DRÓT: Mi az a Kapcsolódó nevelés es hogyan lettél te a magyarországi oktatója?
EGRY ZSUZSANNA: Kezdem azzal, hogyan lettem én oktató, mert azzal egyben azt is elmondom, hogy a Kapcsolódó nevelés az egyetlen olyan megközelítésmód a gyereknevelésben, amire én rátaláltam, és valóban működik!
A fiam egyéves volt, egyedülálló anyaként nevelgettem, és bár igény szerint szoptattam, hordoztam, együtt aludtam vele – azaz mindent megtettem, amiről úgy gondoltam, hogy majd jó közel kerülünk tőle egymáshoz – az eredmény mégis az volt, hogy éjjel tízszer ébredt, ritkán nézett a szemembe, állandóan „pörgött”, keveset nevetett, és úgy általában azt éreztem, valami nincs rendben. Ettől eléggé kétségbe voltam esve, megszállottként böngésztem az Internetet, hogyan lehet ezen változtatni. És akkor ráakadtam egy mára nemzetközi kiterjedésű szervezet, a HandinHandParenting oldalára, és ott olyan dolgokat olvastam, amitől végre összeállt a kép! Megértettem, miért viselkedik úgy a fiam, ahogy, miért érzem magam én úgy, ahogy, és ami még fontosabb,
nagyon egyszerű, gyakorlati tippeket, eszközöket kaptam arra, hogy a helyzetünkön változtassak.
Kipróbáltam, és rögtön működött! Ez volt a „Kapcsolódó nevelés”. Az emberi érzelmek és természet mély megértésén alapuló gyakorlati eszközök, tulajdonképpen a valódi érzelmi intelligencia gyakorlati útmutatója. Kézikönyv a szoros, bensőséges kapcsolatok építéséhez, a nehéz viselkedések, helyzetek kezeléséhez, egyben iránytű önmagunkhoz. Egy eszközrendszer, ami nem csak szép elképzeléseket körvonalaz, hanem abban is konkrét segítséget nyújt, hogy
mit is jelent az érzelmileg intelligens viselkedés akkor is, ha a gyerekünk éppen lehülyéz minket.
Számomra forradalmi volt, és azért lettem az oktatója, hogy mások életét is megváltoztathassa. Engem nagyon szerettek és szeretnek a szüleim, de ez valahogy gyerekként kevéssé jutott el hozzám. Ha körbenézek, sok helyen látom ezt:
ott az a temérdek szeretet, de valahogy elbújva, elakadva,
mint a föld alatt futó folyó, ami nem táplálja a felszínen a növényeket. Fájdalmas ezt látni, és reményteli, hogy ezen lehet változtatni.
DRÓT: Hogyan lehet harmonikusabb-örömtelibb kapcsolatunk gyermekeinkkel a napi teendők közepette?
EGRY ZSUZSANNA: Ez egy olyan általános kérdésnek hangzik, de szerencsére a Kapcsolódó nevelés nagyon praktikus, lépésről-lépésre megvalósítható válasszal szolgál. A megoldás kulcsa annak megértése, hogy
minden ember – gyerek és felnőtt – akkor működik csak jól, ha érzi a másokkal való kapcsolódás biztonságát.
Ez a kapcsolódás nem egy ezoterikus fogalom, hanem egy konkrét agyi folyamat, amikor két vagy több ember agyának bizonyos területe – az érzelmeiért is felelős limbikus rendszere – összehangolódik.
Evolúciós perspektívából nézve, koraszülött, nem túl erős fizikumú fajunknak ez a fő túlélési eszköze: egy radar az agyunkban, ami azt pásztázza, van-e más a közelünkben, akire számíthatunk, hiszen egyedül nem élünk túl. Különösen igaz ez a csecsemőkre és a gyerekekre, akiknek szó szerint a mi gondoskodásunkon és figyelmünkön múlik az élete.
