Az én lázadásom: kicsinek maradni… – Interjú Bozsaky Dáviddal

DRÓT: Az ‘Élő Csönd’ egy régi kiállításod anyagát mutatja be. Mikor született és mióta foglalkoztat a környezetvédelem?

BOZSAKY DÁVID: Először 1995-ben állítottam ki e szerint a tematika szerint a képeimet, akkor „Törzs”-nek neveztem el, utalva ezzel az emberek törzse és a fatörzs rokonságára. Később lett ‘Élő Csönd’, mert megfejtése sokkal figyelemfelkeltőbb, miszerint a fák, növények is élőlények, nem pedig tárgyak, ahogy általában kezeljük őket. De továbbra is meghagytam a portrékat benne, mert

nem egyszerűen a természet szépségét, elmúlásának fájdalmát akartam bemutatni, hanem azt is, hogy ebben mi emberek is sorstársak vagyunk.

Sőt a megoldás is a képek között van, miszerint ha mi is olyan nyugodtan, bölcsen, lassan tudnánk élni, továbbra is a természet diktálta rend szerint, akkor túlélhetnénk! Egyébként elkötelezettségem még régebben született. A ’70-es években egy faluban nőttem fel, ahol két patak folyt át. Az egyik tiszta vizű, átlátszó, a másik zavaros, iszapos, hínaras volt, az utóbbira jártunk pecázni, mi falusi gyerekek. Megkérdeztem, édesapámat, hogy a tiszta vizűben miért nincs hal és a koszosban miért van? Amikor megtudtam, hogy a közeli cukorgyár és a patakparton hagyott szemét lehet ennek az oka, kézzel írt röplapokat dobáltam a falu minden házának postaládájába és festettünk egy táblát apukámmal, hogy ne szennyezzék a patakot.

Akkor te lehettél a magyar Greta Thunberg?

Azt hiszem, nagyon sok gyermek jut erre a felismerésre, kérdés hogy a társadalom amiben él, mennyire veszi a környezetvédelmet komolyan. A művészet, a kultúra, a közbeszéd nagyon sokat tehetne ezért. A tudósok és a jóra törekvő politikusok is kétségbeesettek, látható hogy azok a megoldások, amik kivitelezhetőek volnának, nem kapnak megfelelő támogatást. Szellemileg, kulturálisan kell ide felnőnünk, ez pedig a kultúraformáló emberek nélkül nem fog menni.

Mi lehet a baj szerinted?

A kultúra hihetetlenül beteg. Herbie Hancocktól ismert egy anekdota, miszerint híres jazz-zenész társaival a 70-es években évről évre tippelgettek, hogy ki nyeri majd a World Music Awards-ot, amit ugye a világ legjobb, legvirtuózabb zenészei kapnak. Manapság ezt a díjat olyan rapperek kapják, akik semmilyen hangszeren nem játszanak, de még énekelni sem tudnak. A képzőművészet is itt tart. Az alkotók jelentős része, tisztelet a kivételnek, vagy homogén dekorfelületeket festeget, vagy a Lúdas Matyi vicclap színvonalát sem elérő vizuális világgal „hódít”. Hancocknak, egyébként az volt a megfejtése, hogy megszűnt a transzcendentális kapcsolat, az emberek, már nem a zenére, nem az alkotásokra figyelnek. A milliókból felépített karakter, a csillogás és produkció, a celebritás, ami fontos.

Annyira elmagányosodtunk, hogy inkább a celebekben találjuk meg az igazi társainkat,

ami valójában egy önbecsapás, ha tetszik virtuális valóság.

Nem volt ilyesmi mindig? Vajon Michelangelo vagy Mozart nem a korának egyfajta „celebe” volt?

