MAGYARY ÁGNES, DRÓT: 2023 november 24-én Kolozsváron Kemény Zsigmond-díjat kaptál A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék szerelem című sorozatodért, amelynek nemcsak a címe, de a megjelenéstörténete is regényes. 2019-ben indult, aminek az első három része a Mandineren, majd a további 17 része a litera.hu-n jelent meg, majd jött a Helikon. Ott most a 37. résznél tartasz. Mikor kezdted el írni, merre tart ez a prózafolyam?
WIRTH IMRE: Valamikor egy távoli galaxisban… Azt hiszem 2018-ban írtam az első olyan szövegfoszlányt, ami ehhez köthető. Mindez súlyos, nagy regényt sejtet, de nem, lehet, a hezitálásom, a szövegbe, mint „képbe” szerelmesedés, amin egy-egy alig észrevehető ecsetvonásnyi változtatás néha fontosabbnak tűnik, mint a történetszövés, de ez így volt már az Eszkimóháború esetén is, szóval a figyelmem, türelmem kisregény alapú. Aztán ennek ellentmond, hogy vészhelyzetben (határidő, mint mindig), váratlan lendülettel időugrást hajtok végre. A címe végül (?) ez: Karolina kertje. És a hosszú az alcíme. És befejeztem (?).
Wirth Imre (1964.) magyar író, szerkesztő, muzeológus. Fotó: Bartis Attila.
Karolina kertje? Nem túl fantáziátlan cím egy ilyen cirkalmasan hömpölygő poétikusan mágikus prózai szöveghez? De ha már Karolina, kicsoda is Karolina, miért ilyen fontos, hogy cím legyen belőle?
WI: Megnyugtatónak tűnik a fantáziátlanság a hosszú alcím mellett… Aztán persze lehet, hogy nincs igazam. De úgy éreztem, vissza kell vennem a címben a „hömpölygésből”, kell egy egyszerű kis kapaszkodó, mielőtt elvisz az ár. Meg visszanyúltam – ez olyan szép kép, Harry Potter behajol a mágikus tálba és nézi, mi történt régen – szóval egy korai kísérletben már óvatosan érintettem a Karolina-univerzum szegélyét, pontosítom is az első válaszom, az ÉS-ben jelent meg 2002-ben, Karolina kertje címmel. Tényleg nincs sok fantáziám.
Amúgy meg kamaszkoromig nézek vissza, apám nekem adja, tanácstalanul, az 1940-es évek elején kiállított születési anyakönyvi kivonatokat, amiket az apja, nagyapám állíttatott ki, vélhetően a zsidó-törvények miatt. Aztán szakadék van, jóval később, mikor már ő sem él és a testvérei sem, veszem újra elő a zacskóból az iratokat és jövök rá, fedezem fel, hogy sokra nem mehetett ezzel az „igazolással”, hiszen nagyanyja, a 19. század második felében élt pápai születésű Villax Karolina hét vagy nyolc gyereke közül egyiknek sem ismert az apja… Csak az összes gyereket örökbefogadó Wirth Ferenc, Karolina nővérének a volt férje, így aztán van egy anya és van egy név, és az ő ismeretlen történetük. Mert, hogy se kép, se hang. Irgalmatlan felejtés, egy elveszett család, aminek lomhán és szívvel utána eredtem, keresve magamat is.
A név kátyú…innen indulunk. Melyik név? Hány Imre van? A név kötelez?
WI: A sokáig roppant idegen családnevem. Ami köré valós és fiktív történetek sűrűsödnek. Hány Imre van? A történetben azt hiszem négy vagy öt, akikhez érzelem és emlék köt, a narrációban meg ott lebeg és lobog a kreált „én”, a dagonya-szerelem örvényében, az elmondható, vagyis a megismerés reményét/illúzióját megtartó „Wirth Imre”.
De ki is valójában Wirth Imre? Ki vagy te?