Amikor az agyunk érzi ezt a másokkal való kapcsolódást, akkor szépen összehangolja a különböző agyterületek – pl. a gondolkodásért felelős homloklebeny – működését. Ilyenkor képesek vagyunk a tapasztalatainkból tanulni, jó döntéseket hozni, másokkal együttműködni. Mindez nem történik meg, ha a limbikus rendszerünk radarja senkit nem talál, akihez kapcsolódhatna. Ilyenkor bekapcsolnak a vészjelző szirénák: „Segítség! Valaki figyeljen rám!” Ezt látjuk a gyerekeinken, amikor 10 perc telefonos ügyintézés után az addig szépen játszó testvérek között elszabadul a pokol. És magunkon is, amikor este hatkor, egy egész napos kisgyerekes műszak után, amit egyedül húzunk le, olyan dolgok miatt kiabálunk, hogy magunk sem értjük magunkat.
Ha ezt értjük, azt is tudjuk, mit kell tennünk: időről időre jól tankoljuk fel a gyerekünket ezzel a kapcsolódás érzéssel! A Kapcsolódó nevelésben két gyakorlati eszköz is van erre. Az egyik
a Gyerekidő,
amikor 5-10-20 percig, épp amennyi időt erre rá tudunk szánni – átadjuk a gyerekünknek az irányítást, és lelkesen (!) azt és úgy játsszunk, ahogyan azt ő akarja. Egy másik eszköz,
a Nevetés meghallgatása,
pedig a nevetés összekötő erejét hívja segítségül ahhoz, hogy ezt a biztonságérzetet megteremtsük. Itt most hosszú lenne ezt kifejteni, de ez az eszköz kulcs a gyerekek nevettetésének művészetéhez.
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy pl. reggel, felkelés után tudatosan 10 perc Gyerekidővel kezdjük a napot, és ezzel ki is húzzuk a reggeli nyafogás méregfogát. Ha tudom, hogy a gyerekkel együtt kell postára és bevásárolni menjek, akkor előtte a parkban még nagyokat nevetve fogócskázunk egy kicsit. Ha azt látom, az egyik gyerekem piszkálja a másikat, akkor jól megdögönyözöm, meggyúrom, rászánok 5 percet arra, hogy így együtt hancúrozzunk.
Egyszerű, de nagyon nem könnyű. Amúgy meg hihetetlenül megéri!
Egyrészt a kapcsolódás önmagában örömérzést nyújt. Valahogy úgy vagyunk kitalálva, hogy ami a fennmaradásunkat szolgálja – mint a szex – az örömet szerez, és ez igaz erre a kapcsolódás érzésre is. Másrészt, amikor egy gyereket jól feltankolunk ezzel a kapcsolódás érzéssel, akkor a legjobb formáját hozza: szeretetteljes, rugalmas, játékos, együttműködő. Öröm, és nem küzdelem vele együtt lenni. Ráadásul pedig olyan erős, bizalmas kapcsolatot épít ki közöttünk, amiben aztán sokkal könnyebb az elkerülhetetlenül felmerülő konfliktusok megoldása.
DRÓT: Mi az újszerű abban, amit csináltok?
EGRY ZSUZSANNA: Én teljesen elfogultan persze azt mondom: a lényeget tekintve minden. Első ránézésre talán hasonlít más, nagyon hasznos, a szülőket segítő módszerekhez, de – amennyire én tudom – azok arra helyezik a hangsúlyt, hogy mit kellene, hogy a szülő másként csináljon. Így pont az alap hiányzik.
Nálunk más a kiindulópont. Az előbb azt mondtam, hogy amikor egy gyereket jól feltankolunk ezzel a kapcsolódás érzéssel, akkor a legjobb formáját hozza. Ez igaz a szülőkre is! Minden szülő mélyen szereti a gyerekét, és a tőle telhető legjobbat teszi! Sajnos ez a legjobbunk néha „elég gáz”, mert
a mindennapok szintjén nagyon kevés támogatást kapnak a szülők a gyerekneveléshez.
Nagy kihívást jelentő munkát végzünk gyakran nulla segítséggel, a megélhetés és a mindennapok gondjaival terhelve. Nem csoda, ha nehezen megy.
