Milyen a magyar irodalom? – interjú Mohácsi Árpáddal, a Szófa főszerkesztőjével

Magyary Ágnes, DRÓT: Hároméves a Szófa. Mi is ez tulajdonképpen?

Mohácsi Árpád: A Szófa megalakításáról van egy nagyon kedves történetem. Barátokkal találkoztunk, beszélgettünk, kávéztunk és közben panaszkodtunk, hogy milyen nehezen lehet elérni adott írásokat, amelyek különböző nyomtatott folyóiratokban jelennek meg. Felmerült, hogy milyen jó lenne, ha ezekhez hozzá lehetne férni online is. Elkezdtünk gondolkodni arról, hogyan lehetne ezt megcsinálni.

Kitaláltuk azt, hogy meg kell keresni folyóiratokat, és egy csomagban előfizethetővé kell tenni őket.

Utána jött egy kis gond, hogy ezt milyen formátumban tegyük meg, hogyan éri meg ez az irodalmi lapoknak. Akkor kitaláltuk azt a fajta konstrukciót, hogy a Szófa bevételeit megosztjuk a Szófa és az egyes irodalmi lapok között, és azok a lapok, amelyek vállalják azt, hogy a Szófára felkerüljenek a tartalmaik, azok közt visszaosztjuk a Szófán keletkezett bevétel felét. Ők meg vállalják azt, hogy egy meghatározott ideig nem közlik online az anyagaikat, ily módon az online közlés joga egy ideig a Szófánál marad.

Négy folyóirattal indultunk, most kilencnél tartunk. Meglátjuk, hogy hol lesz a vége. Úgy érzem, hogy ezzel elértük a plafont, legalábbis egyelőre.

Milyen értelemben értétek el a plafont?

Mohácsi Árpád: A befogadhatóság szempontjából. Ez így egy hatalmas volumen, bár karakterszámra még sosem adtam össze. Bár nem mindegyik kiadvány havi folyóirat, hanem vannak periodikák is, de akkor is rengeteg. Ezért gondolom azt, hogy egy csomagban ennél lényegesebben többet nem lehet befogadni. Az emberi befogadóképesség határaira is szeretnénk ilyen módon tekintettel lenni.

Mi szól az online megjelenés és olvasás mellett és ellen?

Mohácsi Árpád: Ami mellette szól az az, hogy az internet és az online olvasás egy hihetetlenül demokratikus fórum. Lakhatsz a földgolyó bármely szegletében, ha valami az interneten hozzáférhető, akkor megvan a fizikai lehetősége, hogy el tudd olvasni. Amikor én Erdélyben jártam turistaként, akkor véletlenül a kezembe került egy Székelyföld, aminek a létezéséről itt Magyarországon fogalmam sem volt. Elkezdtem olvasni, és kiderült, hogy nagyon érdekes. Amikor hazajöttem, akkor viszont azt tapasztaltam, hogy Budapesten egyáltalán nem lehet kapni, illetve egyetlen egy helyen, az Írók Boltjában, van néhány példány belőle.

A legutóbbi évtizedek szomorú fejleménye az, hogy míg korábban a folyóiratok legalább a közkönyvtárakba eljutottak, ha nem is minden mindenhová, mostanra viszont annyira elszegényedtek a könyvtárak, hogy kénytelenek voltak erről lemondani. Ezúttal is ajánlom a közgyűjtemények figyelmébe, hogy a Szófának van közületi előfizetése, ami azt jelenti, hogy egy előfizetéssel több usert tudunk adni.

Én az interneten való olvasást a gutenbergi forradalomhoz hasonlónak tartom, hiszen korlátlan mennyiségben bármit el lehet olvasni. Nekiállhatok elolvasni az amerikai Kongresszusi Könyvtárat. Ilyen korábban nem volt. Régen egy-egy kódex néhány tucat emberhez jutott el, ehhez képest a nyomtatott könyvek már jóval nagyobb példányszámban több ember könyvtárát gyarapították. De ma már teljesen mindegy, hogy hány példányban nyomtatják ki a Székelyföldet, azt korlátlan számú ember tudja elolvasni az interneten a világ bármely részéről. De tudja olvasni a 2000 című folyóiratot is, ami szintén nem arról híres, hogy bármelyik sarki újságárusnál kapni lehetne. Én szerintem ez nagyon nagy dolog.

Én Budapest egyik külvárosában lakom, és azok az irodalmi folyóiratok, amelyek a Szófán olvashatók, itt egyáltalán nem kaphatók. A városközpontban van egy újságos, ahova egy darab Élet és irodalom jár hetente.
De

az igazi kihívás szerintem – és erről nem szoktunk beszélni –, hogy megtanítsuk az embereket fókuszálni. Ezen a mostani figyelempiacon, ami van, rettenetesen erős a felhozatal.

