Hölgyeim és Uraim, pontosan most van száz esztendeje, hogy Kertész Balázs és Weiner Sennyey Tibor útra kelt és végigjárták a mára már csak egyszerűen ‘A Nagy Kör’ néven emlegetett túrájukat. Két napig gyalogoltak, két napig eveztek, amiben elsőre semmi különlegeset és semmi kivetnivalót nem találhatunk. Önök azt mondhatnák, mint gyakorlott gyaloglók és evezők, hogy maguk nap mint nap megteszik ezt… sajnos száz éve ez nem így volt. Tibor akkoriban a szentendrei Kada-csúcson lakott, amely ma az Erdei Költők Könyvtáráról híres. Ki gondolná, hogy a tíz emelet mélyen a hegybe épített könyvtár, amely a harmadik nagy háború alatt óvta meg tudásunk és történetünk javát, kezdetben csak egy kis fadoboz volt? Innen indult a két jóbarát, s szelték át a Visegrádi-hegységet, a Pilis egy részét, hogy ajtótól-ajtóig sétáljanak, majd csónakázzanak, egymás otthonát összekötve egy nagy kirándulással. Évtizedeknek kellett eltelnie, hogy rájöjjünk mennyire fontos néha egészen egyszerűen csak átsétálni egymáshoz. Akkoriban még mindenki, az úgynevezett autóval és hasonló járművekkel rótta az utakat, az interneten keresztül tartották a kapcsolatot, egyre jobban elidegenedve egymástól, mit sem sejtve arról, amit Tibor írt le később híres könyvében, ‘A jó élet’-ben, hogy
Bizony az, hogy az ember milyen utakon jár nagyon is befolyásolja gondolkodását, temperamentumát, sőt talán még egészségét is. Ha folyton csak autópályán járkál, autóutakon, akkor azt hiszi, hogy a világ szabályozott, s táblák mentén képzeli életét, ám amikor erdei ösvényre lép, együtt halad a hegy vonulatával, a természeti képződményekkel, mélyen benne az erdőben, saját erejéből lesz szabaddá. Az előbbi épített környezetbe veszik, utóbbi a természetben halad egy ahhoz alkalmazkodó útvonalon. Semmire sincs nagyobb szükségünk, mint hogy újra megtanuljunk együtt létezni a természettel, alkalmazkodni hozzá, együtt lélegezni az erdővel, nem pedig arra, hogy autópályán tapossunk el mindent, ami él, beleértve önmagunk valódi és szabad lényét is.”
A gyaloglásról alkotott elképzelései akkoriban nem találtak megértő fülekre, az emberek egyre nagyobb autókat vásároltak, felélték a föld energiakészleteit, műanyag szeméttel szórták teli a világot, mérgezték élővizeiket és élelmiszereiket. Mindez, száz évvel később, a ma emberének már felfoghatatlan. Az is
érthetetlen, hogy száz éve tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy mihez fog vezetni a túlfogyasztás, a globális felmelegedés, a fosszilis energiahordozók mértéktelen használata, a műanyag szemét: mégsem tettek semmit.
Sokan a kormányokat hibáztatták, mások a nagy cégeket, Tibor és Balázs úgy gondolták, hogy sajnos semmi befolyásuk nincs sem a kormányokra, sem a nagy cégekre, hiszen ki hallgatna egy költőre és egy kertészre, ezért saját életüket kezdték, szerény lehetőségeikhez mérten átalakítani. Például sétáltak. Úgy gondolták sétálni, igazán nem kerül semmibe.
Tibor ezt írta naplójában:
Korábban azt szerettem volna tudni, hogy hol jó ülni. Aztán az is érdekelni kezdett, hogy hol jó sétálni. Végül arra jutottam, hogy sétálni legjobb két olyan hely között, ahol jó ülni.”
Az élet minőségének fontosságáról nem győzött eleget írni a költő. Arról írt, hogy az élet minőségét elsősorban az határozza meg, hogy az ember szeretetben él, békében, és ha nem is mindig boldog, de legalább boldogságra törekszik. Ehhez persze nagyon sok lelkigyakorlatra van szükségünk, ilyen lehet műveltségünk fejlesztése, a meditáció, a kertészkedés, az állatokról való gondoskodás, de az egészen egyszerű séta is.