Így a mi kiindulópontunk tudatosan az, hogy a szülőkre úgy ragyogunk, mint ők a gyerekeikre! Nálunk senki nem ostorozza őket! Észrevesszük, hogy milyen elkötelezett és jó szülők. Látjuk, és értékeljük az erőfeszítéseiket. Elismerjük a munkájukat, és együtt örülünk velük. Nem kritizáljuk őket, nem adunk kéretlen tanácsokat, és úgy fordulunk feléjük, hogy tudjuk: intelligens emberek, akik a megfelelő támogatással felül tudnak kerekedni a nehézségeiken. Így töltögetjük őket a kapcsolódás érzésével egy olyan társadalomban, ahol a családok egymástól többnyire elszigetelten élnek.
És valóban azt látjuk, hogy már ez rengeteget segít. De itt nem állunk meg! Valóban működő, kipróbált és bevált, gyakorlati eszközöket adunk át nekik a gyerekeikkel való biztonságos kapcsolat kiépítésére és a nehéz helyzetek kezelésére. Hogy mi az, hogy eszköz? Például a régi szemléletmódban a sarokba állítás egy eszköz volt arra, hogy megpróbálják megzabolázni a gyerekeket.
A baj csak az – azon túl, hogy hosszútávon nem is működik, és rengeteg káros következménye van a gyerekre és a szülő-gyerek kapcsolatra – hogy ez az eszköz egyáltalán nincs összhangban a gyerekek – az emberek – természetével. Olyan, mintha fafűrésszel vasat próbálnánk fűrészelni. A fafűrészt a fa tulajdonságait szem előtt tartva találták ki. Ha vasat akarunk vele fűrészelni, az igen küzdelmes és frusztráló feladat lesz, amiből hamar elegünk lehet.
Ugyanez igaz a hagyományos – de sok haladó szellemű – gyereknevelési eszközre is. Nem veszik figyelembe, vagy nem értik teljesen, hogy hogyan is működünk, mint emberi lények. Így
sokszor a legnagyobb jó szándékkal is kudarcaink lesznek, a gyerekezést szüntelen küzdelmek sorozataként élhetjük meg.
A Kapcsolódó nevelés eszközei az emberi természet, az emberi agy, elme működésének megértésén alapulnak, éppen ezért működnek. Mikor bemutatunk egy-egy eszközt, azt is történetekkel és példákkal illusztráljuk, hogy mire számíthatnak a szülők a gyerektől, amikor ezt az eszközt alkalmazzák. „Ha ezt és ezt csinálod, azt fogod látni, hogy a gyereked először így és így, majd később így és így viselkedik, stb.” Aztán legközelebb gyakran ámulva térnek vissza a szülők, hogy nahát, szó szerint úgy volt, ahogy „megjósoltuk”. Pedig ez csak annyiban „jóslás”, mint az, hogy ha látom, hogy valaki megiszik egy liter vizet, akkor „megjósolom”, hogy egy órán belül biztos elmegy pisilni. Még szép, hiszen így működik az emberi szervezet. A kapcsolódó nevelés ugyanilyen „jóslásokat” tesz az emberi érzelmek és viselkedés alakulásáról.
És még itt sem állunk meg! Mert az elfogadáson, elismerésen és a gyakorlati eszközökön túl olyan működő módszert is adunk a szülők kezébe, amivel abban segíthetnek maguknak és egymásnak, hogy ők sokkal jobban érezzék magukat a bőrükben, és a megszerzett tudást valóban használni is tudják. Hiszen
hiába tudom, hogy épp mit kellene csinálnom – bár az érzelmileg terhelt pillanatokban lekapcsol az agyunk gondolkodásért felelős része, így gyakran eszünkbe sem jut –, ha nem vagyok rá képes.
Mi ebben a képessé tevésben is segítünk, és ezt sem úgy, hogy „na, akkor most járj ide életed végéig, és fizess!”, hanem úgy, hogy megtanítjuk a szülőket egy olyan módszerre, amivel ők ezt önmaguk számára működtethetik. Nem kell mosodába hordani a szennyest, ha van otthon mosógépünk.
Ami ebben igazán gyönyörű, hogy pont a „felhatalmazás”, az „empowerment” által, ez jóval több, mint gyereknevelési módszer. Félve mondom, mert ez lehet, hogy lesz, akit megijeszt, de ez igazából egy alulról szerveződő társadalmi mozgalom. Anélkül, hogy erre bárki bárkit kérne, vagy erre bárki hangsúlyt fektetne. Mi nem kérjük a szülőket, hogy tegyenek egy jobb világért, épp csak támogatjuk őket abban, hogy önmaguk és a gyerekeik számára élhetőbb, örömtelibb hétköznapokat teremtsenek.
