„Új alakokká vált testekről indit a lelkem
szólani…”
(Ovidius)
Az előző részt itt olvashatjátok: – Unatkozom, tehát beteg vagyok – A ‘Testodüsszeia’ hetedik része
A székely családom rátartiságát dédapám szívósága is táplálta. Ő ugyanis több bravúrt is véghez vitt. Elsőként azt, hogy huszárként túlélte az első világháborút, amely hőstettet sokaknak nem sikerült oly hetykén megugrania, de ő szívósabbnak bizonyult nem csak testben, hanem ami még ennél is fontosabb lélekben is. A háború utáni nagy zűrzavarban majdnem hazaérve elkapta a spanyolnáthát, de ebből is felgyógyult, majd szépen hazasétált a falujába a hegyeken keresztül, merthogy úgy rövidebb és ő nem szeretett totojázni. Ez szállt a fejébe a családnak, mert ők ebből rögtön azt a következtetést vonták le, hogy akkor ők halhatatlanok. Ezt hívják hübrisznek a görög tragédiákban.
Egy spanyol mondás szerint az ember olyan állat, aki a saját szokásai rabja. Örök kérdés, hogy valóban állatok vagyunk-e. Az öntudatos, a civilizáció összes átkával sújtott ember válasza természetesen az, hogy nem és ebben mindenki egyetért, legyen az illető vérgőzös istentagadó vagy dogmatikus egyistenhívő. Pont ezért gyanús a dolog. Mi adhat okot a kételyre? A kecskék. Mert miképpen lehetséges az, hogy az embernél a lélek az állat foglya? – teszi fel a kérdést Michel Foucault.
A görög tragédia szó etimológiáját tekintve azt jelenti, hogy kecskedal (tragosz =kecske, odé=ének). Mert az ókori görögöknek még volt önkritikája. Ők még tudták az ember minden fennköltsége ellenére inkább szatirikus, mint tragikus lény, legalább annyira állat, mint ember. A szatírok is félig kecskék és félig férfiak, és viselkedésük tekintetében meg tetőtől-talpig disznók. Állítólag a kifinomult és kevésbé kifinomult athéni polgárok egyszerűen imádták ezeket a félig ilyen és félig olyan lényeket, akik Dionüszosz isten kíséretét képezték. Bizonyára magukra ismertek a szatírok torkosságában, és zabolázatlan szexuális vágyában.
De hol van az emberi test határa? Hol kezdődik a kecske, és hol kezdődik a férfi? A rabbinikus gondolkodás szerint az emberi lélek egyaránt magába hordozza az emberi (ez a jó) és az állati (ez a rossz) vonásokat. A keresztény gondolkodás ehhez képest már sokkal elitistább – vagy sokkal inkább sznob – és eszerint az ember az ember és semmi köze az állatokhoz. Itt a kecske reputációja sem éppen a legjobb, gondoljunk csak Jézus példázatára az utolsó ítéletről, ahol majd az Úr kiválogatja az embereket, mint a pásztor a juhokat és a kecskéket. És igen, a kecskék kerülnek a gyehenna tűzére. De a kérdés mégsem az, hogy elkárhozunk-e – egyelőre –, hanem inkább az, hogy a betegség átrajzolja-e identitásunkat.
Oliver Sacks úgy véli a betegség nem szenvedés és gyötrelem, mint ahogy azt mindenki képzeli, hanem tulajdonképpen nem más, mint énvesztés. Az egyetlen mentsége, hogy ő neurológusként, és azon belül is az agy szakértőjeként, főleg az agyban keletkezett alul vagy túlműködések okozta betegségek ismerője. De ettől még érvényes az a felvetés, hogy a betegség miképpen változtatja meg identitásunkat. Milyen átváltozások kiváltója lesz, ha életünk mindennapjait meghatározza egy másfajta állapot. Megmarad az én olyannak, mint korábban volt, vagy az identitás alfája és ómegája már maga a betegség?
Roberto Bolaño korábban említett esszéjében említi Canettit, aki idézi Kafkát, miszerint Kafka megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor életében először vért köhögött. Mert hogy így már semmi sem állhat közé és az irodalom szent ügye közé, azaz végre szabadon írhat, hiszen halálos beteg és már semmi sem fogja elvonni a figyelmét az alkotásról. Ugyanis az ember figyelme hajlamos a szétesésre, főleg ebben a figyelemzavaros és egyben ingergazdag korban, így hasznos, ha betör valami az ember életében, ami segít a fókuszt megtalálni.
Ha már Kafkáról van szó, elkerülhetetlen, hogy ne jusson eszünkbe, amikor Gregor Samsa egy reggel arra ébredt, hogy féreggé változott Az átváltozás című novellában. Ez a metamorfózis kevésbé látványos és mitikus, mint Ovidius történetei, hiszen Gregor Samsa sem isten, sem király, hanem csak egy egyszerű utazó ügynök. Következésképpen féreggé alakulása sem fenséges, hanem inkább szánalmas. A XX. századtól errefelé minden csak szánalmas és végtelenül unalmas tud lenni.
De mi is történt Gregor Samsával? Elvesztette az uralmat a teste felett. Az új teste teljesen másképp működött, mint a régi, így ő hiába szeretett a jobboldalán aludni, ha már ebben az új minőségében oldalra fordulni nem lehetséges, vagy hiába viszketett a bőr valahol a hasa tájékán, elvesztvén karjait, helyette kapva csápokat, a vakargatás már nem tűnt lehetségesnek. Mert hirtelen minden más, de ez a minden csak a testre vonatkozik, mert Samsa vágyai, frusztrációi azok a régiek és ez adja a helyzet drámaiságát. Tehát ez nem teljes átváltozás, hanem csak részleges. A keretek mások, de a tartalom a régi, Gregor Samsa egy cseppet sem változott meg emberi mivoltában attól, hogy valami ontológiai szeszélyből kifolyólag csápjai lettek.
Így kerül Gregor Samsa a tragikus magány állapotába, pont mint Akhilleusz az Illiászban. Csak Akhilleusz tragikus magányát, nem a testében bekövetkezett változás, hanem a lelkében megszületett harag okozta. Mintha a két dolog közt nem lenne túl nagy különbség: a trójai hős duzzogva üldögél a sátrában egyedül, aminek következtében nemcsak a hősiességét vagy jobban mondva a hősiességének hírnevét, de minden emberi kapcsolatát is lassacskán felszámolja, aminek következtében nem csak katonatársai, de a legjobb barátja is meghal.
Gregor Samsa is egyedül van a szobájában és egyedül küzd a teste ellen. Mindaz, ami addig egyszerűnek tűnt, állattá változva megoldhatatlan feladatként tornyosul előtte. Olyan mindennapi banális dolgokat sem tud véghez vinni, mint kikelni az ágyból és elfordítani a kulcsot a zárban. Az, hogy őt ez zavarja, viszont azt jelzi, hogy a változás fizikális, de semmiképpen sem lelki.
(Folyt. köv.)