Az egyszerű séta mindösszesen ötven kilométer volt ajtótól ajtóig, szinte végig erdei ösvényeken, a Kada-csúcstól a Búbánatvölgyéig. Nem egy Camino, és nem is akart az lenni. A lényeg csak annyi volt, hogy átsétálnak egyikük otthonából a másikukéba. A Kada-csúcsról indultak, érintették az Örök Élet Forrását, ahol eperszörpöt ittak, majd az Álló-réten át az Erdészházhoz jutottak, onnan Pilisszentlászlón keresztül felmentek a Prédikálószékre. Ott éjszakáztak, azóta hagyomány lett, hogy aki a Nagy Kört járja végig a Prédikálószéken megáll füstölőt gyújt, verseket olvas, zenét hallgat, és paprikába töltött főtt krumplit eszik piros arannyal, majd kadarkát iszik a kertész és a költő emlékezetére.
A feljegyzésekből tudjuk, hogy hatalmas vihar csapott le a két vándorra, mindenhol ömlött az eső, cikáztak a villámok, csak felettük derült ki az ég az éjjel, néhány messzi csillagot kivillantva, miközben ők hulla fáradtan az igazak álmát aludták. Másnap hajnalban indultak tovább Dobogókő érintésével a Szakó-nyergen át, a Mária-úton, a búbánatvölgyi Eredeti Fény Temploma felé, amelynek szomszédságában volt Balázs háza. Ezen az útvonalon látták, hogy
egyre inkább tűnnek el a teljesen zöld völgyek, hogy egyre több öreg fát termelnek ki hatalmas gépekkel a tájvédelmi körzetekből, ám hiába tették szóvá, senki sem hallgatott rájuk.
Lehet, hogy elkerülhető lett volna az a katasztrófa, amely hazánkra várt, ha megfogadják a költő tanácsát, aki azt javasolta, hogy egész Magyarországon ahol csak lehet ültessenek fákat?
De nem azért jöttünk most össze, száz évvel az első ‘Nagy Kör’ után, hogy az elmúlt száz év környezeti katasztrófáit, rossz döntéseit, téves elképzeléseit idézzük fel, hanem hogy emlékezzünk arra, amire érdemes. A két vándor két nap sétálás után, két napig evezett, Dömösön sajtos-tejfölös lángost ettek, aminek emlékezetét a híres sajtos-tejfölös lángos szobor őrzi. Majd Nagymaroson a Piknik Manufaktúrában egy igazán jót ebédeltek, ahonnan tovább csónakáztak, hogy barátaikkal a napforduló alkalmával, Szent Iván-éji tűzugrásban vegyenek részt, énekeljenek és jól érezzék magukat. Mi, akik együtt élünk a természettel, tudjuk, hogy a napfordulóknak micsoda jelentősége van, akkoriban ez merő babonának számított.
Onnan visszaeveztek és a Szigetcsúcs megkerülésével visszahajóztak Leányfalura. Az evezés során kénytelenek voltak – a számunkra már elképzelhetetlen – vízen sodródó műanyagszeméttel, kosszal és olajzabáló őrült motorcsónakosokkal szembesülni, de végül a Vadkacsáknak visszaadták csónakjukat. Az út során számos segítőjük és támogatójuk is akadt, elég az hozzá, hogy fáradtan értek haza, de szívük megtelt azzal az érzéssel, hogy a világ egyik legszebb helye szűkebb hazájuk – pedig mindketten jártak már számos más országban is -, s hogy valami olyan érték, olyan kincs a Pilis, a Visegrádi-hegység és a Dunakanyar, amit óvni, védeni és szeretni kell. Ezt próbálták későbbi életük során is újra és újra elmondani, ezért lett fontos nem csak kettőjüknek ez a kirándulás.
Azt tanították nekünk, hogy a Földet olyan egyszerű tettekkel is meg lehet menteni, mint hogy hogyan élünk, hogyan viselkedünk, vagy, hogy egészen egyszerűen csak sétálunk.
Ezért most, száz évvel a két kis sétáló után, a csaknem teljesen elpusztult majd nagyon nehezen újratelepített erdőkön át, mi is megtesszük négy nap alatt ugyanazt az utat, emlékezve arra, hogy kevés fontosabb dolog van, mint a természet és a barátság.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
2019. június 19.
Írásunkat a költő képeivel illusztráltuk, amelyet az Erdei Költők Könyvtárának digitális archívumát kezelő munkatársai bocsájtottak rendelkezésünkre.