A művészet régebben nagyon más volt. Fajsúlyos üzenetet fogalmaztak meg az alkotások, amik erős katartikus élményt váltottak ki, vitákat, egyes esetekben forradalmakat robbantottak ki. Hát ezért lenne szüksége a környezetvédelemnek a művészekre. Generációkon átívelő tudásból merítkeztek, azt építették tovább. A mesterek, mintegy papok módjára felügyelték a tudás és alkotás tisztaságát. Voltak persze született zsenik, akik akár az aktuális fősodorral szemben is nagyot tudtak alkotni, de a játék tisztaságát ők is betartották. Igen, volt egy sportszerűség, ami összetartotta az egészet. Ma a „brand-építés” megy: egy festőművész általában punk-rock bandában játszik, a költők festményeket kreálnak, vagy fotókiállítást csinálnak. És megvan hozzá a sznobok tömege, akik azonnal polihisztort kiáltanak! Több ezer évig ilyen nem volt. Nem ismerjük Michelangelo verseit, vagy Mozart festményeit. Tudták, hogy miben jók és ezt a tudást emelték alkotásról-alkotásra egyre magasabb szintre. Megalkották a főművüket, majd próbálták azt túlszárnyalni, ami sokszor évekbe telt.

Olvastam Michelangelo verseit és nem értek veled teljesen egyet, de megértem, hogy mit akarsz mondani. Napjaink művészeti életét kritizálod.

Igen, tisztelet a kivételnek, mert bőven van ilyen is, de sok alkotó esetében a művészet nem egy önkifejezési forma, vagy egy üzenet megfogalmazása, hanem egy üzleti modell. Ma egy kényelmes egyedi standardra törekszenek az alkotók, amit rövid intervallumon belül tudnak úgy reprodukálni, hogy ne legyen unalmas. A brandhez kell termék is! Természetesen az üzenet nem fontos. Mindenki azt lát bele, amit akar! Ha megkérdezed, még meg is sértődik, hogy ezt nem lehet szavakba foglalni! Félre ne érts, a művészet mindenkié, bárki zenélhet, festegethet saját és barátai örömére, én is szoktam kavalozgatni. De hazugnak tartom, hogy érvényesülésének elősegítésére használja azt, amiben tulajdonképpen csak egy középszerű szintet képvisel. A fő probléma ezzel a sportszerűtlen művész attitűddel, hogy bár népszerűséget és pénzt hoz az alkotónak, saját művészi fejlődésének motivációját veszíti el, és jelentős hátrányban hagyja a lelkiismeretes, ezért természetesen kevéssé „gyorsan haladó” alkotótársat. Pedig a lényeg épp az, hogy mindig elindulnak igaz úton járó művészek, csak nagyon ritkán juthatnak el arra a szintre, ami őket megilletné, vagy ami még gyakoribb, átveszik a többiek tánclépéseit. Miattuk kellene ezzel a rendszerrel szakítani. Egyébként a rokon művészeti ágak remek szárnyalási lehetőséget biztosítanak minden műfajon belül.

Mi volna erre a megoldás?

Igen, tényleg volna egy megoldás, ami nemcsak a kultúrát szabadítaná meg béklyóitól, de talán a fogyasztói társadalom káros attitűdjeinek megtisztításában is nagy szerepet kaphatna. Talán nem véletlen hogy a kultúra, a művészet és a társadalom egyéb bajainak is egy az eredője.

A pénzre és a kapitalizmusra gondolsz?

Nem vagyok közgazdász, én inkább a kultúra felől közelítem meg a dolgokat. Azt gondolom, hogy erkölcstelen dolgokat nem csinálhatunk büntetlenül, hosszú időn keresztül. Először az alkoholok reklámozását tiltottuk meg, aztán jöttek a dohánytermékek. Vannak országok, ahol az autókat sem reklámozhatják már. Kezdünk rájönni, hogy mi a baj.

A túlfogyasztástól szenvedő világban nem közvetíthetünk további fogyasztásra ösztönző életmódot!

Filmek, reklámok, de a teljes közbeszéd erre van ráállva, ez lett korszakunk kultúrája. Illegalizálnunk kellene a reklám és szponzorációs tevékenységek teljes körét és ennek a finanszírozását.

Nem lenne ez túl szigorú tiltás?

A tájékoztatáshoz természetesen joguk van az embereknek, ez egy hasznos dolog, ebből nőtt ki a reklámszakma is. Mára viszont a két dolog elszakadt egymástól, ha kicsit fogalmazhatok élesen: a reklám nem más, mint egy féligazság, a hazugság egy kifinomult formája és így erkölcstelen. Pazarlásra buzdít, az ipart felesleges körökben pörgeti így tulajdonképpen, még a technikai fejlődést is hátráltatja. Rengeteg rossznak az okozója, ráadásul semmi olyat nem hoz létre, ami ne születne meg nélküle is!

