TESTODÜSSZEIA

második rész

(Az első részt itt olvashatják.)

„Nem bocsátkozhat nagy lelkesedéssel küzdelembe az az atléta,

akin még sohasem volt két folt;…”

Seneca

 

Nincs nagyobb csönd és mozdulatlanság, mint egy téli erdőben. A fák meztelenek, hiszen réges-rég levetették lombjukat, az avar felett pedig méteres hótakaró. Nem reccsen a gally az erdőben élő állatok lába alatt, nem csicseregnek madarak a lombok között, nem dünnyögnek a bogarak, nem hallani a távolban bugyogó forrás csergedezését. Emberek sincsenek sehol, mert szó mi szó nem éppen kiránduló idő van, hiszen ki az az őrült, aki a legnagyobb havazás után vágna neki a Bükknek. Itt gyalogolni nem lehet, mert a hóban derékig süllyedne az ember. Csakis sível lehet a fehéren hullámzó lankákon haladni. Lesiklani a finom vonalú dombokon nem kihívás, de felmenni az emelkedőkön vértizzasztó. Legalábbis nekem.

Seneca szerint, ha szembe találjuk magunkat a sorssal és megküzdünk vele, akkor ismerjük meg csak igazán erőinket. De mit tudott Seneca a téli erdőben való túrázásról? Aki Córdobában született és élete java részét Rómában töltötte, az nem kompetens a síelés kérdésében. Maradjon csak az életművészet boncolgatásánál. Engem is fel lehetne ott az erdő közepén hirtelenjében boncolni, sok rejtélyre szinte azonnal fény derülne. Vagy nem. De az biztos: a vakítóan fehér hóra freccsenő vér, izgató látványt nyújtana.

Ott állok tehát az erdő közepén. Előttem is csupasz fák és hó, hátam mögött is csupasz fák és hó. Úgy érzem, egy tapodtat sem tudok megtenni. Sem előre, sem hátra. Tehát az, hogy visszaforduljak, szóba sem jöhet. Kimerültem. Pedig ez még igencsak a túra eleje. Nincs erőm – mondjon bármit Seneca. Egyedül vagyok – ez nem egy álom, hanem maga a valóság. Úgy érzem – ha bármit is számítanak az érzések –, meghalni is könnyebb lenne.

Mi mindig is sportos család voltunk. Hétvégenként kirándulni jártunk a Bükkbe, a Kis-Magurára, a Szent János-kúthoz, az Árpád-csúcshoz, a Majláth-kúthoz. Télen síeltünk. Édesapám lelkes hegymászó volt, aki a szomszédunkban lakó híres kolozsvári túrázóval Miklós Lajossal járta a Kárpátokat. A hétvégi túrákat is Lajos bácsi vezette, mindig ő határozta meg az útvonalat. Édesapám szeptemberben elkezdte a felkészülést a síszezonra: futás az erőnlétért, nyújtás az ízületek megfelelő kondíciójáért. A kaputól a kert végéig oda-vissza rótta a távot.

Én is lelkesen futottam vele, aztán hamar elfáradtam. Kicsi voltam, így ennek akkor nem volt jelentősége. Leültem a kertünkben álló Feleki-gömbre és onnan csodáltam apám kitartását. Bámulatosnak tartottam, hogy fáradságot nem ismerve, mindennap futott a kaputól le a kert végéig, majd vissza. Semmi sem tántoríthatta el. Bosszankodtam, hogy nincs erőm vele tartani, és hogy én már a második hossz után kidőltem.

Az edzés sötétedés után bent a szobában folytatódott: a nyújtás következett, hiszen nem köszönhetett be úgy a tél, hogy az Achillesz-ín túlságosan merev. Márpedig merev ízületekkel nem lehet kecsesen suhanni a Vlegyásza-lejtőin.

Apám nem csak úgy hebehurgya módon készült a téli sportokra, hanem szakirodalomhoz fordult. Déván István 1936-ban megjelent könyve szolgáltatta az elméleti alapot, amit már ronggyá olvastak a családban. A sízés technikája síkon, lejtőn, meredeken című műve nem eredeti borítójával pompázott, újra kellett köttetni, így már az én időmben piros keményborító fedte az opust. Nem mellesleg a piros az élet színe, ahogy az havas erdő friss haván terpeszkedő vércseppé is. Remekbe szabott ábrákon mutatta be a szerző, hogyan kell jól felkészíteni az ízületeinket a síszezonra.

Külön oktatásban részesültem apám és Déván István révén arról, hogyan kell szakszerűen felkelni, ha az ember síléccel bukik fel: melyik síléces lábat, hogy kell elhelyezni, hova kell a súlyt összpontosítani, és milyen mozdulatokkal kell utána a botok segítségével újra lábra állni. Az elmélet kiválóan ment, de sajnos a valóságban már nem muzsikáltam valami jól. Mert hiába alkalmaztam megfelelően a szárazon elsajátított technikát – minden végtagomat a Déván István könyv ábrái szerint helyeztem el −, ahhoz már nem volt erőm, hogy fel is nyomjam magam a botok segítségével. Persze az élet alfája és ómegája nem a síelés, és viszonylag kevesen követnek el öngyilkosságot, amiért nem tudnak Déván István útmutatásai alapján talpra állni egy síléces felbukás után.      

