Hallgatom a barátnőmet, kacagunk a telefonban, folytatja. Gondoltam, neki ez a véleménye, de amikor szólok a főnökömnek, neki is ugyanez a reakciója. Sőt, továbbmegy, mert egy ismerősének a lánya is ezzel foglalkozik és alig tudja fenntartani magát. De Edónak nagyon is jól megy, ellenkezik a barátnőm. Na, akkor meg pláne ki tudja, mi van a háttérben, akkor még gyanúsabb. Akkor most már még azért is megyek, tart ki barátnőm az elhatározása mellett. Megyek, s legalább jól megkettyintenek. Kacagunk ismét. Aztán, ha lehet, kérd vissza a pénzt, ha ezzel nem fogok tudni szolgálni, mondom neki. Persze, reklamálni fogok, feleli. Tovább ne beszéljünk, fogom rövidre, ezt meg kell írnom. Köszönöm a témát.
Én nem szoktam jógaórán megkettyinteni senkit, sőt, engem sem kettyintett meg egyik tanárom sem, egyik mesterem sem. Lehet, legfőbb ideje, ha már így is, úgy is miketgondolnakrólam. Meg amúgy is, szerencsétlen Bivolaru miatt Romániában katasztrófális hírneve lett a jógának. Pedig az én ismeretségi körömben (teljesen hétköznapi körökről beszélek, nem spiricuccról) is mindenki megkettyint mindenkit, akit csak tud, ahol éri. Volt szeretőm, akinek katolikus pap a nagyapja, gyermekkoromban mindannyian tudtuk, ki a szomszéd falu protestáns papjának a szeretője (hogy most csak a vallási köröket említsem), minduntalan jönnek a hírek a kollégiumok „gyermekszerető” tanárairól szerte a nagyvilágból. A főnökök nagyon szeretik a titkárnőket, a titkárnők a sofőröket, a sofőrök mindenkit, a nagyfőnökök egymást, az alkalmazottak bárkit, stb, stb, stb. A rokonsági, politikai és művészszcénát nem is említem, mert tele velük a bulvár. Mindenki éhezik. Mindenki mohó. Médiamosott fejek aztán arra mutogatnak, akire nem kéne, azért aggódnak, amiről fingjuk sincs (ha lenne, tudnák, a szelek igenis fontosak, a legfontosabbak, de a nyugati kultúrában tilos az egészség, ezért szigorúan betiltották a fingást, böfögést, nincs, ahogy áramoljanak a jótékony, emésztést serkentő szelek, s mindenki vagy puffadt, vagy székrekedése van).
Büszkék vagyunk középkori gondolkodásunkra, mert végül is, ez az, ami maradt nekünk, amit a tradíció álszent árnyékában olyan bőszen őrzünk. Ha kinyitnánk kicsit középkor előtti szemünket, akkor talán látnánk, nem baj az, ha az igazi hagyományról, arról, hogy mit jelent tiszta szívből hinni Istenben, a létben, mit jelent igazából lenni is, nem csak vegetálni, mit jelent elindulni az önismeret útján, minden misztika egyformán beszél, más-más terminológiával, mint például életfa/csakrarendszer. S miért lenne baj az, ha valaki több nyelvet beszél? Ez csak azt zavarhatja, aki még a saját, édes anyanyelvét sem bírja.