A tévécsatornák több mint fele bezárhatna, a teljes szórakoztatóiparnak át kellene állnia a szabadon gondolkodásra, értelmes célokat közvetítve az emberek felé.

Olyan jól hangzik, hogy már-már el is hiszem, hogy hamarosan megvalósul.

Az Internetet is bezárnád? Az oldalak egy részét a felhasználók és a reklámbevételek tartják fönn.

Nem zárnám be, dehogyis, viszont kísérletet tennék arra, hogy építő, gondolkodó irányba terelje az embereket. Hiszen amikor létrejött sem reklámozott ott senki, ha akkor nem kellett, most miért kell? Ha berakok egy igényes hangszeres zenét a kisfiamnak és nem figyelek oda, az „intelligens” internet már a második, harmadik körben olyan zenéket ajánl fel, hogy én szégyellem el magam. A háló minden művészeti ágat, a teljes kultúránkat így kezeli. Ami népszerű az igaz és értékes, ami kevésbé érdekli az embereket az lényegtelen, ergo nem lehet fontos. Nem gondolod, hogy ez a logika megbetegíti a társadalmat? És ehhez a logikához igazodnak az alkotók is. Amíg a popularitás rendezőelvét nem sikerül valós intelligenciával és intellektussal kitöltenünk, ez így is marad.

A bölcs mesterek valahogy eltűntek, más van helyette.

Szerintem nekünk, kreatív alkotó embereknek egyfajta taoista módon lázadnunk kellene ez ellen, nem beállni a sorba.

Hogyan képzeled ezt a fajta lázadást?

Alapvetően kétféle hozzáállással szoktam találkozni. Saját gesztenyéjét sütögető művésszel, aki nem kooperál, amit elért azt maga érte el és ezt nem osztja meg és lehetőleg senki ne szóljon bele, mert az vegytisztán csak ő, az egyéniségének kivetülése. Az én baráti körömben viszont nagyon sok olyan alkotó van, aki inkább patrónus fajta. Egymást segítjük, vitázunk, belebeszélünk egymás dolgaiba. Megírjuk, lefilmezzük, lefotózzuk, lerajzoljuk egymást vagy egymás alkotásait. Inspiráljuk, interpretáljuk egymást, sokszor megpróbálunk a másik fejével alkotni. Van akit ez nagyon zavar. Én azt gondolom ehhez fel kell nőni, ez egy nyelv, amit el kell sajátítani, ez így egészséges, én már csak így tudom elképzelni az alkotást. Tulajdonképpen egymásnak játszunk, nem egy személytelen nagyközönségnek. Nagyon sok pozitív visszajelzést adunk és kapunk, ez élteti az ilyen közösségeket. Én imádom a képeimet magyarázni az embereknek,

az én lázadásom: kicsinek maradni.

Jöjjenek el a kiállításra, lássák a képeket eredetiben, beszéljenek az alkotóval. Ezt nem tudják megtenni a képernyő előtt.

Szóval a neten kívül is van élet?

„Az internet hasznos korszaka lejárt” szól a közismert mondás és tényleg a kezdeti néhány év után, tulajdonképp amikorra a reklámok átvették az irányító szerepet, tudományos keresésre, kutatásra már egyre nehezebben használható. A hétköznapi ember számára egy intelligens vásárlási katalógussá alakult át. Kézenfekvő és roppant egyszerű a nézettségszámon, reklámtartalmakon alapuló rendszer meghekkelése. A tudás és az igazság labdába sem rúghat a tévhitek és csillogó mítoszok mellett. Nem az internet a rossz, hanem hogy nem tudásalapon működtetjük, hanem kapitalista logika szerint.

Szerintem használható az Internet tudományos keresésre és kutatásra is, csak megfelelő oldalakat kell nézned és tudatosan kell használni, tehát ismét nem értek veled egyet ebben. Vajon megvalósítható még a mai (poszt)modern világban a „visszatérés”?

