(Az előző részt itt olvashatjátok.)

 

Arakhné a pácban

(A Testodüsszeia’ tizedik része)

„Hiszen sok olyan dolog ötlik fel a gyermekekben, a betegekben és

a gyengeelméjűekben, amelyen egyetlen épeszű ember sem töpreng.”

(Arisztotelész)

 

De hogyan lehet elmesélni a saját betegségünket? „Betegségről írni, főleg úgy, hogy közben súlyos betegek vagyunk − kész kínszenvedés. Betegségről írni úgy, hogy nem csak súlyos betegek vagyunk, de még hipochonderek is − kész mazochizmus és a kétségbeesés kvintesszenciája.” – írja Roberto Bolaño. Nehéz lenne vele vitatkozni. Én is hipochonder vagyok, ez is a magát halhatatlanak gondoló családomtól származik. Mivel a halhatatlanság-gondolatának a mellékhatása hipochondria, hiszen nem lehetünk büntetlenül beképzeltek.

Így megy ez már az ókor óta, mindennek megvan a maga jól megérdemelt büntetése, és akkor még nem vettük számításba a vaksorsot, aki egész egyszerűen imád vagdalkozni, ütni-vágni a halandókat okkal vagy ok nélkül. Erről szól gyakorlatilag az egész ókori görög irodalom.

De az orvosok sem könnyítik meg a betegségről zajló irodalmi gondolatfolyamokat, pedig a történetet nem ők írják. Vegyük például az én orvosomat, aki 2022-ben mielőtt elvégezték volna a teljes genomvizsgálatot nálam, hogy végre kiderüljön, mégis mi a fene bajom van – azaz két centiméterre álltunk a katarzistól −, történetidegen módon nekem szegezte azt a kérdést, hogy egyéb genetikai nyavalyáimról akarok-e tudni. Mivel – értekezett lendületesen – jogom van megtudni azokat, amikre a jelenlegi orvostudomány tud terápiát, és azokat úgysem fogják felfedni, amire nincs gyógymód. Merthogy ilyen rendesek, senkit sem akarnak feleslegesen ijesztegetni, legfeljebb annyira, amennyire muszáj.

Azon túl, hogy az egész jól kifundált történetmesélést agyonvágta ezzel a nem várt fordulattal, én azonnal lefagytam, mert egyszerűen vérlázító metafizikai pofátlanságnak tűnt, hogy ennyi évtized küzdelme után, amikor majdnem az igazság kapujához jutnánk, ilyen kérdések merüljenek fel. Hogy lehet így jó könyvet írni?! Még egy sima diagnosztika előtt is ilyen horderejű dilemmákat kell megoldani?! Micsoda stilisztikai és narratológiai bonyodalom, ez itt kérem!

Fogalmam sem volt, és amint már utaltam rá, némi hipochondria is szorult belém, így inkább visszakérdeztem, hogy ő mit tenne a helyemben. Ő kérné – mondta. Lehet, hogy nem volt ilyen direkt, de nem köntörfalazott, az biztos. Így én is kértem, majd hónapokon keresztül ettem a kefét, hogy amilyen szerencsés vagyok, biztos még legalább húsz másik genetikai hajlandóságom van mindenféle rémséges kórságra.

Ugyanis sokáig abban a meggyőződésben éltem, hogy csalánba nem üt ménkő, azaz gyakorlatilag rólam az atombomba is lepattanna, de az ember, mint minden rendes görög drámában alaposan megfizet fiatalkori nagyképűsége miatt, így aztán kiderült, hogy ez nem így van, és én is mint bármely más halandó, sebészkés alá kerültem. Ezen persze először teljesen kiborultam, elvetemült arcátlanságnak találtam, transzcendens kitolásnak, bicskanyitogató szemtelenségnek. Nem mintha ez bárkit is érdekelt, vagy ha egyáltalán számított volna.

