Legnagyobb hatású munkái társadalmi-politikai témákat érintettek. A Horizonte del liberalismo (A liberalizmus horizontja) (1930), a Los intelectuales en el drama de España (Értelmiségiek a spanyol drámában) (1937) és mindenekelőtt a Persona y democracia (Egyén és demokrácia) (1958) a legreprezentatívabb műveinek számítanak, amelyek a polgári elkötelezettség melletti kiállás fontosságát, módját és lehetőségeit beszélik el.
Gondolkodásában az ember történelmi szerepe, illetve e szerep tudatosításának fontossága köszön vissza, amit a humanizmus eszmeiségével, a „történelem és a társadalom humanizálásával” kívánt elérni.
Sajnos magyar fordításban máig nem jelent meg Zambrano egyetlen műve sem, angolul, spanyolul, németül, franciául, vagy olaszul tudók azonban könnyen hozzáférhetnek írásaihoz.
Az alábbiakban a Persona y democracia című kötetéről mesélek, ami súlyos témái ellenére egy könnyed stílusú szemléletformáló olvasmány. Zambrano írásai mára a spanyol iskolai tananyagok részévé váltak.
Zambrano adatlapja a Nőkért.hu weboldalának női arcképcsarnokán.
Földalatti ellenállásokból a spanyol demokráciáig
A Spanyol Birodalom összeomlását követően a birodalmi abszolutizmus eszmeisége még hosszú ideig beárnyékolta az ország demokratikus fejlődését. A huszadik századra a baloldali és a birodalmi hagyatékok konzervatív képviselői között a feszültség annyire kiéleződött, hogy Európa újkori történelmének egyik legkegyetlenebb polgárháborújában torkollott. Hogy mennyire súlyos volt a polgárháború, arra George Packer Harvard és a Columbia Egyetemen történésze, e korszak szakértője szemléltet, amikor beszámol arról, hogy az SS és a Gestapo feje, Heinrich Himler is elborzadt attól, amit 1940-ben, spanyolországi látogatása során tapasztalt.
A polgárháború, részben Hitlernek köszönhetően Franco győzelmével végződött, ám az ellenállás sosem semmisült meg. Az ellenállók földalatti mozgalmakba szerveződtek, az emigrációba kényszerültekkel pedig szoros kapcsolatban maradtak a spanyol mozgalmakkal. A diktátor halálát követően e mozgalmak által életben tartott hagyományokra épült fel a spanyol demokrácia és vált napjainkra az egyik legprogresszívebb mintaországává Európában.
María Zambrano a Persona y democracia című esszéjét 1956-ban írta Rómában. Éppen akkor, amikor a magyarok a szabadságukat megfojtó orosz zsarnoksággal küzdöttek. Gondolatai sajnos vagy sem, az aktualitásukból semmit sem veszítettek, Zambrano korát beárnyékoló fasizmus demokráciaellenes szólamait, napjainkban a populizmus dielektikája vette át. Pusztító ereje ennek is nyilvánvaló, 56 apropóján, elég ha a magyar forradalom eszméire gondolunk, amit egykori elnyomóink barátságának oltárán készséggel áldozunk fel napjainkban.
Számomra van valami mélyebb, áthatóbb, kézzelfoghatóbb azoknak a szerzőknek a szabadsággal foglalkozó értekezéseiben, akik közelről tapasztalták meg a terrort és az elnyomást. Zambrano gondolatai, talán emiatt találtak könnyedén utat a szívembe.
Esszéje három részre tagolható. Első részében az embert a történelem főszereplőjeként definiálja újra, és e tény tudatosítására hívja fel a figyelmet. A második részben a humaista alapokhoz való visszatérés és a történelem humanizálásának fontosságáról ír, amelyeket – meglátása szerint – az abszolutizmus, különösen pedig a racionalizmus megtagadott. A kötet utolsó részében a társadalom humanizálásáról ír, valamint arról, hogy ehhez a demokráciát mint az ember élőhelyét kell felépítenünk.
Az esszéről hosszú esszéköteteket lehetne írni, így aza lábbiakban azokat a szemléleteket, illetve számomra kedves gondolatokat szemléztem, amelyek Zambrano iránt másokban is felkeltheti az érdeklődést.