Önkéntes egyszerűségnek hívják azt a felfogást, amire egyre többen rátalálnak. Nem aszkéta vagy remete életmódot kell elképzelni, itt is meg kell találni a nekünk tetsző középutat. Elsőre talán szokatlan lemondani a megszokott kényelemről, bőségről. Kis idő múlva pedig rádöbbenünk, hogy mégiscsak így élünk teljesebb, aktívabb életet. Ellentmondásnak tűnik, mégis igaz, de csak akkor derül ki, ha kipróbálod. Többet vagy emberek között, jut időd elmélkedni, egymással foglalkozni, valóban megfontolt döntéseket hozni. Fokozatosan is ki lehet lépni a mókuskerékből, nem csak egy huszárvágással. Ide tartozhat az önellátás kicsiny szelete is. Kertészkedés, méhészkedés, haszonállattartás, erdőművelés, kézműveskedés, konyhaművészet, talán a teljes önellátáshoz kicsi, sőt lehet hogy a megélhetéshez is kevés. Arra mégis jó, hogy megtanít, visszavezet minket ahhoz a természetes ritmushoz, ami egészségesebb, átláthatóbb, jobban tervezhető. A régi falusi ember az év minden napján mást csinált. Egy egyszerű, mégis mély, racionális természetismereten alapuló tudás birtokában gondoskodott önmagáról és a környezetről, amiben élt.

Ez a változatos, leginkább a szabad levegőn eltöltött aktív munkás élet nagyon különbözik attól, amit ma munkának hívunk.

Akárcsak a fa apró gyökerei, amik egyenként sokszor nagyon vékonyak, mégis megtartják a súlyos fatörzset. Amikor a túlnépesedésről beszélünk, gondoljunk, arra is, ha így élnénk, ez sem lenne probléma!

Tehát te úgy látod, hogy lehet, hogy erre tart a világ és nem épp ellenkező irányba?

Feltámadnak a kalákák, kisközösségek, újra a törzsközösségek kora van születőben. Ennek lehet, hogy az is az oka, hogy

a családi kötelékek valahogy nem olyan erősek, mint régen, az őszinte párválasztás is nehezebben megy, érthetetlenül sok az egyedülálló. Az összetartás ereje viszont felértékelődött.

Egyedül nagyon nehéz a visszailleszkedés a régi rendbe, ez apáról fiúra szállt, ennek hiányában pedig a kisközösségek biztosítják a visszautat.

Akkor talán a „Törzs” kiállításcím is innen van?

Való igaz, hogy néhány évvel korábban, a kilencvenes évek elején jártam egy elnéptelenedett spanyol hegyi faluban, amit egy neohippi törzs lakott, a „Rainbow”. Legfőbb küldetésük az volt, hogy a hegyek között megmaradt aprócska őshonos erdőt megvédjék. A régi terméskő házakat rendbe hozták, de akiknek nem jutott hely, azok télen-nyáron indián tipikben laktak. A kocsmában csak teát és pékárut lehetett fogyasztani, az alkohol helyett pedig hangszereket lehetett bárkinek szabadon leakasztani a falról. Sorsszerű volt, hogy amikor megérkeztem, az első ember, akinek bemutatkoztam, magyarul köszönt vissza. András már nem Magyarországon született, Krisztiániában ő volt a viccpárt egyik parlamenti képviselője, később szamárháton átbandukolt Európán és itt horgonyzott le! Az itteni élményeim hatására kezdtem itthon is hasonló közösségek után kutatni. A Zselic lankái között, más ideológia mentén ugyan, de szintén virágzott egy nagyon hasonló, kiköltözött faluközösség, egyfajta mini Csángóföld. Büszke vagyok rá, hogy befogadtak és jó néhány évig én is a közösség része lehettem.
Érdekes, hogy a mai kétpólusú világ két ideológiailag szembeálló végpontján ugyanazt a rég elveszettnek hitt receptet keresik. Ez, azért rávilágít arra is hogy az igazán bölcs, bátor és erős emberek, akik ezekben a közösségekben élnek, talán nem is veszik annyira komolyan ezeket az ideológiákat.

Az emberek összefogással sok mindent megoldottak már.

Igen, összefogással építeni és rombolni nagy hatékonysággal tudunk.

A mostani problémáinkra viszont épp az volna a megoldás, ha ezt nem csinálnánk tovább. Kicsit olyan ez, mint Az ötödik elemben a közeledő nagy sötét gömböc, amit minél jobban lőnek annál nagyobb lesz.