WI: Valaha rejtélyes állat voltam. Ki él még és szendereg, sőt egészségesen beteg. Ez elmúlt. A múlás elsodorta a szendergést, maradt, még, az élet, a rejtély pedig a nyelvbe költözött, ott őrzi magát. Jobb pillanataimban a közelében lapulnék – valahai hű állat a gazda lábainál.
A szerző?
WI: Róla semmit sem tudok. Illetve csodálkozni még tudok, hogy mintha közöm lenne hozzá, amiben nem nagyon hittem sokáig. Arra is gondoltam, hogy – mint egy felejthető filmben – mikor gyerekként megrázott az áram, mert kulcsot dugtam a konnektorba, pontosan emlékszem, ahogy átcikázik rajtam valami ijesztő, ott történt valami. Titkos pókember. Átszakadt a reflektálatlan, puszta létezés boldogsága és kaptam egy legyintést valahonnan: elkezdtem kívülről látni magamat. És végtelen – számomra – hosszú idő telt el addig, amire néha már derűsen nézek magamra, esetleg bűntudat nélkül, noha talán nincs (komolyabb) bűnöm. Anyai nagymamámmal jártam gyerekként misére, a katolikus liturgia is biztosan egy legyintés. Nagymamám állt rá egy farácsra és húzta ki a konnektorból a kulcsot, azt mondta, érte nem kár. Nem lett baja szerencsére.
Hogy telik egy napod?
WI: Már nem vagyok bagoly, elvesztettem az éjszakai huhogást, miközben többnyire este írok, magam számára is váratlanul. De ezek olyan… most tényleg magamról írok? Mást se teszek, mint változtatom önmagamban a helyzetem, menekülök sejtről-sejtre, otthonról munkahelyre, vissza, nappaliból a teraszra, és így tovább. A változó intenzitású boldogság fényében. Mert hiszen, végül is, csak oda tartanám én is az arcom a melengető önfeledtségbe.
Mikor voltál életedben először szerelmes?
WI: Az óbudai „mackós” óvodában, Melindába. Valamilyen ünnepre készültünk, ő volt a királylány, én a királyfi és elementárisan belém égett, hogy énekeltük a Tavaszi szél vizet árasztot.
Miért írsz? Nem lehet írás nélkül élni?
WI: „Korán vájta belém fogát…” Valahogy olyan az érzelmi szövetem, hogy
gyerekkorom óta az emlékhagyás, az idő eltorlaszolásának megszállottja vagyok.
Ez biztos összefügg azzal a megrendüléssel, hogy elpusztították a régi Óbudát, ahol 10 éves koromig éltem. Visszajártam iskola után nézni, ahogy megy veszendőbe minden, már csak egy idős néni gubbaszt a kis háza előtt, körülötte romok, aztán ő is eltűnt. Akkor megértettem (megéreztem), hogy vége. Mint a macskánk, akit vittünk a lakótelepre és harmadnapra megszökött. A semmibe.
20 évig nem írtál, hogy tudtál írás nélkül élni, vagy írtál, csak nem jelent meg?
WI: Az 1994-ben megjelent kisregényem után elbizonytalanodtam, mintha túléltem volna önmagam. Írtam egy könyvet, mi még a dolgom? Csupa kerülő-elkerülő út. Naivitás, bánat, lemaradás. Gyerekek, munka, néha azért írás, elvétve megjelenés. Önmagam elfogadása.
Kiket olvasol? Ki a kedvenc szerződ?
WI: Restanciák a végtelenségig. Nosztalgia a végigolvasott nyarak iránt. Ma már főként magyar kortárs szerzőket, de ez nem független a PIM-es munkámtól, az irodalmi interjúk készítésétől. Bármiféle névsor esetleges lenne és egy perc múlva már újabb neve jutnának eszembe. Annyi talán, hogy az egyetem közbeni barátságok meghatározók, irodalmon innen és túl: Kemény István, Galántai Zoltán, Bartis Attila, Trenka Csaba Gábor, Bánki Zsolt.
Miért rejtőzködik ennyire a Wirth Imre nevű szerző?