Mivel nekünk kell alkalmazkodni az élethez, mert az nem fog hozzánk, elfogadtam, hogy tévedtem: a csalánba igenis üt ménkő, az atombomba semmilyen körülmények között nem fog lepattanni rólam, sőt inkább engem fog megkeresni a nyolcmilliárd ember közt, hogy egyenesen rám pottyanhasson! Így a genomvizsgálatkor a legrosszabbra számítottam, és már azt szerveztem, hogyan fogok rákszűrésre járni. Különben is kész csoda, hogy a Covidot túléltem.

A nagy napon, amikor elmentem, hogy az orvosom rámolvassa többszörös halálos ítéletemet, mellesleg végre az is ki fog derülni, hogy mitől van az izomproblémám, de kit érdekel, hiszen amíg a tudomány eljut oda, hogy előállítsa a megfelelő génterápiát, addigra vidáman feldobom a talpam mindenféle egyéb ocsmány betegségben. De mit lehet tenni? Amikor a sors ezerrel jön felénk, félre lehet ugrani, de minek. Szóval nagyon alázatosan és mindenre elkészülten vonultam be ítélethirdetésre. A gyászos alkalomhoz rózsaszínbe öltöztem. Meghalni tudni kell!

Az orvosom izgatottan ficánkolt, az ujján finoman csillant meg a novemberi borús délután melankóliájában a zafírgyűrűje. Nem találtak semmiféle más genetikai gubancot – mondta. Én boldog voltam, sőt derűs, de elkerekedett szemekkel hűtötte le felhőtlen virgonckodásomat, mondván, hogy attól még lehet ezer remekbe szabott kórságom, csak azok annyira rondák, hogy még az orvosok sem merik őket hangosan kimondani. Elbírjuk-e ezt képzelni? Nehéz, de azért igyekezni kell. Azért én örültem, mert csak egy hülye beteg vagyok, nem pedig akadémikus.

De vajon genetikai, teológiai, ideológiai, irodalmi vagy mitológiai kérdés, amikor Arakhné pókká változott Ovidius nem éppen leányregények világát idéző történetében? Mi volt a bűne Arakhnénak, hogy ez történjen vele? Nagy volt az ő vétke, hiszen önteltségében nem átallotta azt gondolni: nagyobb művész ő még a művészetek istennőjénél is, és képes sokkal szebb kárpitot szőni, mint Pallasz Athéné. Ez a fajta magabiztosság az antik istenek világában mindig rossz ómen. De Arakhné művészeti hevületében nem sokat adott az óvatosságra és párbajra hívta az istennőt: ki tud szebben szőni. Pallasz Athéné természetesen elfogadta a kihívást, mert az isteneknek semmi sem drága, főleg az emberélet nem. A versenyt Arakhné nyerte meg.

Már ez is felvett kérdéseket, de ezt most hagyjuk is, azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy lehete nagyobb dicsősége egy művésznek, mint felülkerekedni egy mindenható istenen és jobb művésznek bizonyulni nála. Ennél többet aligha lehet elérnie földi halandónak.

Nem kell hozzá klasszikafilológusnak lenni, hogy sejthessük, Pallasz Athéné nem lesütött szemmel somfordált el veresége helyszínéről, és Arakhné is ráébredt: a dicsőség nagyszerű, de a győzelem el is pusztíthatja az embert. De Pallasz Athéné sem akarta magát túlságosan elragadtatni, amikor Arakhné példás megbüntetésére került a sor, és amikor látta, hogy a lány félelmében fel akarja akasztani magát, akkor ő bizony közbelépett és nagylelkűen pókká változtatta. Ezt hívom én kegyelemnek. Hiszen pókként Arakhné tovább tudta szőni csodaszép kárpitjait, tudott kedvtelésének a szövésnek élni. Igaz, hogy a munkáit már nem fogják kiakasztani a Pradóban, hanem dühödt háziasszonyok igyekeznek eltávolítani, és azonnal megsemmisíteni minden ténykedését – vagyis az életműve a kukában végzi. De legalább él!

Ki uralja a testünket? A társadalom? Az istenek? A pszichológia? A trauma? Az egyén? Talán pont ezért mondja azt Arisztotelész, hogy vannak dolgok, amiken csak a gyengelméjűek, a gyerekek és a betegek gondolkodnak és nem a makkegészségesek.