Graciela Iturbide nemzetközi hírnév a fotós világban, a mexikói fotográfia legismertebb alakja. Iturbide – a latin fotósokról szóló sorozatom első részében már bemutatott – Manuel Álvarez Bravó tanítványa volt, aki azonban Bravoval ellentétben más útra lépett.
Legismertebb képeit máig rejtélyek övezik, amelyek közül két-három fotója valódiságát és spontaneitását sokan megkérdőjelezik, mégis valamennyi fotója, költői evidenciájuk miatt, lenyűgözi a nézőt.
Képei több réteg kontrasztját hordozzák, a néző egyszerre érzi magát emberileg közel a témákhoz, mentálisan pedig távol azoktól, miközben a tanúságtételen túlmutató evokatív erővel szembesülünk. Fotói nem sorolhatók műfajokba, alapvető kategóriákba, így a fotóriport, a dokumentarista, valamint a koncepcionális jellegek sem jellemzik munkáit.
Ezért is tartom Iturbidét különleges művésznek a művészek között, a művészet ugyanis akkor születik, amikor elvesznek a korlátok, amikor értelmezhetetlenné válnak az alkotás kognitív határai.
Iturbide rábukkant valamire, amit megnevezhetetlenül is érezni lehet és amit a fenségessége tart kimondhatatlanságban.
Első képek
Mujer ángel
A Mujer ángel (Angyal, 1979.) című fotót Iturbide a Sonora-sivatag indiánjainak földjén tett utazása során készítette. Ez a hátat fordító bennszülött nő, aki látszólag menekül a horizonton elterülő holdbéli tájba, már önmagában is elragadó.
A rádiókészülék és a történelmi festményeket idéző ruhája, a nőt a jövő hírnökévé, egy időgép szökevényévé teszi, aki mintha valamilyen rámisztő semmi elől menekülne a biztonságosnak tűnő semmibe.
Nuestra Señora de las Iguanas
A Nuestra Señora de las Iguanas (Leguánok nagyasszonya, 1979.) című képen egy testes, szépnek és kedvesnek sem mondható, határozott megjelenésű juchitáni nő portréját a fején ülő tíz pimasz leguán teszi feljtehetetlenné. Koholt vagy természetes ez a jelenet? Milyen rítusra utal? Egy hétköznapi piaci jelenet egy őslakos közösségben, amely időtlenül őrzi régi szokásait?
Ezek a kérdések sok találgatásra adtak okot.
Ciudad de México
Ciudad de México (Mexikóváros, 1969.) Iturbide egyik legrégebbi, 1969-ben készült fényképén, egy bárban ülő, megvető mosollyal távolba révedő, erősen kisminkelt nőt láthatunk.
Alakja mintha a háttér morbid falfestményében folytatódna tovább, (Vagy fordítva?) koponya, sírkö, szülőszoba és kórházi kórterem végtelenbe mutató történeteként.
Már a korai fotóin is asszociációk feszülnek elénk.
Képei álmodoznak és ki nem mondott kérdéseket tesznek fel, a válaszok azonban bizonytalanok, amelyek ha vannak is, valahol a felvételen túl rejtőznek.
Tanulmányok, halálkergetés és visszatérés
Graciela Iturbide 1942-ben született egy tizenhárom gyermekes konzervatív, polgári családban. Már húszéves korában férjhez ment egy építészhez, akitől válásukig három gyermeke született. Iturbide a hatvanas években a rohamosan fejlődő mexikói filmiparban képzelte el a jövőjét forgatókönyvíróként, ezért a CUEC (Centro Universitario de Estudios Cinematográficos) hallgatójaként kezdte meg egyetemi tanulmányait.
Itt ismerkedett meg Manuel Álvarez Bravo fotóművészeti kollágiumain közelebbről a fotográfiával. Bravo óráit ekkoriban még kevesen látogatták, mert a már 60 éves múlt Bravo sok diák számára régimódinak, stílusa pedig divatjamúltnak tűnt, és mert a fotográfia önmagában is távolabb állt a pezsgő mozivilág dinamikájától.
Iturbide 1969-től 1972-ig járt Bravo kurzusaira és ezalatt a művész asszisztense lett. Rendszeresen elkísérte Bravot a hétvégi fotós kirándulásaira és közben rengeteget tanult tőle.
