Gecse Balázs Gergővel sok-sok évvel ezelőtt találkoztam, a kisteleki vásárban. Tiszakécskei szobrász barátomnál voltam, s az ő egyik gazdálkodó barátja mondta a felolvasás és a kiállítás után, poharazgatás közben, hogy ismer valakit, akivel szerinte nekem találkoznom kellene. Nála pásztorkodott, de nem kért pénzt, csak egy szürkemarháért dolgozott, keményen és szívósan, türelmesen és kitartóan. Akkor még csak pár éve indult falujából (Mórról), egy ekhós szekérrel, s bejárta Magyarországot.
Szeretett volna messzebbre jutni, s ehhez kellettek a szürkemarhák, amelyek a nagyobb hegyeken, hosszabb távokon is jobban húzzák a szekeret, s akár az Alpokon is át lehet velük kelni. Az Alföldön megtalálta az ifjú azt a gazdát, aki látott ebben némi fantáziát, így aztán nem vette, hanem „összedolgozta” állatait. Tegyük hozzá, hogy ő építette kis szekerét, ő tervezte útjait, s legfőképpen ő döntött ezen élet mellett. Különös, hogy akkoriban még volt egy gazda a nagy magyar pusztában, aki támogatta az ilyen csodálatos álmokat. Ez a gazda segített nekem is őt személyesen megismernem.
Persze, nem volt olyan egyszerű megtalálni. A táborában már csak hűlt helyére leltünk, de végül a tanyasi emberek adtak útba igazítást, hogy a kisteleki vásárban érhetjük el, s valóban. Nyitott volt, kedves volt, hosszan és ráérősen beszélgettünk, mint a régi magyar emberek. Közben az öntöttvas serpenyők elméletét állítottuk fel, pontosabban arról diskuráltunk, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy miben főzi meg az ember az ételt.
Érdekelte a költészet és az irodalom is, kifejtette véleményét arról, hogy az emberek rabszolgák ebben a világban, s ő, a maga részéről szeretne szabad maradni. Utazni és tanulni. Nem kötődni és nem ragaszkodni semmihez, csak járni a végtelen utakat, megismerni Európát és a világot. De nem géppel szállni fölébe, nem térképnek látni a tájat, hanem az embereket, az arcokat, a történeteket, a főztöket, a mosolyokat és a könnyeket, az igazi Európát akarta megismerni, amely ezer és ezer úttal van keresztül-kasul hálózva, mint egy végtelen idegrendszer, amelyen oly gyorsan szaladnak az autók, hogy utasaik észre sem veszik, merre és hol kelnek át, micsoda tájakat és történeteket hagynak maguk mögött.
Gyors volt neki az is, ahogy az autók mennek, szerette a kis ekhós szekér lassú vánszorgását az úton, és valóban az emberi lélek hömpölygő örvényeihez közelebb áll ez a lassúság. Bevallom, engem is megérintett gondolkozása, szellemisége, humora.
Aztán búcsúzásunkkor megkért, hogy ne írjak róla. Igazán nagy kérés ez egy írótól, de megértettem, hogy ezzel is tanítani akart, s ez már több mint egy évtizede volt és én nem írtam a móri fiúról, aki mint a népmesék hősei: világgá ment. Nem írtam róla, magamban tartottam történetét, amely aztán mégis nagy ívet futott a sajtóban, hiszen születtek róla cikkek, készült róla dokumentumfilm is. Csak remélni merem, hogy mindezek visszaadják ennek a remek fiúnak a kedvességét, őszinte, igaz és elszánt szabadságeszményét. De én, mert ő megkért, nem írtam róla, egészen a mai napig.
Gecse Balázs Gergő az utolsó szabad ember
Vasárnap Gecse Balázs Gergőt Franciaországban az országúton poroszkálva, szekere mellett elütötték és meghalt. Harminckét éves volt. Alighanem ebben a harminckét évben többet élt, mint sokan egy egész élet alatt. Mégis túl fiatal volt még, s útjának alighanem csak felénél-negyedénél járt. Mélyen megrendített halálhíre, s ezért úgy döntöttem, hogy most már írnom kell róla. El kell mondanom, hogy ő valóban egy szabad ember volt. Talán az utolsó szabad emberek egyike. Ezért a szabadságért számtalan és komoly áldozatot hozott hosszú vándorlása során, s a rohanó világ, a sors eltaposta most őt is. Le kellene mindannyiunknak lassulni, szabadon kellene élnünk, mert így a vesztünkbe rohanunk. Ezt tudta ő is. Harminckét éves volt, szabad ember és egy darabig nem nagyon találkozunk olyannal, mint ő. Annak ellenére, hogy megkért, hogy ne írjak róla akkor, ott a kisteleki vásárban, immár tíz esztendeje, azért írtam róla most mégis, mert megrendített halálhíre, s úgy gondolom eljött az idő, hogy leírjam: neki a szabadság volt az eszménye, nekem az írás szabadsága. Alighanem ebben egyeztünk. Jó lett volna, ha hazatér és tanít. Elmondja, hogy milyen szabadnak lenni. Most már nem maradt más, csak a története, amit nem szabad elfelejtenünk.