A túrákon lelkesen vonultam hátizsákommal, amelyben minden megtalálható volt, amire egy igazi turistának szüksége lehet: termosz, ételes doboz, szőlőcukor a fáradtság ellen, esőkabát. Azonban sok kirándulás végződött úgy, hogy a végén engem apámnak kellett vinnie. Ez egy darabig még akár indokolt is volt, hiszen kicsi voltam. De közben nőttem, ami azt jelentette volna, hogy egyre erősebb leszek és végig tudok gyalogolni bármilyen útvonalon. De nem így történt. Apám, mint igazi úriember, azzal nyugtatott: hosszabb túrákon anyámat is a nyakában kellett vennie.

Ilyen előzmények után és teljesen tudatlanul vágtunk neki egy havas téli napon síléccel a lábunkon a Bükknek. A tudatlanságunk abból állt, hogy sejtelmünk sem volt semmiféle izomnyavalyáról. Mert hogyan lehetne definiálni a betegséget? Leginkább úgy, hogy valami megbomlik. Hogy ez a valami hol bomlik meg: az egyén testében, elméjében, lelkében vagy a társadalomban, erre különböző korok eltérő válaszokat adnak. És ki tudja ezt a megbomlást helyére billenteni? A pap, a varázsló, az orvos vagy maga a társadalom? Erre is eltérő válaszokat kapunk attól függően, hogy milyen kultúrában vagy milyen korban akarjuk vizsgálni a kérdést.

Az én testem tehát megbomlott, csak nem tudtunk róla. Én éreztem – erőtlen voltam. De annyi mindent érez az ember. Nem lehet minden érzés mellé bizottságokat felállítani, amely szakszerűen eldönthetné: jogos vagy nem jogos az az érzés. Hiszen menyire tartósak vagy akár megbízhatóak az érzelmek? Nem csak az ipar termékeit és önmagunkat fogyasztjuk elszántan, hanem még a vágyainkat is vadállati éhség jellemzi. A vágyak orgiája – mondja Umberto Eco –, avagy a konzumizmus céltalan bulimiája. Emocionális éhségünket a megszerzés, kielégítés és eldobhatóság szentháromságára építjük. Lehetne tehát másnak nevezni az érzelmeket, mint álnok benyomások csalfa játékának?

Én nagyon lelkesen és boldogan vágtam bele a téli túránkba. A vállalkozásunk csupa izgalmas kalandot ígért. Lehet-e inspirálóbb és egyben titokzatosabb látvány a téli erdőnél?! Úgy képzeltem: felhőtlen kedéllyel suhanunk a lágy havon, szemléljük az elénk táruló táj titkait, és mint az idő úgy repülünk. Mint a versben a költő és az apja. Csak ők szánon siklottak, mi pedig a magunk erejéből. Mondhatni az erdő lett az én Atlanti-óceánom. A charco – pocsolya, ahogy a spanyolok nevezik. Csak én nem tudtam átkelni rajta, nem úgy, mint a vakmerő felfedezők a lélekvesztő karavellájukkal. Pedig milyen jól indult minden. Ott, ahol felcsatoltuk a síléceket, az egy magaslaton volt. Onnan lefele vezetett az út. De, ha valami lefele visz, annak előbb-utóbb elkövetkezik a felfele tartó szakasza.

Minden lelkes műkedvelő tud síelni – vagy legalábbis azt hiszi –, hiszen nem kell sok ész felcsatolni a síléceket, majd összetörni magunkat az első hóbuckán, aztán félévet begipszelve tölteni. De a sítúra más. Az nem amatőr turistáknak való. A sítúrához kell Déván István remekbe szabott útmutatója: jó kondiban lévő test, laza ízületek, remek formában lévő Achilles-ín és kalandra kész lélek. Némi őrültség sem árt.

Mert az izombetegség erről szól: az erő fokozatos elvesztéséről. Minden nappal valami odavész. A gyengeség felismerésekor két választás áll előttünk: a visszahőkölés, hogy akkor én ezt inkább nem csinálom, vagyis küzdelem nélkül kivonulok a saját testemből, vagy küzdök tovább a lehetetlennel, és csak akkor vonulok ki, amikor már semmiféle munícióm nem maradt. A küzdelemhez ember feletti erőre van szükség. Márpedig az ember mindig csak ember, sosem emberfeletti, akármilyen nehéz is ezt elfogadni. Ami viszont elvész, az örökre odalesz.

Tehát semmi sem jó. Ez a vég kezdete. A testem hanyatlása, de nem a lelkemé. Az ontológiai derű, ez a fontos, hogy az ember derűs maradjon. Esterházynak is bejött!