Nagyon sok minden között meg kell osztani a figyelmünket. Az irodalom olvasásához – és ilyen szempontból mindegy, hogy e-bookon, PC-n, vagy nyomtatva olvasunk −, elmélyült koncentrált odafigyelés szükséges, és ha ez nincs meg, akkor nem fogjuk megérteni, hogy mit olvasunk.

Az idegen nyelvű szövegek sokkal könnyeben követhetők digitálisan, hiszen ha egy szót nem értünk, akkor csak rákattintunk, és megjelenik a magyarázat. A lábjegyzethez sem kell hátra lapozni, hanem rákattintunk és megjelenik. Ha külső hivatkozás van egy másik könyvre, filmre, képre, tanulmányra, akkor csak egy kattintásra vagyok tőle.

Bár nyilvánvalón a digitális formátum nem tudja nyújtani a bekuckózós olvasás élményét, mert másra való, meg kell tanulni együtt élni a digitális lehetőségekkel.

Akkor a Szófa olvasókat is szeretne nevelni?

Mohácsi Árpád: Abszolút. Általában is azt gondolom, hogy az irodalomnak ez feladata. „Változtasd meg élted!” – mondja Rilke.

Minden irodalmi szövegnek az a dolga, hogy így vagy úgy, de szembesítse az embert a saját létezésével. A társadalomnak, a családnak, az oktatásnak, az irodalmi folyóiratoknak, az irodalmi műhelyeknek feladata, hogy az irodalmat, az olvasást, a gondolkodást népszerűsítse.

Ennek már nagy szakirodalma van.

Meglepő, hogy milyen sok olvasókör van. Egyszerűen összeállnak az emberek, és olvasnak könyveket − jókat és rosszakat is. Az interneten is van számos könyveket bemutató ún. videoblog. Ezek is olvasókat toboroznak, könyvekről, szépirodalomról beszélnek – mindenki persze a maga szintjén.

Tudom rólad, hogy te elolvasod az összes irodalmi lapot, ami megjelenik a Szófán. Milyen a magyar irodalom?

Mohácsi Árpád: Sokszínű. A Szófán is sok irodalmi lap van, de azon kívül is van még vagy száz, és ez nagyon jó, hogy így van. Sokszor mondják, hogy a magyar irodalomra jellemző egyfajta belterjesség. Ez azonban nem teljes igaz, sok könyv jelenik meg, sok kiadó van − ez hallatlanul nagy érték. De ugyanakkor nagy felelősség is, hiszen ezek a fórumok – kiadók, folyóiratok stb. – alakítják az értékrendet. Az olvasó pedig majd eldönti, hogy neki melyik értékrend tetszik.

Új virágkora van a magyar irodalomnak minden területen. A dráma sokáig mostohagyerek volt, de most nagyon sok kiváló színházi szöveg van. Fellendülőben érzem a műfordítást. Újrafordítják a klasszikusokat Salingertől és Tolsztojig. Amit Nádasdy Ádámék vagy Márton Lászlóék a magyar műfordítás megújításával csinálnak, az szerintem egészen fantasztikus. Ennek köszönhetően megindult egy diskurzus, hogy milyen műfordításra van szükség.

A líra szerintem egészen új csúcsokra jár. Minden nemzedékben. Itt van Tolnai Ottó, aki az idősebb mestereket képviseli, most kapta meg a szlovén Vilenica irodalmi díjat, és egyébként vajdasági íróként olyan szempontokat tudott behozni, ami teljesen egyedülállóvá teszi az ő művészetét. Vagy itt van Kellerwessel Klaus huszonéves költő, akinek lehet, hogy egy kicsit egyenetlen az első kötete, de üsse kavics, de közben egy hallatlanul érdekes, innovatív figura, aki kreatív módon használja a mesterséges intelligenciát, és ezt az algoritmizálható − ami engem a szürrealisták írói módszereire emlékeztető −, írástechnikát. És hogy a középnemzedék sem maradjon ki, most jelent meg Terék Annának egy kitűnő verse az Apokrifban, ami a Szófán is olvasható. Ő szerintem egyébként ennek a középnemzedéknek az egyik legizgalmasabb alakja.

De ugyanilyen jó véleménnyel vagyok a szépprózáról. Nagyon nagy szó, hogy Nádas Pétert vagy Krasznahorkai Lászlót mennyire elismerik külföldön is. Nagyon jó, hogy ilyen sokszínű és ilyen sokféle a kortárs magyar irodalom.

Ha már Kellerwessel Klaust emlegetted, akiről a Szófán egy elég kritikus hangú bírálat jelent meg, adódik a kérdés, hogy mi adta az ötletet, hogy kritika-rovatot indítsatok?