De pont azért, mert annyira szeretjük a gyerekeinket, ha tudunk, akkor aktívan teszünk azért, hogy egy jobb világot kapjanak örökségül.
DRÓT: Miért ássa alá a „jól bevált” jutalmazás-büntetés módszere a szülő-gyerek kapcsolatot? És hogyan lehet akkor gyermekünknek másként határt szabni?
EGRY ZSUZSANNA: Hogy hogyan ássa alá a kapcsolatot a jutalmazás és a büntetés, mindjárt egyértelműen látszódik, ha mindezt egy párkapcsolat kontextusába ültetjük. Mondjuk nem kapunk ölelést, ha nem tesszük a helyére a fogkrémet, vagy épp minden alkalommal, amikor a párunk kedvenc ételét főzzük, ő nem egyszerűen megköszöni, hanem alaposan megdicsér minket, hogy most milyen jó felesége/férje voltunk. Egy ilyen kapcsolatból érdemes elmenekülni, mert a másik ember olyasmire tart igényt, amire senkinek sincs joga: autonómiánkra, szabad akaratunkra.
Azért cselekedjünk jót, mert úgy akarjuk. Ez a szeretet alapja.
Amikor egy szülő – jobb híján, mert nem látott mást, vagy épp ő maga is teljesen ki van készülve – büntetésekkel és jutalmakkal akar elérni valamit a gyerekénél, akkor minden ilyen alkalommal a gyerek őszinte szeretetéből apaszt el valamennyit. És ahogy a kapcsolat romlik, egyre nagyobb szigor vagy egyre nagyobb jutalmak kilátásba helyezése kell majd ahhoz, hogy látszólagos együttműködésre hangoljuk a gyerekünket. De ez sosem lesz valódi együttműködés, mert igazából nem a gyerek választása.
A határszabás egy nagy és nehéz téma, főleg azért, mert szinte kizárólag a szigor és a tekintélyelvűség jut róla eszünkbe, amit pedig – szerencsére – sok mai szülő elutasít. Pedig határt szabni szelíden, szeretettel is lehet. A legnagyobb zavart az okozza, hogy amikor a gyerekeknek azt mondjuk, hogy „nem, kicsim, nincs több gumicukor mára”, vagy „drágám, most már ideje lefeküdni”, akkor a gyerekek gyakran óriási érzelmekkel – sírással, kiborulással, „hisztivel” reagálnak. Mi pedig úgy érezzük, most valami rettenetes dolog történik:
szörnyeket szültünk, vagy mi valamit szörnyen elrontottunk.
Pedig minden a legnagyobb rendben van, csak információ hiányban szenvedünk. Még nem jutott el hozzánk az emberi érzelmek működéséről az a felismerés, hogy a sírás, a hiszti, a kiborulás igazából nagyon hasznos, velünk született stressz oldó folyamatok. Vagyis, amikor mi szülőként tesszük a dolgunkat, és a gyerekeinknek értelmes határokat szabunk – nem egészséges napi három csomag gumicukrot felfalni és egy háromévesnek nem tesz jót, ha este tízkor még „szabadlábon” rohangál – akkor
a gyerekek a sírással, a hisztivel éppen azon igyekeznek, hogy az agyukat olyan állapotba hozzák, hogy utána együtt tudjanak velünk működni.
A „jelenet” által épp megszabadulnak a csalódottságuktól, hogy nincs több gumicukor, vagy hogy vége a napi mókának, vagy még sok más felgyűlt feszültségtől, amit begyűjtöttek.
Viszont mi szülők ezt ritkán látjuk annak, ami: gyógyító, jó dolognak. Arra van tréningezve a gondolkodásunk, az érzelmeink, hogy a sírás és a hiszti rossz, kerülendő dolgok. Így minden erőnkkel megpróbáljuk ezeket a gyógyító folyamatokat leállítani. Nem csoda, ha az eredmény hosszú harc, duzzogó gyerek, dühös szülő.
