„Hajózni kell, élni nem kell.”
Úgy is lehetne mondani: unatkozom, tehát tengerre szállok. Azonban ennek az ellenkezője is igaz lehet: unatkozom, tehát nem szállok tengerre.
Nagy kérdés, hogy az unalom betegsége-e? Korunk antropológusai, filozófusai és szociológusai szerint igen, ám Oliver Sacks a híres neurológus, aki remek könyveket írt érdekes eseteiből, többek közt a minden tekintetben zseniális című A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét és más történeteket, úgy véli a betegség helyes definíciója: valamiből túl sok vagy túl kevés van. Nálam nyilvánvalóan ez utóbbi áll fenn.
Korunk társadalma és azon belül az óriásra növesztett egóval rendelkező individuumok patologikus módon unatkoznak, amely jelenség paradoxona abban rejlik, hogy talán még nem volt olyan kor, amely ilyen inger gazdag környezetben − sőt élmény túltengésben – dagonyázna. Így kérdés, hogy valóban unatkozunk-e vagy inkább a sok élvezetes izgalomnak köszönhetően teljesen kiégtünk.
Azonban, ha máshonnan közelítjük meg, akkor felvetődik a kérdés, hogy ha unatkozunk, akkor vajon ennek ellensúlyozásképpen belevetjük-e magunkat az életbe – azaz tengerre szállunk. Vagy, pont ellenkezőleg: még ahhoz is túl apatikusak vagyunk, hogy éljük az életet – azaz eszünk ágában sincs szelni a habokat.
Az unalom a mikroszkóp üvegcséjén nem látható, de még mesterséges intelligencia által sem elemezhető. Voltaire egyenesen azt állítja, hogy a munka megóv minket a három fő rossztól: a szegénységtől, az unalomtól és a bűntől. Nemcsoda, hogy Casanova annyira utálta a kissé önmaga okosságától megrészegült francia gondolkodót. Emiatt aztán a velencei kalandor szabadjára engedte nyelvi dühét és ilyeneket talált mondani a kissé kockafejű Voltaire-re: gyalázatos, pöffeszkedő, gyáva, képmutató, ostoba, tudatlan, szélhámos, elmebeteg, agyoncsapást vagy akasztást érdemel; talán egy érdeme van csak – Casanova szerint – az, hogy szórakoztató, ami viszont kevés ahhoz, hogy zseninek könyveljék el. De a velencei csábító természetesen nem sértésnek szánta ezeket a megjegyzéseket, amúgy meg eszem ágában sincs ebbe a zavaros ügybe Voltaire-t és Casanovát is belekeverni.
A XIX. században ismerte fel az ember, hogy tulajdonképpen rengeteg ideje van. Majd elmélázott azon, hogy mégis miképpen hasznosíthatná alkalmasabb módon eme tengernyi hirtelen az ölébe hulló órákat, mint unatkozással – ezt akkoriban spleennek hívták. Érdekes módon ennek az újfajta szabadidős foglalkozásnak nem görög nevet adtak, így már az nem is vehető túl komolyan. Ugyanis minden fontos dolognak az életben görög neve van, aminek meg nem, az annak a jele, hogy nem is túl fontos.
Vegyük az én esetemet: a kezdeti tudományos és orvosi fiaskó után, amikor a Becker-betegséget akarták a nyakamba varrni, miközben ez a Becker csak egy német orvos volt a kies XX. századból. Magyarán egy percig sem hallgatta élőben Arisztotelészt az athéni köztereken szónokolni. Mit lehet kezdeni az ilyen emberrel? Leginkább semmit, ez még Voltaire-nél is rosszabb, tehát haladjunk tovább. Aztán már sokkal óvatosabbak lettek az orvosok, és tartózkodtak az ilyesfajta német nyelvi túlkapásoktól, így diszkréten angolra váltottak, mintha az kultúrnyelv lenne. Mindenki tudja, hogy a civilizáció a Mediterráneumban született meg, ott is szökkent szárba, tehát nem a rossz éghajlatú, esős északon, ahol csak a pénzüket képesek számolgatni. Így aztán azt írták a beteglapomra: limb-girdle. Hogy ez mit jelent? – teheti fel a kérdést az egyszeri olvasó. Az égvilágon semmit, ezért van angolul. Bezzeg minden egyéb csip-csup marhaságot azonnal finnyásan, a kisujjat finoman eltartva görög nevekkel illetnek, lásd például a poliamor. De nekem még egy rendes görög név sem jut, hanem ilyen civilizálatlan, ködös, dércsípte LGMD – azaz limb-girdle muscular dystrophy.
