„…menteni vágyva saját lelkét…”
Odüsszeia, I. ének
Tízéves lehettem, amikor a kolozsvári nagymamám megjegyezte édesanyámnak, hogy furcsán járok. Édesanyám akkor úgy vélte, hogy nem is. Aztán hamar kiderült, hogy nagymamámnak volt igaza. Annyit még a nyolcvanas évek Kolozsvárján is meg tudtak állapítani: izombetegség. Ha izom, akkor az bizony a test. Semmi köze sincs az emelkedett lélekhez. Pedig mennyire elegáns neurózistól szenvedni?! Arról nem is beszélve, hány világirodalmi sikert építettek idegbetegségre. Bár akkor még nem sejtettem, hogy író akarok lenni.
Susan Sontag szerint azok a betegségek, amelyek a lélekhez köthetők, fényes karriert futnak be a világirodalomban és az emberi gondolatokban. Ilyen emelkedett testrész a tüdő, ezáltal lesz a tbc amolyan kifinomult nyavalya, elég csak a Varázshegyre gondolnunk, amely műben nagyon gazdag és nagyon unalmas emberek gyógyíttatják svájci luxus szanatóriumban a szofisztikált tüdőbajukat hatszáz oldalon keresztül.
Ezzel szemben azok a betegségek, amelyek a testnek azon részeit támadják, amelyekről fehér asztal mellett nem nagyon illik beszélni, sokkal szerényebb irodalmi karriert mondhatnak magukénak. Érthető módon, mert ami kínos, az kínos. Ilyen a rák, mondja Susan Sontag. Ez ugyanis szégyenlendő.
A test tehát takargatni való, nem hiába volt az első dolga az Édenből kiűzött emberpárnak azonnal elfedni szemérmét. Kiesni Isten kegyéből és kegyelméből tehát annyit tesz, számunkra is zavarba ejtővé válik saját testünk. Így lett testből gond és baj. Sokszor nem lehet mit kezdeni vele.
Az izom viszont nem olyan része a testnek, ami miatt úri társaságban feszengeni kellene. Gondoljunk csak bele korunk testkultuszába. Ma az izmos test a szép. Kigyúrt férfiak jelenítik meg korunk szépségideálját, de még a hollywoodi színésznőnek is illik inkább izmosnak lenni, mint nőiesnek. Az izomhiánya nem szép ugyan, de mivel korunk embere annyira pesszimista, hogy minden pillanatban gyermeki módon derűlátó, tudja: csak edzeni kell, és bárkiből lehet atléta termetű Adonisz vagy kellemesen kisportolt Aphrodité. A szép és kimunkált test imádatát már számos nagyon sikeres politikai vállalkozás is magának tudhatja, elég csak megemlíteni a spártaiakat, a nácikat és a kommunistákat. Más szavakkal a testkultuszban élő ember derűlátása jogos és indokolt.
De visszatérve az izmokhoz, családunk, aki nem annyira bízott a nyolcvanas évek Románia hatékonyságában, azonnal elküldte az izombiopsziámat Kölnbe, így elmondhatjuk az izmaim hamarabb jártak Nyugaton, mint én. Ha igazán résen lett volna a román titkosrendőrség, akkor joggal gyanakodhatott volna, hogy darabokban akarok kiszökni az országból, amely sok szempontból lassú és macerás folyamatnak tűnik, de semmiképpen sem lehetetlennek.
Tehát a testem egy része, egy kis üvegcsében eljutott Kölnbe, ahol a Nyugatra szakadt rokonok megállapították a csillogó-villogó jólétben pöffeszkedő rendelőjükben, hogy bizony a kolozsvári ténymegállapítás helyes: itt nincs mit tenni, ez izombetegség. Na, de melyik? És tulajdonképpen ezzel indult az én testodüsszeám.
Nemhiába kezdődik az európai civilizáció részben a harag megéneklésével (lásd Iliász), valamint egy izgága fickó csatangolásaival (lásd Odüsszeia), akinek a trójai háború után oly nehéz volt hazatalálni. A végcél, Ithaka, nemhogy közelebb került volna hozzá, hanem a nagy földközi-tengeri bolyongásban egyre csak távolodni látszott. Én is pont így voltam: amikor kimondták a verdiktet, hogy izombetegség, csak az útvonalat nem mellékelték hozzá. Odüsszeusz tíz évig utazott, hogy végre hazajusson Ithakába, nekem ez négyszer annyi időbe tellett, míg megoldódott a rejtély! De így jár az ember, ha darabonként igyekszik kiszökni a saját testéből.
