus szovjet vicc, amit Slavoj Žižek is jegyez Zűr a Paradicsomban című könyvében, hogy Rabinovics útlevelet kérelmez, mert szeretné elhagyni Oroszországot. Kérdezi tőle az ügyintéző, hogy miért akar emigrálni. Két okból is, válaszolja. Az egyik, hogy attól félek, a Szovjetunió hamarosan összeomlik. Nem, az lehetetlen, soha, tiltakozik az ügyintéző. Mire Rabinovics: hát ez a másik ok. Valahogy így vagyok én is a posztcovid jövővel kapcsolatban. Félek, hogy a ránk váró gazdasági válságot a járvány előtti, korábbi gazdasági válságok mentalitásával kezeljük majd, érzéketlenül azokra a rendszerhibákra és társadalmi problémákra, amelyeket a koronavírus a felszínre hozott. Hogy elfelejtjük, hogy tudtunk élni értelmetlen vásárlás és pusztító turistáskodás nélkül. Hogy ismét leszarhatjuk mit mondanak és mennyit keresnek a kutatók, vagy hogy mindenki számára hozzáférhető-e a színvonalas egészségügyi ellátás, hogy mennyit is költ rá az adónkból az állam, hogy a dupla vagy tripla műszakban (ebből legfeljebb csak az egyik fizetett) dolgozó anyák milyen hátrányból indulnak a kapitalizmusban való boldogulás salakpályáján. Épp a napokban mesélte barátnőm, aki Extremadura tartományban angol tanár, hogy a keze alá tartozó közel 150 diákjának családjából csupán egyetlen apuka volt, aki segítséget vagy pontosítást kért a távoktatás idején, a többiek esetében, csak az anyákkal van kapcsolatban.
De attól is félek, hogy már sosem lesz semmi a régi, hogy egyfajta posztcovid disztópiába ugrunk fejest.
Ha már Žižeket említettem, új – gyermektelenek számára egy szuszra elolvasható – Pandemic! című könyvében, vagy inkább terjedelmes esszéjében, amely a kortárs filozófiai művek többségéhez hasonlóan nem számíthat egyhamar magyar fordításra (de egy rövid magyar kivonat azért megjelent az Eszmélet májusi számában, arra az elsőre (de csak elsőre) kissé sarkos és talán megmosolyogtató következtetésre jut, hogy a járvány két utat tár elénk: az egyik a barbarizmus a másik a kommunizmus. Az új barbarizmus jelei már most is látszanak az olyan intézkedésekben és mentalitásban, amelyek lehetővé teszik, hogy a vírus kigyomlálja a társadalomból az időseket és a krónikus betegeket, vagy az USA elnökének azon kijelentésében, hogy az első vakcinákat maguknak foglalná le. A fiatal, az erős, a gazdag túlél. A kommunizmus alatt természetesen nem a diktatorikus államformát érti, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy a koronavírus miatt ideje újra feltalálálni azt, felismerve a nemzetek közötti kooperáció és a tudományba vetett bizalom szükségességét. Egy globális járvány kezelése globális együttműködést és az állam részéről precedens nélküli beavatkozásokat igényel.
Nem kommunista intézkedés-e beszabályozni a szájmaszkok árát, megszabni bizonyos gyáraknak, hogy mostantól ideiglenesen orvosi eszközök gyártására álljanak át, vagy egyfajta alapjövedelemként 1000 dolláros csekkeket kiosztani? Ugyanakkor a nyugati demokráciákban az emberek bizalmi visszacsatolása pótolhatatlan eleme a szigorú intézkedéseknek. A vezetők egy része már a járvány előtt, vagy a szükségállapot közben teljesen elvesztette ezt a bizalmat, holott mikor ha nem most van történelmi esélyük a politikusuknak brillírozni, igazolni kompetenciájukat és hogy valóban azt a szolgálatot végzik-e, amire felhatalmaztuk őket?