Nem lehet demokrácia ott, ahol az egyének nem a történelem aktív szereplői
Zambrano a társadalom fokozatos átalakulásának történelemi szövetére fűzte fel az ember, az egyén és az individuum szerepével kapcsolatos gondolatait.
Osztja azt a véleményt, miszerint a múltat ismernünk kell ahhoz, hogy ne haladjunk vakon a jövőbe, ám úgy gondolja, hogy a jelenünkben már a történelmi tudatosságnak kell meghatározónak lennie. Tévesnek gondolja azt a nézetet, miszerint „a történelmet csak kevesen csinálták és a többség szenvedi el”, mert a történelmet már mindannyian alakítjuk és elszenvedjük, azaz mindannyian a főszereplőivé váltunk.
A történelmet Zambrano az ember fokozatos jövőbe vezető kinyilatkoztatásának tartja. Meglátása szerint ezen az úton a dicsőség és a tragédia között haladunk és itt válik szükségessé a politika. Zambrano különböző politikai álláspontokat vizsgált és elvetett mindent, ami figyelmen kívül hagyja az emberi lény személyiségét, mert ezek minden esetben tragédiához vezetnek. „A történelemben és a társadalomban az ember mindig megtalálja a maga helyét, de nem minden társadalom teszi lehetővé, hogy az ember elérje a maga teljességét.” Zambrano szerint erre csak a demokráciában van lehetőség.
Az ember Zambrano szerint passzívan vagy aktívan vehet részt a történelemben. Passzív módon minden embert idegen erők mozgattak, amit hol a „sorssal”, hol „Istennel” magyaráznak, holott nincs semmi, ami jobban megalázná az embert, mint az, hogy anélkül sodródik hogy tudná, miért, ki és hova mozgatja. Amíg az egyén nem aktív szereplőként tekint önmagára a történelemben, áldozat, ami a passzivitás következménye, oka pedig a saját sorsa feletti döntés lehetetlensége.
Az áldozatnak nincs kontrollja, így könnyen befolyásolható, kétségbeesésében pedig fogékony többek között a jövő és a változás helyett a múlt nosztalgiáiba kapaszkodni. Zambrano szerint a régi szép időkön való töprengés csak önbecsapás, mert amikor egy múltbeli időszakba helyezzük magunkat, hajlamosak vagyunk a legelőnyösebb pillanatokat és helyzeteket kiválasztanunk belőle, amelyek a legjobban megfelelnek az aktuális preferenciáinknak, kizárva belőle a negatív aspektusokat, amelyekkel a konkrét valóságban rendelkezne.
Zambrano úgy vélte, hogy a történelmünkben a felelősségteljes cselekvés lehetőségét az egyén lázadásokkal kívánta elérni, ennek azonban sok hátulötője van. Lázadni, mind a személyes életünkben, mind a történelemben, azt jelentheti, hogy megsemmisítjük magunkat és jóvátehetetlenül lesüllyedünk a történelem egy még alacsonyabb szintjére. Zambrano szerint a történelmi tudat kiterjesztése biztosjthatja az ilyen összeomlások megelőzését.
A történelem aktív szereplőjének lenni felelősséggel jár, ám addig amíg a társadalom szereplői ezt a terhet nem veszik a vállukra, vagy a hatalom ezt meggátolja, nincs lehetőség a demokratikus átalakulásra és berendezkedésre.
Zambrano a társadalmi érettséget és az egyén felelősségét hozta közös nevezőre.
A demokrácia instabilitása nem káosz
Zambrano a demokrácia metastabilitása kapcsán kitér azokra a téves következtetésekre, amelyek saját korában a fasizmus visszhangozott, miszerint a demokrácia instabilitása miatt, amit zűrzavarként tapasztalhatunk, egy szükségszerűen káoszba torkolló társadalmi képződmény.
A demokrácia bukásával, vagy helytelenségével kapcsolatos érvek mögött Zambrano úgy véli, hogy az instabilitást sokan összekeverik valami olyasmivel, ami rosszabb a demokrácia hibáinál is: a demokrácia tényleges tagadásával.