WI: Mindenki rejtőzködik. És ez nálam inkább alakváltoztatás, az eltűnés (és megkerülés) fokozatai.
Lehet, hogy nem is létezel?
WI: Dehogynem. Csak mint „mindig, én vagyok a vendég”.
Hektikus családtörténet, poétikus bildugsroman, a besűrűsödött és az eltűnt idő nyomában, avagy a világ megőrült és mi egy költő szemüvegén keresztül vizsgálódhatunk, miközben nyakig vagyunk a dagonyában?
WI: Ezt pontosan körül írtad, köszönöm, az őrületet viszont hárítom, inkább emlékezet hiány, s a nyomába, helyébe süvítő semmi, amit a képzelet álmodozva mindennek láttat. Ez maga a dagonya, az egyszerre visszahúzó cuppogás a sárban: a semmiben és a szabadulás a vaddisznó sörtéin a szerelem körvonalazódó horizontján.
Miénk lehetne a világ, de lehet, hogy mindig későn van már.
A világ nem őrült és van szerelem?
WI: A világ el lenne nélkülünk, ha van ilyen egyáltalán, hogy „világ”, és nem csak a röpke időnkbe kapott érzéki csalódásnyi ajándék, amit mindig is vak dühvel próbálunk végtelennek hazudni. A szerelem pedig a legcsodálatosabb figyelem elterelés a múlandóságról.
Van, aki úgy gondolja, hogy ebben a prózafolyamban tetten lehet érni valamiféle idő nélküli rendet. Van rend?
WI: Minden pillanatunk a rend bűvöletében múlik az időben. Villax Karolina és „története” azért tűnhet talán mégis időn kívülinek, mert az elbeszélői emlékezet felfüggeszti a „múlást”, ahogy létre akarja hozni a közösséget, az összefüggést a nem ismerttel. Egybeolvasom, ha már „én” írtam, ne tartsak ekkora távolságot, ami csak zárványokként vagy úgy sincs.
Emlékezet hiány? Oliver Sacks amerikai neurológus szerint, ha nincs emlékünk, akkor nincs identitásunk.
WI: Talán inkább másféle identitás az, ami az emlékezetre építhet. Már, ha úgy gondol magára, hogy sokan lakoznak benne és szeret úgy gondolni a létezésre, mint egy tágas mezőre, ahol ő egy fűszál éle.
Szóba állnak még veled a családtagjaid?
WI: Egyelőre igen, s bízom benne, hogy ez a majdani könyv olvasása után sem változik.
Hol végződik a költő, hol kezdődik a prózaíró és közben mit csinál muzeológus?
WI: Mind együtt esett a kátyúba, az identitás délibábjának áhításába, együtt forgolódnak és töprengenek, merre lehetne szökni, mert mindenhol omladék van, együtt adják szavukat, hogy igenis,
valahol vár egy káprázat. Mondjuk egy könyvben.
Káprázat, képzelet, emlékezet, szerelem… A valóság nem létezik?
WI: Dehogynem létezik. Egyre visszavonhatatlanabbul köt magához.
Ha már Kemény Zsigmond-díj, milyen viszonyod van neked Kemény Zsigmonddal?
WI: Meglehetősen egyoldalú szerelem, egyetem óta, Zord idők, Ködképek, A szív örvényei. A mondatai elfeledve is örvénylenek bennem. De bár Lónyay Mária szerette volna…
Akkor adódik a kérdés, hogy Lónyay Mária te vagy? Vagy szeretnél Lónyay Mária lenni?
WI: Jó kérdés. Inkább Kemény Zsigmond, aki szerelmes Lónyay Máriába. Újra és újra.
Min dolgozol éppen?
WI: Próza után (közben) versek. És a Takács Zsuzsával készített életinterjú-sorozat utolsó darabján. A szerkesztett változat a 2024-es Könyvhétre jelenik majd meg.
Wirth Imre (1964) író, szerkesztő, muzeológus.
(Az interjút készítette Magyary Ágnes.)