Ám ha mindezt tudjuk, akkor a haragot, a dühünkkel való fenyegetést – „tudod, milyen mérges leszek, ha…” teljesen kihagyhatjuk azokból a helyzetekből, amikor a gyerekeknek nemet mondunk, vagy épp egy ésszerű elvárás elé állítjuk őket. A düh arra való, hogy belefagyassza a gyerekekbe a sírást, hiszen ijedtükben lefagynak.
Ezzel szemben, ha az egyértelműen és szeretettel kimondott „nem” után is ott maradunk a gyerekünkkel, és egyszerűen meghallgatjuk a kiborulását, akkor ő hamarosan túl lesz az epizódon, magától teljesíti a kérésünket – és sokkal közelebb érzi magát hozzánk. Hiszen
vele voltunk és akkor is szerettük őt, amikor ő a legrosszabbul érezte magát, és a legrosszabb formáját hozta.
Ezt jelenti a feltétel nélküli szeretet a gyakorlatba átültetve.
DRÓT: Tehát szeretet es türelem mindenek felett- ezt mindnyájan tudjuk, de hogyan sikerül ezt megvalosítani a mindennapokban?
EGRY ZSUZSANNA: Én nem is szeretem azt a szót, hogy türelem. Egyrészt mert eléggé elhasználódott, másrészt mert általában úgy gondolunk rá, mint valami dologra, ami vagy van, vagy nincs. De az én tapasztalatom más. Én azt élem meg, hogy a türelem – és a szeretet is – VAN.
Igazából nem más, mint ami akkor van, amikor semmi nem nyomaszt. A sürgető és feszült érzésektől mentes valódi lényünk. Ha végre találok valakit, akinek kiönthetem a szívem, akivel kisírhatom, kinevethetem, kidühönghetem magamból a feszültségeimet, akkor utána nem tudok más lenni, mint türelmes, elfogadó, és szeretetteli. Nem a türelmet vagy a szeretet kell tanulni. Azt kell újra elsajátítanunk, hogy hogyan engedjük meg magunknak a velünk született feszültségoldó folyamatokat – a sírást, a „hisztit”, a nevetést, a remegést – amikkel a szervezetünk segíteni akar magán, de amiről a minket nevelő felnőttek a legjobb szándékkal leneveltek minket.
Persze nem bármikor, és nem úgy, hogy ezt rombolón másra, vagy a gyerekeinkre zúdítjuk. De az, hogy ez is sajnos gyakran megesik, azt mutatja, hogy
a szervezetünkben igazából legyőzhetetlenül erős a késztetés arra, hogy kiadja magából a feszültséget. Erre szükségünk van ahhoz, hogy jól működjünk.
Ezért a Kapcsolódó nevelésben van erre egy biztonságos keret, a Páros maghallgatás kerete, ahol két felnőtt arra köt szövetséget, hogy egymást meghallgatják. Csúnyán mondva „lelki szemetes ládának” használjuk egymást, de ha csak így tekintünk rá, akkor nem látjuk ennek a szövetségnek azt a talán még fontosabb elemét, hogy itt végre mi szülők kapjuk meg azt az osztatlan figyelmet, elfogadást, emberi melegséget, amiből mi magunk töltődni tudunk. Csak ebben a biztonságos térben tudjuk aztán majd a sírással, nevetéssel kiadni magunkból az érzelmi feszültségeinket.
Mikor pedig ilyen módon érzelmi nagytakarítást végeztünk, kiragyog belőlünk a szeretet.
DRÓT: Érdeklődő szülők hogyan sajátíthatják el az általatok tanított módszereket?
EGRY ZSUZSANNA: Keressenek fel minket emailen, telefonon, vannak ingyenes előadásaink, telefonos előadásaink, műhelymunkáink, lehet minket követni a Facebookon, blogonkunk is, honlapunkon pedig egyre több és több cikket jelentetünk meg, fordítunk le, ami segítséget nyújthat az azt kereső szülők számára. Kapcsolódjanak, kapcsolódjatok be ti is, hihetetlenül megéri.
Az interjút készítette Ihász Éva.