„Csúnya dolog, ha az élet lelkedet már megtörte,
tested pedig még fürge.”
Marcus Aurelius
Az izombetegség annyira ritka és azon belül is annyiféle, hogy esély sincs arra, hogy saját mitológiája alakuljon ki, de még arra sem sok, hogy a világirodalom bármely jelentősebb vagy kevésbé jelentős alakja ezzel büszkélkedhetne. De a literatúrán túl is van élet: így talán nem túlzás azt állítani, hogy egyre népszerűek a betegkönyvek. Ezeknek a nagy része a rákról szól, annál az egyszerű oknál fogva: ez sokkal több embert érint. Ezek a művek egytől egyik hőstörténetek (is), hiszen a betegnek illik megküzdenie a betegségével. Ők a túlélők.
Mint valami Western-hős, aki magányosan poroszkál a vadnyugaton és közben lelő pár rosszfiút. A film végére pedig megdicsőül, mint a közösség védelmezője, még akkor is, ha a film elején nem sokban különbözött a meggyilkolt banditáktól. Mert sikerre áhítozunk. Főleg mi itt ebben a civilizációban. Szükségünk van a hősökre, főleg az olyanokra, akik az eléjük görgetett akadályokat sikeresen leküzdik.
És mi lehetne nagyobb siker, mint a gyógyulás?! És mi lehetne nagyobb kudarc, mint amikor fogja magát a beteg és hirtelen meghal, vagy ami még ennél is rosszabb: egész egyszerűen nem hajlandó meggyógyulni?! Ezt a kényes ízlésű XXI. századi ember nehezen tudja elviselni, amiben teljesen igaza van, mert ha a hős meghal, akkor elmarad a felmagasztaló győzelem, vagyis nincs katarzis.
És hogyan lehet leküzdeni a betegséget, azt a betegséget, amely a XXI. század felfogása szerint csak is kizárólag lelki okokra vezethető vissza? Mentálisan. Ahhoz, hogy mentálisan győzhessünk, hódolnunk kell a XXI. századi Istennek, a pszichológiának.
És mivel az élet olyan, mint egy görög dráma, ahol a hősök tulajdonképpen az istenek szeszélyei szerint vergődnek a mindennapokban éppen aszerint, hogy az isteneknek milyen napja van: ha jó, akkor minden fényesen alakul hősünk életében; ha rossz, akkor bizony semmi jó nem várható.
Déván István és apám minden előkészülete ellenére a baj az Achillesz-ínammal kezdődött. Ugyanis ez a kényes jószág fogta magát és összeugrott. Ennek következtében nem tudtam járás közben letenni a sarkamat. Ezt vette észre szemfülesen a kolozsvári nagymamám.
Sokat hümmögtek az orvosok, de az ín megműtését nem ajánlották, mondván némi trancsírozással el lehet érni, hogy újra normális legyen, de ez csak ideiglenes megoldás, mivel ahogy eltűnik az izom – márpedig az eltűnik −, úgy húzódik ismét össze az ín. Helyette B-vitamin kúrát ajánlottak. Nem árthat, de lehet, hogy használ.
Így az iskolai szünetekben lementem a rendelőbe, ahol a nővértől megkaptam a B-vitamin koktélomat injekció formájában. Tudom, hogy sok kellemetlenség van az életben, főleg, ha az ember orvosok kezébe kerül, de a B-vitamin koktél nem épp olyan, mint Cuba Librét szürcsölgetni Havannában a Tropicanában. A B-vitamin koktél ugyanis olyan, mint ha valaki venne egy kést, amiből ezernyi éles tű áll ki, majd ez a valaki ezt megforgatja a tűzben, majd belevágja az izomba és ott lassan forgatni kezdi. Komótosan. Jobbra, majd balra. Nem éppen egy karibi show-műsor.