Odüsszeusz nem ismerte az unalom lelkiállapotát, neki jönni-menni kellett, ügyeit intézni, és az ügyei intézése elé gördülő akadályokat elhárítani. De nem csak Odüsszeusz nem ért rá a kimeríthetetlen semmitevésben tengődni, kétségbeesetten lebegni a végtelen idő egyhangú kifeszülésében, hanem a székelyek is hasonlóképpen éreznek – bár más okból kifolyólag.
Kolozsvári nagymamám, aki világéletében talpig úrinő volt és szerelmes az orvosokba, amely abba torkollott, hogy az egyiknek a felesége lett, fogadalmat tett, hogy minden utódja diplomás gyógyító lesz. Nem rajta múlott, hogy ez csak harminc százalékban teljesült. Kedvenc könyve a Réztábla a kapu alatt volt, amelynek az eredeti angol címe The Citadel, 1937-ben jelent meg és lett azonnal világsiker – ez bőven nagymamám férjkereső időszakában történt.
A regény szerzője Archibald Joseph Cronin skót író, eredetileg maga is orvos, így jól tudta, hogy a műben miről beszél. A regény első felében a főszereplő egy szegény walesi falucskában orvos, a bányában dolgozó tüdőproblémákkal rendelkező betegeket kezeli – pont, mint ahogy azt maga a szerző A. J. Cronin is tette mielőtt regényíróvá avanzsált volna. Majd Londonba kerül, ahol már jóval tehetősebb páciensei vannak, és ahol már nem az a legnagyobb gondja a doktornak, hogy a betegei nem tudnak fizetni és ráadásul ő – anyagi és egyéb eszközök hiányában − nem tud segíteni a nagyon súlyos, de nagyon szegény páciensein, hanem pont ellenkezőleg. A londoni elit nem betegségeit kezeli, hanem azokat szeretné elkerülni. Arról, hogy miképpen nem fognak megbetegedni, határozott elképzeléseik vannak, az orvosra csak annyi szükségük van, hogy az a kívánságaikat teljesítse. A regény főszereplője eleinte még próbálja őket jobb belátásra bírni, de aztán rájön: a pénz beszél, a kutya ugat. Így végül a gazdag betegek győznek, és a regény főszereplője is belátja, hogy sokkal jobban lehet keresni, ha nem akadékoskodik, hanem szó nélkül teljesíti a vastag pénztárcák tulajdonosainak kívánságait. A könyv jócskán feltárta a közegészségügy és maga az orvosi hivatás visszásságait, de olyan sikert aratott, hogy a hatóság ennek hatására megreformálta az akkori Anglia orvosi ellátását.
Így érthető, hogy a kolozsvári családom a természettudományok bizonytalan talaján állt, de a székely rokonaim erre nem sokat adtak. Ők úgy vélték, hogy téren és időn kívül esve, rájuk nem vonatkoznak az egyetemes természettudomány törvényei. Szentül hitték: bizonytalan világunkban egy biztos dolog van, és ez pedig nem más, mint a képzelet. Ha Kolozsváron olyan nyavalyások az emberek, hogy fogják magukat és úri szeszélyből beteggé lesznek – más szavakkal betegnek képzelik magukat −, ez velük nem történhet meg. Az én betegségemet is amolyan városi különcködésnek vélték, amihez szerintük nekik semmi közük nem volt, és ennek az oka csak is az lehetett, hogy ott a kincses Kolozsváron halálra unják magukat jó dolgukban, más szavakkal semmit nem csinálnak, és ez a semmi legalább ötszáz éve tart.
