SÉTA A PRADÓBAN
„Lengécske lelkecske, te drága,
testemnek vendége és társa,…”
(Hadrianus császár)
(A ‘Testodüsszeia’ tizenegyedik része)
(Az előző részt itt olvashatjátok.)
Don Diego némi távolságtartással szemléli a túlmozgásos izgága Rubenst, aki a királyi képtárban fellelve Tiziano festményét, azonnal plajbászt ragad és több másolatot is készít.
– Lelkecském, Diegócskám – fordul Rubens Velázquezhez –, van Tizianónál csodálatosabb?!
Velázquez először csodálkozva, majd áhítattal bámulja Rubenst. Aztán ő is papírt és ceruzát ragad és lerajzolja a Tiziano festményét másoló Rubenst. Ugyanis erről szól az európai kultúra: mindenki másol, de nem mindegy hogyan.
Tulajdonképpen a gének is ezt csinálják, ők is másolnak, de ott sem mindegy hogyan. Elég, ha csak egyszer csúszik félre valami látszólag aprócska marhaság, és abból apokaliptikus méretű galiba lesz. Egy rossz képből sosem származik ekkora katyvasz, míg egy lusta gén némi mélázással fittyet hányva arra, hogy jól kódoljon, és némi hányavetiségből saját szakállára állít elő variánsokat, annak beláthatatlan következményei lesznek.
Ezeket a beláthatatlan következményeket hívja az orvostudomány „ritkabetegségeknek”, és az egyén emiatt jár gyógytornászhoz, szedi a D-vitamint és síelés közben Déván István minden útmutatása ellenére sem tud megállni, még szerencse, hogy a Vlegyásza friss kisnyugdíjasoknak fenttartott pályáján vannak fenyőfák, amelyek sikeresen megállítják a meglódult sílécet.
Fenyőfával ütközni nem annyira kellemes, de még mindig jobb, mint ha az ember sosem állna meg. Ha én képtelen vagyok szakszerűen a két síléc hegyét finoman egymás felé fordítani valami félnótás gén miatt, ezzel arra késztetve a meglódult jószágot, hogy megálljunk, akkor bizony ez azt jelenti, hogy leszáguldozva a havas hegyoldalon, átvágva az országúton, megtiporva néhány falut, átugorva egy nagybajszú hiúzt szépen átsíelnék időn és téren a végtelen világegyetembe – adott esetben akár fejjel előre beeshetek egy fekete lyukba lábamon a lécekkel. Szerencsére ez nem következik be, hiszen a fenyőfa praktikusan az utamat állja. Annyira mázlista vagyok, hogy a második lesiklásnál le is esem. Minden elméleti oktatás ellenére nem tudok felállni, az apám meg pedagógiai célból hagyja, hogy próbálkozzam.
A táj szép. Süt a nap. Én ülök a hóban. A fenyőfák bólogatnak. Ők értik. Én tudom. Onnan egyedül fel nem fogok tudni kelni. Soha. De nem zaklatom fel túlságosan magam. Apám vidáman siklik le az amatőröknek fenttartott pályán. Az idő telik. De egyszer úgyis minden elmúlik.
Nyugodtan lehetne Rubens dilettáns, attól senki sem tapasztalna magán életminőségbeli romlást, pompásan siklana le a legprofibb sípályán, a nagy bukás után, vidáman pattanna talpra, merészen kerülné a fenyőfákat és nevetne a tájra. Ebből is látszik egy kontár sosem fog akkora kárt okozni, mint valami nevenincs 123 000. sehonnai gén, aki ahelyett, hogy rendesen másolt volna, inkább mismásolt.
Ha már a téli erdőben való síelésről objektív okokból le kell mondani, maradnak a múzeumok, ahol kissé szolidabb viszonyok uralkodnak: a talaj egyenletesen lapos, nincsenek váratlan lejtők vagy meredek kaptatók, a termek jól fűtöttek – adott esetben jól hűtöttek – nem ugrálnak mókusok a fákon, nem ér derékig a hó és nem porlad megadóan a sílécek alatt.
A Pradóban napokon keresztül lehetne barangolni, de ezt most nem fogjuk megtenni, hanem öntudatosan Velázquez festményéhez a Szövőnőkhöz fogunk menni. Ortega y Gasset szerint Diego Velázquez életében hatalmas katasztrófa volt, hogy már huszonnégy évesen kinevezték udvari festőnek, mert ennél többet már nem nagyon lehet elérni az életben, és akkor meg miért kellene tovább harcolni. Ebben a megállapításban van némi igazság. De akárhogyan is volt, Velázquez célokkal vagy célok nélkül, az egyik legnagyobb spanyol festő.
