(Az előző részt itt olvashatjátok.)
„..ami rajtuk túl van, a csodáknak és
a tragédiaírók regéinek világához tartozik,
ahol semmi nem biztos és semmi nem bizonyítható be.”
Plutarkhosz
A szüleim, eltökélt és szívós emberek, egy nyáron beírattak teniszezni. Az edzés abból állt, hogy egy fallal szemben ütögettük a labdát. Órákon keresztül. Mindennap. Mérföldekre voltunk attól, hogy pályára engedjenek minket, ami teljesen érthető volt főleg az én esetemben. Rém ügyetlen voltam, unalmasnak is találtam a pattogtatást, de mint leendő író nagy kíváncsisággal szemléltem a környezetemet, érdekeltek az emberek – akarom mondani a gyerekek –, és az új helyzetek.
Engem ezért sem zavart soha, hogy ügyetlen vagyok, mert ezt nem sikertelenségként éltem meg, hanem egy remek alkalomként az emberek alaposabb megfigyelésére. Jegyzetelni sem jegyzeteltem, még mielőtt ezt valami túltáplált irodalomtörténész megkérdezné, mert egyszerűen nem lehet úgy jól figyelni, ha közben körmölünk.
Majd beírattak dzsúdózni − fogalmam sincs milyen megfontolásból. Akkor már esős őszi idő volt. Mindig csepergett valami, amikor edzésre mentünk és szürkeség ült az egész városra. A Deák Ferenc utca épületei komoran áztak péppé az egyhangú novemberi esőben. A Minorita templom is fázosan diderget a sarkon.
A jeles esemény helyszíne a Konzervatórium pincéje a Minorita sikátor és a Király utca sarkán volt. Ahogy édesanyámmal közeledtünk az épülethez a nedves, fáradt novemberben, hallani lehetett az emeleti tantermekből kiszűrődő cincogást. Öntudatos diákok igyekeztek hangszerüket védve minél hamarabb eljutni esedékes zeneórájukra. Csak, hogy ők a széles és elegáns lépcsők felé vették az irányt, mi pedig levonultunk a szűk, sötét és kényelmetlen járaton a pincébe.
Arról szó sem lehetett, hogy engem zenélni tanítsanak, ugyanis apámnak határozott véleménye volt mindenféle klimpírozásról. A határozott vélemény alatt az őszinte utálatot kell érteni, őt ugyanis az a sorscsapás érte, hogy nagyanyám a zongora mellé kényszerítette. Így aztán utálta a zongorát, a zeneórákat és a zenetanárnőket. Ennél jobban már csak az apácákat rühellte. Nem mintha a zene jobban ment volna, mint a sportok, és a muzsika esetében még kifogásokat sem tudnék keresni, hogy miért is vagyok borzalmasan rossz. Így viszont legalább boldogan és felszabadultan a sportokban lehettem szörnyűségesen kétbalkezes.
Szóval így kerültem én a Konzi pincéjébe a harcművészetek közelébe. A dzsudóban is kontárnak bizonyultam. A legkisebbel és a legbénábbal tettek párba, a feladat az volt, hogy egymást furmányos mozdulatokkal a földre vessük. Ez néha nekem is összejött, tekintve, hogy az ellenfelem egy nálam sokkal kisebb és jóval fiatalabb volt.
A nagybátyám a tengeren igyekezett megtanítani úszni atyai türelemmel – közel ahhoz a helyhez, ahol néhány évszázaddal korábban maga Ovidius érezte magát pocsékul. A kényes ízlésű római költő mély utálattal volt minden egyes a Fekete-tenger partján eltöltött perc iránt, én viszont élveztem. De tény és való a Fekete-tenger nem Róma! Főleg nem a nyolcvanas évek Romániájában. Bár üzletet lehet rá alapozni, mivel Ovidius Könnye néven csemegebort dobtak piacra valamikor a kilencvenes években. A könny sóízű, ez a bor viszont édes, mint a méz. Ezt hívom én iróniának, Ovidius meg forog a sírjában. De hiába, akinek Rómától távol, valami rozzant barbár vidéken kell jobblétre szenderülnie, annak örök nyugalma sem lehet áldott.
Az úszás nagyjából sikeresen összejött, bár nem lettem világbajnok, de a vízben fennmaradtam és még élveztem is. Igaz, az izomzatom fokozatos elvesztésével az úszásról is le kellett mondani, de ez csak évekkel, sőt évtizedekkel, később következett be.
Korcsolyázni viszont imádtam. Rendületlenül róttam a köröket a jégpályán, élveztem a száguldást, és bár trükkökre nem voltam képes, már azzal is elégedett voltam, hogy nem esem el. Egy dologtól rettegtem csak, hogy a huligánok a hátam mögé settenkednek, és kikapják a lábamat, aminek következtében, puhatestű amőbaként terülök el a jégen, mert ahogy tűnnek el az izmok, úgy válik az ember teste puhává. De szerencsére megúsztam – nem úgy, mint Ovidius a száműzetést.
A biciklit is szerettem. A házunk közelében volt egy tó, amit csodajó volt százezerszer körbe tekerni, a sétány gödreit merészen megugrani, az allatomos pocsolyákat bravúrosan kikerülni. Aztán egyszer felültem a barátnőm frissen felújított biciklijére, amelyen új lámpa virított és az első kanyarban öntudatosan nekimentem az első villanypóznának. Már nem tudtam uralni sem a testemet, sem a kétkerekűt. Többet nem bicikliztem.
Oliver Sacks neurológus idézi William Osler kanadai orvost miszerint betegségekről beszélni az Ezeregyéjszaka meséihez fogható mulatság. Legalábbis az orvosoknak. De mivel ők is emberek, nekik is jár a szórakozás. Sacks doktor szerint, amikor megpróbálunk leírni egy esetet, akkor az inkább narratív, mint természettudományos tevékenység. Ez a megállapítás egybevág Virginia Woolf On being ill című esszéjének gondolataival, amikor a betegség kapcsán a nyelvi kifejezhetőség korlátairól szól a szerző. Virginia Woolf arra a következtetésre jut, hogy az angol irodalom számos dolgot toll hegyére tűzött, de a test szenvedéseit nem. Így lehetséges az, hogy az angol irodalom Hamlet gondolataira vagy Lear király tragédiájára megalkotta a tökéletes nyelvet, de a hidegrázásra vagy a fejfájásra nincs megfelelő frazeológiája. De van-e sikamlósabb képződmény, mint a nyelv? Aligha. Legfeljebb csak a gének tesznek túl rajta. A baj csak az, hogy velük kapcsolatban semmi sem biztos.
(Folyt. köv.)