Vannak dolgok, amiből sosem tudunk kigyógyulni. Leginkább abból, amik vagyunk. Tehát Thetisz istennő hiába lógatta fiacskáját a tűzbe a sarkánál fogva, hogy ezzel sebezhetetlenné tegye, ami sikerült is, csak éppen a sarka maradt ki, mert mindenkinek van egy Achilles-sarka. Az én Achillesz-sarkam a gének – tulajdonképpen csak egy gén. Mert hogy az izom eltűnése, az Achillesz-ín megrövidülése mind csak következmény, de nem ok. De hol vannak a gének? Látott valaki valaha egy darab gént is? Ez nem olyan, mint az elálló fül, vagy az ikszláb. A gének láthatatlanok, mint a lélek, talán emiatt beszélünk róluk annyit.
De mindent összevetve nem is a B-vitamin koktél volt a legrosszabb, de még nem is az izomerőt mérő szolid emberkínzás, amikor tűt szurkáltak a vádlimba, majd meg kellett feszíteni az izmokat, és mindez állítólag arra volt jó, hogy megállapítsák az izomerő mértékét, még szerencse, hogy erről leszoktak, legfeljebb kétszer kellett ezt elviselni. Ami viszont afrodiziákumként hatott az orvosokra az a biopszia. Egyszerűen megvadultak attól a gondolattól, hogy izomcafatokat vehetnek ki belőlem. Már az elsőnél is gyanút foghattam volna, mert a kolozsvári műtőben igencsak kalandosra sikeredett a beavatkozás. Mivel ez elvileg nem bonyolult eljárás, helyi érzéstelenítést kaptam. Békésen feküdtem a műtőasztalon, amennyire az egy jólnevelt betegtől elvárható. Az orvos a vádlimon dolgozott – érthetetlen ez a mánia a vádlimmal –, és már majdnem végzett, amikor hirtelen rám tettek egy másik beteget, és műteni kezdték.
Van ez így néha, bárkivel előfordulhat. Mivel mi még nem végeztünk teljesen, ezért az orvos fogta a ballábamat, és bíztatott, hogy bújjak ki a másik élettelen test alól – az már egy komolyabb műtét volt altatásban. Én igyekeztem eleget tenni a kívánságának, miközben ő kötözőszert követelt magából kikelve, azaz üvöltött. Persze senki sem foglalkozott vele, hiszen mindenki az éppen zajló nagyon fontos műtéttel volt elfoglalva. Szóval én ott ugrándoztam féllábon, az orvos magán kívül. De hol volt ez a téli erdő legmélyétől. Ahogy az, ez is elmúlt. De a biopsziám utáni vágy nem múlt el. Ezek után még további öt alkalommal vettek tőlem izommintát. Kedves rokonaim szerint mások zsírleszívásra járnak, én izomleszívásra.
Az izombetegséghez tehát nem társul semmiféle metaforahalmaz. Pedig igény lenne rá! Ez az igény, onnan származik – mondja Susan Sontag – hogy mindenképpen szeretnénk a világnak romantikus énünket mutatni. Emiatt lehetett a XVIII. és XIX. században a betegesen sovány külső, amely főleg a tbc-s betegeket jellemezte, divatos. A betegség megjelenése az egyén életében azt jelezte, hogy az illető finomlelkű és művészi hajlamú.
Romantika? Vagy valamiféle posztmodern neoszentimentalizmus? Mintha imádnánk az érzelgősséget ebben a korban, a lúzerségtől viszont viszolygunk. De a kérdés mégis csak az, hogy tudjuk-e uralni a testünket? Én biztosan nem, de nyilvánvalóan a többiek igen. És az érzelmeinket? Marcus Aurelius szerint az lenne az üdvös, ha kordában tudnánk tartani a szenvedélyt, az impulzust. De erre jött Freud, aki szerint minden baj az elfojtásokból származik. Ez a felfedezés annyira hatásosnak bizonyult, hogy azóta mindenki attól retteg: nehogy elnyomjon magában valamit. De vajon mi a helyzet a génekkel? El lehet nyomni a géneket?
