Tavaly nyáron kezdtem bele a füvesítésbe. Lassan ébredtem rá, hogy igaza volt azoknak, akik fél évtizeddel korábban a rotálást, de inkább a talajcserét javasolták. Most aztán kerülgethetem a gödröket, dombokat. Igen ám, de a házfelújításhoz – mert erről van most szó – hozzátartozik a végtelen számú jótanács, amivel a jóakarók halmozzák el az embert. Magadnak is meg tudod csinálni, mondogatják ilyenkor, amiben – tulajdonképpen – igazuk van.
Vagy ha nem értesz hozzá, menj be a kocsmába, lobogtass meg egy tetszőleges címletű papírpénzt, és rögtön lesz vállalkozó, mondogatják a pálya széléről. Egy darabig, persze csak gondolatban, a padlásra hordtam fel a jótanácsokat. Végül a padlás, éreztem, megtelt. Azóta csak morgok valamit az okoskodásra, olyasmit, hogy ja tudom, tudom, és megyek a dolgomra. Nehezen hiszik el, hogy itt már a kocsma is bezárt, alkalmi munkára pedig rég nem vár senki.
Kutatni kezdtem.
Elolvastam pártucat fórum- és blogbejegyzést meg a hozzájuk kapcsolódó teljesen haszontalan kommenteket. A néhány bekezdésnyi szövegek konstruálásához és megosztásához még szükséges némi önkontroll, a kommentelés viszont olyan, mint a bepisilés. Az inger hatására a szerző egyszerűen elengedi magát. A magát internetnek maszkírozó facebook egyik legnagyobb hibája, hogy a jobb sorsra érdemes bejegyzéseinkhez többnyire azok szólnak hozzá, akiknek az adott tartalom az önkontrollját leginkább próbára teszi. Emésztetlen tartalmat kapunk vissza.
Ahol lakom, egykori Duna-meder. Homoktalaj van. Az első tavaszi nap megsüt benne minden szárat-gyökeret. A birtok korábbi gazdái nem igazán érezhették sajátjuknak az udvart. Leginkább a szemetet borogatták bele: törkölyt meg rézgálicot, műanyagszékek dirib-darabjait, üvegszilánkot. Szőlőjük volt rengeteg, de a karóként használt betonoszlopokat – miként engem is minden hideg, sötét tél – elmállasztották az évszakok. Szomorúan vágtuk ki a meghatározhatatlan fajú tőkéket. Az érték, nem kéne kivágni, mondogatták mások, amivel cseppet sem könnyítettek a dolgunkon.
A gyerekkorhoz, ideális esetben, hozzátartozik az ígéret, hogy a többi ember segítségünkre lesz az élet terheinek cipelésében. Egyéni sorstól függ, hogy huszonöt vagy negyvenöt évesen kapjuk meg azokat a pofonokat, amelyek nem csak hosszú időre padlóra küldenek bennünket. Talán életünkben először felvillantják magányosságunkat, de meg is tanítják a leckét: az élet nehéz.
Vágni és locsolni! – adtam ki magamnak a parancsot, amikor befejeztem a fórumokra és blogokra kiterjedő kutatásomat. A strukturáltabb, nyelvileg is megformált bejegyzések alapján erre jutottam. Eztán, próbáltam felfogni a felfoghatatlant, három-négy naponta végig kell tolnom a fűnyírót az udvar dimbes-dombos, vakondtúrásoktól tarka talaján. Korábban jó, ha havonta egyszer régi cipőt húztam ehhez a munkához. Meg aztán: mindennap öntözni kell. Ez már komolyabb gazdaságért kiált, itt már esővizet kéne gyűjteni meg tartályokat vásárolni, meg új ereszt.
Alkudoztam a sorssal, és végül megvettem az egyik közepesen drága úgynevezett esőztetőt. Nem túl ökotudatos, ostoroztam magam, mint általában mindenért. Felújítottam a csatlakozókat a kertic-sapon és a slagon, rádugtam az esőztetőt, és heteken át néztem esténként meg hajnalban, ahogy lassan átázik a talaj. Hetente háromszor lenyírtam a füvet, és áztattam a felső, termékeny réteget. Időről időre két zacskó fűmaggal értem haza, ezek tartalmát minden földmunka nélkül kiszórtam a talajra.
Közben azon gondolkodtam, a természetben egyszerre van jelen szűkösség és pazarlás. Milyen különös a világ, sóhajtottam fel, valószínűleg nem elsőként és nem utolsóként az emberiség történetében.
Mindennek egy éve már. Új tavasz jött. Tegnap este a fagymentesített kerticsapot megnyitottam, a locsolórendszert összeraktam. Egy tömítőgyűrű hiányzik, állapítottam meg rezignáltan, valamikor pótolnom kell. Hogy mégiscsak megérintett valamennyire a dolog, azt onnan tudom, hogy órákig keresgéltem a fűben. Mint az emberek többsége, én is nehezen adok fel küzdelmeket. Azt hiszem, a feladást férfiatlannak, gyengeségnek tartjuk ebben a kultúrában, pedig esetemben életmentő lehetett: a kis fekete gumidarabot talán soha nem találtam volna meg, akármeddig simogatom kezemmel a tyúkhúr, a fű és a pásztortáska hajtásait.
Leszállt az este, én pedig úgy határoztam, keresésem helyét a ház belső, világosabb tereibe helyezem át. Negyed óra múlva mentem ki újból, hogy elzárjam az esőztetőt. Hűvös volt és sötét, de a tiszta levegőjű égbolton átragyogtak a csillagok.