A székelyek ezzel szemben idő- és betegségállók, jöhet tehát hó vagy jég, török vagy tatár, sárkány vagy lidérc, traktor vagy medve, infláció vagy defláció, ők ezeket meg sem parittyázzák. Mert immunisak. Rajtuk nem fog semmi kórság, nyavalya, vírus csak a rontás. Ezért féltek tőlem, mint az Ördögtől, hogy nehogy megigézzem őket. Szerencsére a rontás ellen van orvosság, hiába meresztem rájuk a nagy szemeim. Csak rám kell köpni, és akkor már nem lesz semmi baj.
Szóval mivel a székelyek nem tudnak megbetegedni a már említett okok miatt, következésképpen szükségtelen orvoshoz járniuk. Az is csak úri huncutság, ugyanúgy, mint a betegség, és az unalom. A székelyek nem unatkoznak, és ha meg is halnak – azért meghalnak –, az sem az emberi test gyengesége miatt van, hanem mert ez az élet rendje. Ott aztán senki sem olvasta Cronin doktor remek regényét, annál inkább ismerték Heidi történetét. Emiatt kellett nekem kecsketejet innom. Méghogy a könyvek nem viszik előbbre a világot!
Heidi egy kislány, aki a hegyen él nagyapjával és néhány kecskével. Nagyon boldog. Majd találkozik egy beteg városi kislánnyal – minden baj forrása a polisz, Arisztotelész pedig forog a sírjában. Ez a kislány nagyon beteg, kerekesszékben ül. Azonban kecsketejjel sikerül meggyógyítani. A nevezett opusz 1881-ben jelent meg, a szerző Johanna Spyri svájci írónő. Ez a mű is hatalmas siker volt, és nemcsak német nyelvterületen. Magyarul már 1905-ben megjelent.
A kecske rém szeszélyes állat. Nagyon szeret csavarogni. Amikor ezt teszi, imád mások kertjébe belógni, és ott rémséges pusztítást végezni, amit a kecske csak táplálkozásnak hív, a kert gazdája rombolásnak és a fák szétrágcsálásának. Ebbéli tevékenységéről, illetve kedvteléséről nagyon nehéz lebeszélni, magyarán semmi sem tartja vissza a garázdálkodástól. A székely nagymamámnak ezért nem volt kecskéje, mert volt elég megátalkodott a családban, nem hiányzott neki még egy. Így aztán minden este elsétáltunk Zaki Lina nénihez, aki miután megfejte a kecskéjét, átnyújtotta nagymamámnak a kecsketejet, amelyet nekem kellett egyedül elfogyasztani.
A kecsketej, állítólag Kleopátra ebben fürdött, meglehetősen karakteres szaggal rendelkezik. Én kényes városi lányként ezt azonnal kiszimatoltam, de engedelmesen megittam, mert éreztem, hogy ez mennyire fontos nagymamámnak, aki minden erejével megpróbálta levenni rólam a kolozsvári rontást. Bár akkoriban sejtelmem sem volt sem genetikáról, hogy a genomikát már ne is említsük, hiszen azt majd csak 2000-ben fogják felfedezni, azt azért gyanítottam, hogy ez több, mint egy sima városi nyavalya, és legyen bármily csodás is a kecsketej, nem ennek köszönhetően fogok tudni a Bükkbe a téli erdőben lesiklani, majd szépen felaraszolni a lankákon.
De mivel hajózni kell, és élni nem kell, ezért szó nélkül, legyürkőzve minden undoromat, megittam a kecskeszagtól bűzölgő tejet.
A sorozat szerzője: Magyary Ági és a DRÓT főszerkesztője: Weiner Sennyey Tibor. 2021, Budapest.