1970-ben lánya Claudia tragikus eltűnése erősítette meg benne azt az érzést, hogy a fotográfia több mint képgyártás. A veszteség miatti elkeseredésében a halál jelenlétének megszállottjává vált, és a mexikói halálkultusz hétköznapjainak, így a temetéseken kis angyaloknak, a fehérbe öltöztetett, virágokkal és szalagokkal díszített gyermekek rituális búcsúinak fotózásába menekült. E családi rítusok képei ereklyék Mexikóban, amelyeket a halottak rokonai őriznek, és nagyon fontos kellékei a megemlékezéseknek. Az ekkor készült fotók a gyász- és a traumafeldolgozás formájának tekinthető Iturbide életében, inkább terápia, mint esztétikai törekvés, vagy művészi önkifejezés.
Figyelem, a kép felkavaró lehet! (+18)
A halál üdvözlete (Dolores Hidalgo)
A halál üldözése 1978-ban ér véget Iturbide életében, amikor a Dolores Hidalgo temető ösvényén meglátott és lefotózott egy temetetlen, bomlott, a keselyűk által részben széttépett férfi holttestet.
Iturbide ezt a halál figyelmeztető üzenetének érezte:
Le akarod fényképezni a Halált? Hát itt vagyok…
Az angyalokról, a papírvirágokról, a koporsókról, a családi menetről, az oszló tetemről és az égen kavargó madarakról készült képei, fotós karrierjének első hivatalos művei lettek. Ekkor készült a Pájaros (Madarak), a Pájaros de la muerta (A halott madarai) és a Dolores Hidalgo (lásd fent) című képe is. Az ekkor készült képein sokszor feltűnnek a madarak. Iturbide későbbi útjain is, Mexikótól Indiáig, a Sonoran-sivatagtól Newcastle-ig, gyakran követi a madarakat és hirtelen megjelenésük, vagy zajos gyülekezésük okait keresi:
vajon a madarak saját sértődöttségük képmásai vagy a szerencse előhírnökei? Vajon beteges lázban keresik fáradhatatlanul Istenüket?
Mintha e temetői pillanatban találta volna meg a katarzist. Ez a tragikus szembesülés végül a traumájától való megszabadulást hozta el számára. Iturbide ekkortól kezd visszatérni a világba és már nem a külvilágot figyeli, hanem kapcsolatot teremt vele:
A kamera ürügy arra, hogy megtapasztaljam az emberek életét, ünnepeik ritmusát és egyszerűségét, egyszóval, hogy felfedezzem a hazámat. […] A képeket nem egy konkrét projekt szempontjából fogalmazom meg. Ezek olyan helyzetek, amelyeket megélek és lefényképezek; a képeket utólag fedezem fel.
Kis szerencsének köszönhetően Iturbide lehetőséget kapott a Nemzeti Őslakos Intézettől (Instituto Nacional Indigenista), hogy résztvegyen a korábban nomád halászokként élő Serik néprajzkutatási programjában. Ez a népcsoport Mexikó északnyugati részén, a Kaliforniai-öböl mentén elterülő Sonora-sivatagban telepedett le. A projekten résztvevő fotós társai közül többükre e sorozat keretében még kitérek, Iturbide kollégái ugyanis nem akárkik voltak (nem túlzás, ha azt írom: legendák):
Iturbide ezen az úton gondolkodott el a fotográfia szerepéről, a fotóriporteri és a dokumentarista fotográfia legitimitásáról, itt szembesült azokkal a szellemi távolságokkal és ellentmondásokkal, amelyeket a technológia és a turizmus térhódítása vált ki egy olyan társadalomból, amely ellenséges környezetben, szegényen él. Az itt készült fotóival szinte öntudatlanul is ezeket a feszültségeket elevenítette meg.
Az őslakosok mindennapi életében való elmélyülés képessége, amire Manuel Álvarez Bravo tanította meg, inspirálta első Kik a homokban élnek (Los que viven en la arena, 1981.) címmel megjelent könyvére is, amelyben beállított portré és arcfestési rítusok domináltak.