Az elégedetlenséget napjainkban is előszerettel összekeverjük a tagadással. Csak azért, mert egy demokráciában folyamatos elégedetlenségtől hangos a társadalom, az még nem jelent antidemokratikus megnyilatkozást.
A demokrácia a hibái felismerésével, önmagával szembeni kritikájával és gúnyával erősíti önmagát. A totalitárius berendezkedésekben erre nincs lehetőség és a történelmi tapasztalatok szerint éppen ez okozza a vesztüket is.
A demokráciával szemben ellenséges hangok, amelyek a demokrácia természetes rendezetlenségét hozzák fel létjogosultsága cáfolására, akarva, vagy akaratlanul is elsiklanak a történelmi tapasztalatok és az alapvető emberi értékek felett. Azok az országok, amelyekben még csak kezdetleges formában is de már létezik demokrácia, nagyobb stabilitást és egyensúlyt mutatnak, mint azok, ahol a rend és tekintély uralkodik. Zambrano szerint pedig megbocsáthatatlan, ha egyesek igazolni igyekeznek a több millió halálos áldozatot a demokrácia felszámolásáért, amelynek létrehozása egyetlen emberéletbe sem került, és amely nem hajt végre halálos ítéleteket önmaga fenntartása érdekében.
Sokan tehát összekeverik az élő, áramló rendet a káosszal, épp úgy mint aki képtelen követni egy dallam összetettségét.
Zambrano gondolatait modernebb megfogalmazásban úgy fogalmaznám meg, hogy azok akik a demokráciát hibásnak, vagy – újabban egyes intellektuális imposztoroktól hangoztatott érv szerint – az evolúció elve ellen valónak tartják, hiányában vannak a rendszerek kölcsönhatásaiban megmutatkozó dinamikus folyamatmintázatok felismerésenek képességnek és ezáltal önmagukat a történelem felelős építőjének szerepétől, egy sodródó, tehetetlen tárggyá silányítják, ami a változatlanságba ragad.
Napjainkban, Timothy Snyder is hasonló logikára építi fel gondolatmenetét, a demokráciák és a totalitások összehasonlításával kapcsolatos írásaiban (szerk.).
Demagógia
Kedvenc részem a kötetben Zambrano demagógiával kapcsolatos eszmefuttatása. Mint írja
a demagógia a népnek való hízelgés. Mint minden hízelgés, ez is arra kéri az embereket, hogy álljanak meg ott, ahol vannak.
Ez a hízelgés, mivel a jelenlegi helyzetet véglegesnek tekinti, azt sulykolja az emberek tudatába, hogy nincs szükség erőfeszítésre, ami látszólag kényelmesebb alternatíva az átalakulással járó erőfeszítések helyett.
A demagógia Zambrano szerint csak az elégedettség megszerzésének eszköze, ami tömeggé igyekszik degradálni a népet. A demagógia megfosztja az egyént az életétől, azáltal, hogy megfosztja a felelősségétől és lelkiismeretétől.
Egy demagóg megveti a népet, ahogyan minden hízelgő megveti azt, akinek hízeleg. Célja csak az lehet, hogy uralkodhasson az embereken.
Mennyivel szebb lenne a világ, ha az emberek immunisak lennének a demagógiára, és mennyivel szebb lenne Magyarország is. Zambrano szerint az egyén történelmi tudatossága, a társadalomban betöltött szerepét és felelőssségét is megerősíti, ami a demagógiával szemben is védettebbé teszi.
María Zambrano a demokrácia radikális védelmezője, amelyet az emberi legtermészetesebb élőhelyeként értelmez. Elhatárolódik a fanatikus, nacionalista vagy totalitárius modellektől. Zambrano szerint minden nacionalizmusnak vége van, bármennyire is széles a hatósugara és minden szélsőségesség elpusztítja azt, amit vall, a nagyobb bajok elkerülése érdekében pedig a történelmi tudatosságra támaszkodhatunk, és annak minél szélesebb körű kiterjesztésére kell törekednünk.
Ajánlott olvasmány: María Zambrano: Persona y democracia