Mohácsi Árpád: Az irodalmi folyóiratoknak és az irodalmi műhelyeknek az egyik legfontosabb tevékenysége a kritika. Az én véleményem szerint a kritikának két szerepe van, az egyik, hogy visszajelzést adjon a szerzőnek, a másik, hogy segítséget adjon az olvasónak, hogyan kell olvasni a művet. Nagyjából kéthetente jelenik meg egy új kritika. A cél az volt, hogy leültessük egy más mellé az írókat, a kritikusokat és az olvasókat. Ezért is van minden hónap utolsó csütörtökén a Nyitott Műhelyben beszélgetés, amelyet rögzítünk is, így az bármikor megtekinthető a Szófa YouTube-csatornáján.

Azt szeretnénk, ha a Szófa egy olyan közösségi tér lehetne – virtuálisan és valóságosan –, ahol minden olvasni szerető ember otthonosan érzi magát. Ez egy nagyon lassú és nagyon következetes építkezést igényel. Én remélem, hogy az olvasóinknak lesz türelme kivárni.

A Szófa abban a tekintetben is újító, hogy elő kell rá fizetni, márpedig a kelet-európai ember nem szeret fizetni. Ezzel kapcsolatban mi a tapasztalat?

Mohácsi Árpád: A Szófa egy kereskedelmi vállalkozás. Ha kerülne egy mecénás, aki kitömné pénzzel a Szófát, akkor attól kezdve az egész Szófa nem érdekelne engem. Mert én azt akarom, hogy az emberek tartsák fontosnak a kortárs magyar szépirodalmat, és igenis akarjanak érte fizetni. Mert ami ingyen van, az valójában nem kell. Vagy máshonnét nézve, az olvasónak tudnia kell, hogyha nem fizet egy tartalomért, akkor ott bizony ő maga válik áruvá, és az adataival fizet a szolgáltatásért.

Némi változás történt azonban a szemléletben a streaming szolgáltatóknak köszönhetően, emiatt már a magyar nép sem gondolja, hogy minden, ami az interneten van, az ingyenes. Ezért egyre több folyóirat, író, zenész van, aki úgy tesz közé tartalmakat, hogy azért valamilyen formában fizetni kell.

Az is inspirálta a Szófa üzleti modelljét, hogy hallottam a közösségi finanszírozásról. Ez most nagyon divatos főleg Nyugaton, de lassan Magyarországon is az. Ennek az a lényege, hogy egy közös platformra kiteszi valaki az ötletét, és a nagyközönség eldönti, hogy akarja-e támogatni, és ha igen, mennyivel, itt szívesen csinálok reklámot a Tőkeportálnak, amelynek a keretében a Szófának is gyűjtöttünk pénzt.

Én tudok olyan szépirodalmi könyvről, ami így jött létre. Ott a szerző azt kérte, hogy finanszírozzák meg a külföldi útját, ami szükséges a regény megírásához. Kétszáz ember összedobta neki a pénzt. Ez a kétszáz ember sokkal jobban odafigyelt a regény későbbi sorsára, mivel ő pénzt adott bele és így egy kicsit sajátjának érezte. A megjelenés előtt azonnal lett is kétszáz előfizetője a regénynek. A kiadó és a szerző is boldog volt.

Ha valaki előfizet húszezer forintért a Szófára egy évre, akkor utána egy kicsit jobban figyeli, egyszerűen azért, mert beletette a saját pénzét. Akkor már nem lesz mindegy, hogy az van, vagy nincs, mert az előfizető úgy fogja érezni, hogy kiváltság, hogy olvashatja.

Ki finanszírozza az irodalmat és a kultúrát?

Mohácsi Árpád: Mi is készítettünk egy felmérést, ahol űrlapot tölthettek ki az olvasók. Az volt a kérdés, hogyan látják az irodalom finanszírozását, vagyis kinek kellene támogatni az irodalmat. És

számomra az az elkeserítő eredmény született meg, hogy a válaszadók fele szerint ez a magyar állam feladata.

Nagyon kevesen gondolták úgy, ami nekem a jelszavam volna Csokonai után szabadon: „Mint egy Russzó Ermenonvillében, Ember és polgár leszek.”

Azt mondom, hogy állami támogatásra égetően szükség van. De jobb volna, ha több lábon tudnának állni a szereplők anyagi értelemben, mert ez a szellemi függetlenség záloga.
Ideje volna felhívni a magyar nép figyelmét arra, hogy az íróság munka, amiért fizetni kell. Az is nagyon jó volna, ha a nyomorúságos irodalmi honoráriumokon lehetne változtatni.

És hogy lehet ebbe bevonni a magántőkét?

Mohácsi Árpád: Erre nincs receptem. Sokféle út van. Van, aki maga adja ki a könyvét magánkiadásban, mert a kereskedők lefölözik a könyvértékesítés kereskedelmi hasznát.
Nagyon nagy szükség van olvasókra, nélkülük nincs irodalom. És tehetős polgárokra is szükség van, akik tudják, hogy a minőségért fizetniük kell.