Nők és férfiak és ami a kettő között van
Iturbide 1979-ben meghívást kapott Francisco Toledo festő és metszőművésztől, hogy látogasson el Juchitánban, a Tehuantepec-öböl déli részén élő zapotékokhoz, ahol Toledo ekkoriban a helyi lakossággal karöltve végzett különböző kulturális tevékenységeket.
Iturbidet megérintette a zapotékok hagyománya, társadalmi szervezete és életmódja. A nők itt domináns szerepet töltenek be – anélkül, hogy még matriarchátusról beszélnénk -, kizárják a férfiakat bizonyos tevékenységekből és helyekről (a homoszexuálisokat kivével), fenntartják rítusaikat és hatékonyan érvényesíteni tudják előjogaikat.
Iturbide az elkövetkező hat esztendőben sokszor visszatért ide, néha olyan hosszú időre, hogy azt nehéz a fotográfiai kutatómunkával magyarázni, talán mert ennél többről volt szó, a fotóst ugyanis mélyebb motivációk hajtották. Iturbide nem akart antropológus, turista sőt, még csak fotós sem lenni, elvegyült és úgy viselkedett, mint a helyiek. Egyetlen különbség az volt, hogy egy fényképezőgép lógott a nyakában.
Nem várta el magtól, hogy „jó fotót” készítsen, mert ez – saját bevallása szerint – azt jelentette volna, hogy előre meghatározott képe van. Láthatatlanná akar válni, kockáztatva, hogy ezzel értékes pillanatokat veszít el.
lturbide módszere az empatikus hozzáállására, testi-lelki jelenlétének esetlegességeire épül. Asszimilálódni szeretne és megérteni akarja mások szokásait, hogy az emberek, a civilizáció, a mindennapi élet, a hagyományok és a titokzatos rítusok költőiségéhez férjen.
Az ember költőiségének és varázslatának vagyok tanúja…
A Sueños de Papel (Papír álmok, 1985.) című, Mexikóban igen népszerű gyűjteményes kötetének megjelenése után a Juchitán de las mujeres (Juchitáni nők, 1989.) című könyvvel tesz igazságot, amely a félelmetes Nuestra Señora de las Iguanas fotójával (lásd fentebb is) válik közismertté. A kép az őslakos identitásának szimbólumává és megerősítőjévé vált, nagy hatást gyakorolva a helyi közösségre. Iturbide sajátos módon leleplezi le e vad világ nőies oldalát. Közel hozza a nézőt egy ismeretlen, furcsa világhoz, elmélyülésének sikerét pedig mi is megtapasztalhatjuk: nem érezzük magunkat idegen betolakodónak a felvételeket nézve.
Iturbide egyik utolsó ezen a vidéken tett kísérlete a mixtec indiánok, egy közép-mexikói nép (La Mixteca), különösen véres és kegyetlen vezeklési rítusának megörökítése volt. Az éves esemény, tulajdonképpen két héten át tartó rituális öldöklés, minek során kecskék rituális lemészárlása zajlik. A közösségi rítus, a mára katolizált őslakos társadalom „pogány” kultúrával való erős kapcsolatáról árulkodik.
A nők a mixtec indiánok között is központi szerepet játszanak, ők végzik az állatok lefejezését és feldolgozását. A különösen kegyetlennek tűnő tradíció, ahol végül csak egyetlen kecske marad életben, egyszerre áldozat és mészárlás. A képek kifejezőerejük ellenére is hagynak teret a szelídségnek, amelyek a gesztusok emberségében mutatkozik meg: mintha a nők isteni megbízást hajtanának végre.
A véres élmények később az En el nombre del Padre (Az apa nevében, 1993.) című könyv megírására ösztönözte Iturbidét. A könyv címe Ábrahám áldozatára utal.
A fényképezés nem ítélkezés, hanem az összetartozás eszköze
A fényképezőgép Graciela Iturbide számára az összetartozás és nem az ítélkezés eszköze. A több évszazados katolikus politikai hagyományok mellett a művészi elkötelezettség problémája sok mexikói fotográfust jogosan késztet arra, hogy fotóival a társadalmi konfliktusok, vagy a politikai változások mellett foglaljon állást. Sok fotográfust érdeklik az etnikai sajátosságok, az egyes helyekre jellemző hagyományok megnyilvánulásai, amivel az autonómia jogosságára igyekeznek választ találni, vagy adni.