Fapados család posztcovid napjai
Pár hete tartózkodtam még csak Kamerunban, amikor a baráti, nem formális üdvözlések kettősségére lettem figyelmes. Egyesek, például az iskolát működtető alapítvány igazgató asszonya vagy az egyik jóbarátom, aki akkoriban vette át apja jól menő szövetkereskedését, később pedig feleségül vette francia kolléganőmet, és még néhány, ottani mércével mérve tehetősebb ismerősünk öleléssel és levegőbe adott két puszival köszöntött minden találkozásnál. A többiek, kevésbé tehetős barátaink, az iskola buszsofőrje, az árvaházi nevelők és az ott élő gyerekek csupán puha kézfogással, sokszor a balkezükkel alátámasztva a jobb kezüket (a tisztelet jele) köszöntöttek. Amikor már kialakult egy anyagi háttér szempontjából vegyes, fiatal baráti társaság, akikkel gyakran eljártunk táncolni, mindenki kezdett az ölelésre váltani, de nem azért, nem csak azért mert idővel közelebb kerültünk egymáshoz. Rákérdeztem az említett kereskedő fiúnál, hogy pontosan mi is van e kétféle köszöntés hátterében, elmagyarázta, hogy az ölelést és puszit, csak a társadalom felsőbb rétegei engedik meg maguknak, tulajdonképpen azok az emberek, akik biztosan tiszták és egészségesek. Az ölelés ezen formája státuszszimbólum. Ezért kezdte a vegyes társaságban is mindenki alkalmazni, egyszerűen nem akartak alulmaradni, kevesebbnek tűnni.
Az ölelés mint státusszimbólum már nem is olyan elképzelhetetlen a posztcovid világban. Mint a Dekameron kerettörténetének gazdag főszereplői, akik a pestis elől Firenze melletti kastélyukba menekültek, korunk multimilliárdosai is majd saját buborékukba vonulnak vissza, a vendégszobában felszerelt lélegeztető géppel, az alagsorban elszállásolt egészségügyi személyzettel és csakis az exkluzív partik lesifotóin láthatunk majd kézfogásokat, öleléseket, maszkmentes koccintásokat. Nekünk majd marad az ölelés-mentes, virtuális térben zajló szórakozási, kapcsolattartási lehetőség, főleg, hogy már a távolságokat sem fogjuk tudni olyan egyszerűen legyőzni megfizethető fapadosok nélkül. Június 15-én repültünk volna haza, de az egyetlen fapados, ami Sevilla és Budapest között közlekedik, az összes júniusi járatát törölte, áttettük hát egy júliusi időpontra. Közben sakkozunk itt még a Malagából induló járatokkal, de azokat is sorra törlik. Egyre inkább úgy tűnik, hogy ahhoz, hogy nyárra hazautazhassunk, hogy nagyszülői segítség mellett én is tudjak dolgozni, mert az állandó bébiszitter is poszcovid privilégium lett, kellene fejenként kétezer euró a Malaga-Bécs nem fapados járatra (amit persze, járvány ide-vagy oda, nem törölnek), esetleg egy magánrepülő. Fapados, migráns család valósága ez az új normalitásban.
Vajon kötelező-e még a rúzs viselése a női légiutas kísérőknek?
Születésnapom
Hetven valamennyi nap szigorú karantén után nem nehéz ünnepinek és különlegesnek érezni a legtriviálisabb európai tevékenységet: egy kis sörözést egy napernyős teraszon. Albert csillogó szemekkel lapátolja be élete első citromfagyiját, Tibor éppen hányingerrel küzd a szerinte légkeveréses sütőhöz hasonló klíma miatt, a melletünk lévő asztaltársaság beszélgetéséből többször is kihallom a “nueva normalidad” szavakat. Aztán egyszercsak furcsa, gyerek jajgatáshoz hasonló hangot hallunk: a kávézó mellett egy fiatal nő kecskét sétáltat. Csak mi jövünk izgalomba tőle és mutatjuk Albertnek lelkesen, hogy nézd mek-mek kecske, de a terasz többi vendégéhez hasonlóan, fel se emeli a fejét a citromfagyiból.
Ahogy magába szippant engem is az új normalitás és Dél-Spanyolország mágikus realizmusa, ahol a nap is lusta lemászni az égről este (21 óra 10 perckor még mindig látszik sárga tekintete a fehér házak falán), 35. szülinapomon, itt a kávézó teraszán arra vágyom, hogy valaki előkapjon egy gitárt és eljátssza Garcia Lorca rumba flamenca műfajban megzenésített Alvajáró románcát. Hogy érdes hangon énekelje “verde que te quiero, verde…” miközben a teraszon a többi vendég tapsolná a négynegyedes ütemet, fuerte-dos-tres, fuerte-dos-tres, bár tudom, hogy ez a nóta sírfeliratnak alkalmasabb. Végülis, így is jó, mindjárt lemegy a nap és a járvány előtti életünket egyébként is temethetjük.
“Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.
Lány álmodoz könyöklőben,
árnyék borul derekára,
zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Cigányhold süt cigánylányra.
Már minden a leányt nézi,
ő nem érzi, nem is látja.”
(Fordította: Nagy László)
Sevilla, 2020. május 24.