Amikor kiderült rólam, hogy valamiféle izombetegség okozza nálam a furcsa járást, még csak kétfajta izomkórságot tartottak számon. Az egyik fiúgyermeket érint, így ezt objektív okok miatt kizárták, és mivel így már csak egy lehetőség maradt, akkor azt mondták, hogy na jó legyen az, bár nem biztos, és különbenis nem is az, de senkinek nincs jobb ötlete. Ez volt akkoriban a Becker-féle izomsorvadás, amiről azóta kiderült, hogy azt is csak fiúk kaphatják meg. Valószínűleg ezt akkor még nem tudták. Vagy nem tudom. De nem is fontos. Mert ha adtak is volna neki nevet, ugyanott lettünk volna, mint név nélkül, hiszen könnyebb megnevezni valamit, mint megreparálni.
Fontos-e tehát, hogy megnevezhető legyen-e a kórság? Az orvosok ebben megoldandó rejtvényt látnak, a laikusok meg simán hülyének nézik az embert, amikor még a nevét sem tudom annak, amiben szenvedek. És igazuk van. Mert mit jelent az, ha valaki még azt sem tudja, hogy mi baja van? Csakis azt, hogy annyira ügyetlen, hogy még arra sem képes, hogy rendes orvost, kuruzslót, boszorkányt találjon magának. És vajon hol lehet ilyet találni? Csakis külföldön, mert ez valamiféle kelet-európai átok, hogy azt hisszük: minden bajunkra Nyugaton van az orvosság.
Mindenesetre mi azonnal éjszakai vonatra szálltunk – hálókocsiba – és elvonatoztunk Keletre: Bukarestbe, a testemmel. Az izommintám közben Kölnben lébecolt. Nem lehet állítani, hogy a családom nem tett volna meg mindent. Nem sok mindenre emlékszem, de mentségemre legyen mondva, nem is várost nézni mentünk. A város sötét volt – éjszaka érkeztünk. Andris bácsi várt minket.
Andris bácsi – Dévényi András – Kolozsváron született, de már akkor Bukarestben volt fizikus. Ő szerzett valami híres-neves professzort, aki majd bizonyára fog tudni mondani valami okosat. Mert Andris bácsi bármit el tudott intézni. Mestere volt a túlélésnek, hiszen zsenge ifjú korában megúszta azt, hogy elhurcolják Auschwitzba. Szóval ő aztán tudta, mit jelent a baj, és azonnal intézkedett.
A professzor úr, professzorhoz méltóan, egy idős úriember volt, aki csak hümmögött. Kimérten és mértéktartóan. Ahogyan csak híres-neves orvosprofesszorok tudnak hümmögni. A tudománynak megvannak a korlátjai, ezért van a hümmögés. Ha beteg az ember, ez sohasem jelent semmi jót. Más szavakkal: nincs mindenre válasz, és főleg, nincs mindenre megoldás, csak ezt nekünk, akik mégiscsak a nyugati civilizációs körbe tartozunk, nehéz elfogadni.
Mert tulajdonképpen erről szól ez az egész: hogyan viszonyulunk a dolgokhoz. Ha éppenséggel nem kálvinisták lettünk volna, annak a francia humanizmuson nevelkedett kockafejű Jean Calvin tanításait követve, akkor nyilván pópához mentünk volna. Ők, köztudomású, a fekete és a fehér mágia alapos ismerői. A híres-neves professzor ezt nem javasolta, mert nem lehet szóvá tenni a nyilvánvalót. Keleti nyugalomvágy és nyugati nyugtalanság – mondaná Devecseri Gábor.
Homéroszi derű – mondják az Odüsszeiáról. A derű fontos, mondják a rákos betegnek. Derűs vagyok – mondja Esterházy Péter a Hasnyálmirigy naplóban. Tény nem mindegy, hogyan viszonyul az ember a saját szerencsétlenségéhez, Odüsszeusznak sem lett volna sokkal jobb, ha kesereg a hazafelé vezető úton, ahol az egymás után sorjázó kalandok tulajdonképpen csak egy újabb esély arra, hogy meghaljon.
A betegnek sem illik keseregni, mert akkor könnyen rásüthetik, hogy saját magát betegíti meg. Ennek iskolája is van. Könyvek sokasága bizonygatja, hogy igenis a lelkünk betegíti meg a testet. Ép testben, ép lélek – tartja a közmondás. Nem véletlen, hogy Odüsszeusz is leginkább a lelkéért aggódott kissé túl kalandosra sikeredett utazásai során, és kevésbé izgult a testi épsége miatt.
(Folytatjuk…)