Iturbide semlegességgel tűnik ki kortársai közül, talán éppen azzal, hogy szinte minden pillanatban jelen van. Ugyanakkor sosem használja ki ezt, nem helyezi magát előtérbe. Arra törekszik, hogy túllépjen a valóságon, túl azon az érzésen, amelyet az általa látottak közelsége vált ki.
Munkássága a fotóriport fázisaival kezdődik, amivel a társadalmi és kulturális megosztottság tudatosításában tett lépéseket.
A La Mixteca élménye után is elfogad megbízásokat és meghívásokat (Madagaszkár, 1990; Egyesült Államok, 2000-2002; Róma, 2007; Oaxacai botanikus kert, 1997 óta), emellett olyan utazásokat tett, amelyeknek tervek és elképzelések nélkül vágott neki (ötször utazik Iindiába).
Fényképei idővel egyre tárgyszerűbbé, geometrikusabbá, kompozíciósabbá, szinte absztrakttá vagy formailag azonosíthatatlanná váltak, az emberi lények egyre inkább hiányoznak, vagy csak testrészeik (kéz, láb) látszanak.
Benaresben, a krematóriumok városában Iturbide eltávolodik a mindenütt jelenlévő haláltól, és csak az árnyékot idézi meg, urnák és… madarak.
Iturbide legutóbbi soroztának témája Frida volt, amit a művésznő halála óta bezárt lakása újranyitása alkalmából készített. Frida otthonában Iturbide egy rejtett valóság csapdájában érezte magát, ami arra kényszerítette, hogy Frida szenvedéseinek eszközeit (fűző, kötések, fürdőkád…) szemlélje, de nem habozott önmagát is belevinni a történetbe (pl. a sebesült lábát a fürdőkádba).
Sorozatában Frida otthona újra lakottá vált, a fájdalom pedig időtlenné.
Minden sorozata egy tükör, amely feltárja az állandóságokat, ahol a korszakok szekvenciák, ahol a visszatérő témák elágazások vagy visszhangok révén materializálódnak. Iturbide „ars poeticája” választ ad a bennem lévő kérdésekre, hiszen nem gondolja, hogy egy művet le kellene határolni. Életműve is erről árulkodik, egy progresszióról, amely egy pontról indul, hogy végül elérjen egy ismeretlen véghez. Ez a meghatározatlan pálya, amely minden fotóművész sajátja, Iturbide esetében még hangsúlyosabb.
Munkái a haláltól a megváltásig, a gesztusok erőszakosságától a felület érzékenységéig, a testiségtől a formák meghatározatlanságáig tart. A horizontról indulva egyre inkább az ég és a föld felé tekint.
Bár nincsenek elvárásai a fényképezőgépekkel kapcsolatban, a Leicához való hűsége vitathatatlan.
Soha nem komponáltam képet
mondja. Nincs elképzelése arról hogy egy fotónak (egy jó fotónak) milyennek kellene lennie, ezért is nehéz meghatározni az „lturbide-stílust”. Képei nem „előkészítettek”, nem „gyártottak”, nem tervezettek, még ha sokszor olyan embereket örökítenek meg, akik látszólag a tökéletes kompozícióban pózolnak. Iturbide mindig az elkapott pillanat és az installáció közötti résben mozog, egy olyan titkos területen, amely számára az álmodozáshoz hasonlít: előre álmodik a később megvalósuló fotókról.
Sorozatai mindig késve érkeznek, Iturbide nem azonnal, hanem elkészültük után, évekkel később dönt sorsukról. Saját bevallása szerint az elfelejtett vagy rosszul látott képeket a közelmúlttal való rezonálás újra értelmezheti. Ez az időbeli távolság lehetővé teszi az apró negatívumok elfeledését, egyúttal biztosítja a tekintete naivitását a válogatáskor, amelynek köszönhetően új részleteket fedezhet fel és meghallhatja a korábbi pillanatok, érzelmek visszhangjait.
Elismerések
További képek a gracielaiturbide.org és a fundacionmapfre.org weboldalon tekinthetők meg.
Az írásomhoz Michel Frizot Graciela Iturbideról szóló portrékötetben írt összefoglalóját vettem alapul, aki kiváló kronológiát és irodalmat adott a fotográfus részletesebb portréjához.