Velázquez: Szövőnők
Az említett festmény spanyol címe Las hilanderas, amelyről nagyon sokáig úgy vélték, hogy egy mindennapi jelenetet örökít meg az akkoriban népszerű falikárpit műhelyben folyó munkáról. A királyi udvarnak saját falikárpit készítő műhelye volt, amelyet még II. Fülöp alapított 1597-ben. Ez a Santa Isabel nevű intézmény.
A művészettörténészek sokáig úgy vélték, hogy ennek a királyi műhelynek a jelenetét elevenítette meg Don Diego ezen a festményen, ahol a kép előterében nőket látunk a szövőszékek körül tevékenykedni, a háttérben meg a falra kifeszített kész kárpitot vizsgálják a nekünk háttal álló asszonyok. Aztán jött Ortega y Gasset és feltette azt a kérdést:
– És ez biztos?
Szerencsére senkitől sem várta el, hogy ezt megválaszolja, hanem ő maga nyitotta fel a szemét a nagyérdeműnek: ez valójában Arakhné történetét feldolgozó jelenet. Ugyanis – magyarázza el nekünk Ortega y Gasset némi pedantériával, ami annyira bosszantja Roberto Bolañót, hogy még orvosi rendelőkben is Ortega y Gasset klónjaival futott össze minden szándéka ellenére („…néha azt gondolom (a végső kétségbeesés pillanataiban), hogy a járóbeteg-rendelők várószobája tulajdonképpen Ortega y Gasset Édenkertje – vagy éppenséggel pokla…”) – a képen a fiatalabbik szövőnő maga Arakhné a tehetséges művész, aki önteltségében párbajra hívta Pallasz Athénét, aki a kép bal oldalán látható öregebb nő. Mindketten szőnek. A háttérben látható női alakok is ők, csak akkor már az elkészült művet szemlélik, amely mű – mit ad Isten – éppen Rubens festményének másolata, amelyet a Madridban található Tiziano festményről kopintott Don Diego társaságában.
Mert miről van itt szó? Ovidius még a VIII. században Kr.e. megírta Arakhné történetét az Átváltozásokban. Ezt a jelenetet másolja le Velázquez, ezt látjuk a Szövőnők jelenetében, ahogy Pallasz Athéné és Arakhné együtt szőnek. Ovidius történetéből tudjuk, hogy Arakhné Európa elrablásának jelenetét alkotta meg. Ezt viszont maga Tiziano festett meg a XV. században II. Fülöp spanyol király megrendelésére, és amelyet majd Rubens először csak lerajzolt, majd később meg is festett. Ezt másolta oda Velázquez a Szövőnők hátterébe.
Az sem véletlen, hogy pont Európa elrablását elevenítette meg Arakhné. Nem véletlen, csak ostobaság, mert nem elég, hogy az istennő elveszítette a művészeti versenyt, de Európa elrablásának történetében saját apjának viselt (hálószobai) dolgait láthatta viszont. Tehát Velázquez festményének az előterében zajlik a jelen, a háttérben pedig a jövő. Magyarán Tiziano átírta Ovidiust, Rubens Tizianót, és mindannyiukat végül Velázquez.
De mit tettek az én szüleim? Boldogan jöttek-mentek anélkül, hogy a leghalványabb sejtelmük is lett volna a génekről és a véletlenekről. De lehetne ezért nekik szemrehányást tenni? Melyik homo sapiens van tisztában valamennyi génje megannyi rezdülésével? Legszerényebb becslések szerint az emberi genom tárháza olyan, mint egy 256. 000 ezer oldalas könyv. Ezzel nem voltak tisztában a szüleim, amikor sátorozni mentek, a barátaikkal töltötték az idejüket, aztán figyelmen kívül hagyva ezt a bagatell 256 000 oldalas 3,2 milliárd információt tartalmazó zsebkönyvecskét, ügyesen összepárosítva az egyik incifinci légypiszok nagyságú futottak még kategóriában lévő hibás génjüket.
És kezdetét vette a nagy transzkripció. Eszeveszett ütemben kódolták egymást a gének. A baj csak az, hogy rosszul. Az egyetlen vigasz – ha ez vigasz –, hogy ez legalább véletlenül történt.
(Folyt. köv.)