A nemcselekvés sokkal nehezebb, hiszen még azt sem mondhatjuk, hogy megpróbáltuk, mert nem tettünk semmit. Egyébként a tanulás, az alkotás, a zenélés és az egymással eltöltött idő kitűnő alternatívája az aktív építő (értsd: romboló) munkának.
Vannak gazdálkodók, akik nem szántják be a földjüket, betakarítás után még legeltetnek is rajta, majd ugyanide vetnek ismét. Műtrágya helyett komposztteát, esetleg istállótrágyát használnak. Persze tudom, a haszon tekintetében még a költségek levonása után is esetleg a „tradicionális” (értsd: szennyező) gazda jár jobban. Viszont nincs hitel, kisebb a pénzügyi kockázat és a lelkiismeret is tisztább maradhat. A teljes folyamat sokkal átláthatóbb, kezelhetőbb, emberi léptékű.

Miért nem hallunk erről?

Mert nincs olyan termék, aminek a reklámozása kapcsán ez szóba kerülhetne. Nem kell traktor, vegyszer, a komposztteát nem lehet hordókba tölteni és a boltban árusítani. Nincs annyi haszna a gazdának, amit valaki szeretne még lefölözni. Persze ez csak egy példa, mai világunk tele van efféle túlbonyolított rendszerekkel. Nagyon nehéz kicsinek és egyszerűnek maradni. Lennének értelmes, környezetkímélő módszerek, de ha nem kapcsolódik a fogyasztás láncolatába, rejtve maradnak. Ha civilizációnkra úgy tekintünk, mint egy nagy hajóra, hiába csapkolódunk az evezőkkel mindkét oldalon. Ha egy apró szerkezet, a kormánylapát nem működik, az aktuális pillanatnyi haszon áramlatain fogunk csak sodródni, nem tudunk irányítani!

Mi lehet a rossz forgatókönyv, mi fog történni a bárkánkkal, ha nem változtatunk?

A nagy természeti rendszerek rendelkeznek önvédelmi mechanizmusokkal, és mint a hinta, egy exponenciális növekedés végpontja után hirtelen a másik oldalon találjuk magunkat. Számos írásos feljegyzés van vulkanikus telekről, ami 2-3 évig tartó hideg időjárást okoz, visszafagynának a jéghegyek, a permafroszt, a természeten mindenképp segítene, de sajnos úgy, hogy meggátolja a mezőgazdálkodást is erre az átmeneti néhány évre. Azt gondolom, ez logikus válaszreakció lenne földanyánk részéről a globális felmelegedésre. Ha mondjuk a megemelkedett tengerszintből adódó tengerfenéki nyomás egy kritikus szint felett beindíthat vulkáni tevékenységeket, akkor meg is volna ennek a mechanizmusnak a kapcsolója. Mondom ezt persze teljes laikusként.
Mindenesetre készülhetnénk erre, hiszen a múltbéli feljegyzések szerint néhány évszázadonként így is úgyis bekövetkezik egy ilyen, ne úgy érjen minket, mint a covid. Régen, természetesen legeltetni azért így, a hó alól is tudtak, a tengerek, vizek bővelkedtek halakban és az erdei gyűjtögetés „tudománya” is bevett dolog volt. A családok gabonából, szénából, élelemből csaknem egy évre előre betáraztak minden tél beállta előtt. Vérükben volt a takarékosság. Megkockáztatom, hogy a funkcionalisták kedvenc példája, miszerint az indiaiak szent tehene is az éhínségek tanulságaként született, épp egy múltbéli vulkanikus tél miatt lehetett.
Így is kegyetlen éhínség pusztított világszerte.

Ha úgy érne minket a katasztrófa, hogy tudatosan készülünk rá, határozott terveink vannak és addigra vissza tudnánk térni a természetbe való beilleszkedéshez, szimbiotikus együttéléshez szemben a mostani leigázással, kizsákmányolással, sokkal jobbak lennének az esélyeink.

Lehet, hogy valóban Afrika partjainál százmilliós menekültek tömege állna, ahogy azt ma prognosztizálják. Csak lehet, hogy mi volnánk azok és szeretnénk oda eljutni, ahol a mai felfogásunk szerint nincs semmi, de akkor már tisztában leszünk azzal, hogy minden van ott, ami a jó élethez kell.

 

Bozsaky Dávid ‘Élő csönd’ című kiállítása 2024.02.10. 17:00-kor nyílik a Kettőspontban. Gyertek!

(Készítette Weiner Sennyey Tibor. Külön köszönet Formanek Csabának.)