Szőcs Géza emlékére
Elvesztettünk egy nagy magyar költőt, de ami még ennél is fájóbb, hogy elvesztettünk egy jó barátot. Szőcs Géza hosszú évek óta a barátom volt (nem csak nekem), a költészet és a műveltség szeretetében kapcsolódtunk (mi is), és ezzel nem csak én voltam így, hanem a kortárs magyar irodalom java. Barátom volt, nem csak nekem, hanem a magyar irodalomnak és a kultúrának is.
Talán nem árulok el nagy titkot, hogy nem szeretek és nem is szoktam nekrológokat írni. Nem az én műfajom, és szerintem Géza se szerette a búsongós, fekete keretes szövegeket. Volt Gézában valami nehezen megfogható derű, humor, irónia és talán, az utóbbi években egy csipetnyi, jól megfontolt pátosz, nagyvonalúság is.
Legutóbb tavasszal kaptam tőle egy hosszú kéziratot, aminek „Sétatér” volt a munkacíme, és amelyben a kolozsvári sétateret… és a hattyú alakját, igen, annak a hattyúnak az alakját, színét, formáját, jelentését és jelentőségét járta körbe „amelyre már nem fér több fehér”. Sajátos és nagyon szépen megírott könyv ez, többszólamú mű, amit nyáron szeretett volna magánkiadásba megjelentetni. Itt van előttem a kézirat, Géza halálhíre után újra előveszem és hosszan olvasom és azon gondolkodok, hogy vajon megjelent-e? Nem hiszem. Jó lenne, ha megjelenne.
Ebben a könyvben nagyon sok magyar költő és író mellett, sőt zeneszerzők mellett, akik mind jártak a kolozsvári sétatéren vagy érintették a hattyú motívumot, ír Békássy Ferencről is, az ő hattyújáról, s a versfordításokról, amelyeket ő készített.
Ködhomályos sétatér,
Mintha puszta volna.
Szerelmünk ott véget ér,
Hol-nap avagy hol-ma.Most a hattyúk úsznak el,
Át a téli éjben.
Tombol csipkés szél, ha kell,
Szökőkút a szélben.”Isten bocsássa meg, kissé úgy fordítottam ezt, mintha a szerző a kolozsvári Sétatéren és Sétatérről írta volna. Nem tudom, járt-e valaha Békássy Ferenc Kolozsvárott. (Aligha.) Remélem, szerény fordításkísérletemet nem fumigálta volna le nagyon Békássy (akinek lassan a díszítő jelzőjévé közhelyesedik az, hogy „Virginia Woolf és John Maynard Keynes szívbéli jó barátja”). Másvalaki nyilván máshogyan fordította volna le.
Dehát miért nem fordította le ő maga – vagy miért nem írta meg magyarul saját maga?
Ez álságos kérdés, nem is lett volna szabad leírnom.”(Szőcs Géza: Sem a lét, sem a létra. Részlet a Sétatér című kéziratából.)
Különösen intim könyv ez, amennyiben betekintést enged abba, hogy Szőcs Géza hogyan írt, miképpen fordított, hogyan gondolkozott írásról, irodalomról, fordításról és talán az életről is.
Miután megtudtam, hogy meghalt imádkoztam a lelkéért, majd újra elővettem ezt a kéziratot és újra olvasni kezdtem. Arra gondoltam, hogy mi mást tehetnék?
Eszembe jutott, amikor nagyjából tizenöt évvel ezelőtt először találkoztam vele az Irodalmi Jelen szerkesztőségében. Ő már akkor bőven nagy nevű, híres és elismert költő volt, én fiatal, naiv, lelkes és meglehetősen hülye kölyök. Géza azonnal érdeklődni kezdett Békássy Ferenc művei iránt, és el is jött velem Zsennyébe. Ott sétáltunk a hatalmas fák alatt, az ősparkban Békássy sírja felé, amikor Géza egyszer csak megállt, majd azt mondta, hogy „Ugye tudod, Tibor, hogy az ősfák alatt éppen olyan rezgés, remegés van, mint az óceánok mélyén?” Azóta gondolkodok ezen. Vajon honnan tudta Géza, hogy milyen az óceánok mélyén? Sosem volt egy mélytengeri búvár alkat, mégis éreztem, hogy igazat mond. Azóta tudom, sőt, írtam is róla, hogy az erdők és a tengerek az ősi mítoszok szerint is kapcsolódnak, s közük van egymáshoz. Élő közegek, amelyek az élet rezgését terjesztik ki a térben. Talán valójában mi is úgy kapcsolódunk, emberek, mint az erdők és a tengerek, rezgéssel és remegéssel.
Szőcs Géza az elmúlt évtizedekben még számtalan dolgot tett és mondott, s a legtöbb hír most ezekről emlékszik meg, nem megfeledkezve nyilatkozatairól vagy politikai szerepvállalásáról. Könyveiről, nagy hatásáról a magyar irodalmi és kulturális életben itt-ott, csak értő helyeken esik szó. Igen, Géza kétségtelenül politikus alkat is volt, egészen kiterjedt és elképesztő kapcsolati hálóval. Emlékszem, egyszer, amikor Kolozsvárra utaztunk együtt, útközben beszélgettünk és eszébe jutott valaki, aki tudhat arról valamit, amiről beszélünk. Talán Kemény Zsigmond elveszett regényéről volt szó vagy az aradi Ossziánról, azt hiszem. Volt egy menedzserkalkulátora, ami már akkor is anakronisztikusan hatott, s amit odaadott nekem – ő vezetett -, hogy keressem ki az illetőt. Ebben a kalkulátorban több mint tízezer név és telefonszám és cím és megjegyzés volt. Kérdeztem Gézát, hogy mindegyikükre emlékszel? Mindegyiküket tudod, hogy honnan ismered és kicsoda? Géza, azt mondta, hogy részben, ezért kell ez a kis készülék, mert nem tud ennyi telefonszámot és címet megjegyezni, de hogy kivel hol és miről beszélgetett, arra nagyjából emlékszik. Erre felolvastam néhány nevet, véletlenszerűen, és Géza tényleg emlékezett rájuk.
Ugyanilyen különleges képessége volt, hogy bármiről beszélgettünk eszébe jutott valaki, akivel ugyanerről beszélgetett az elmúlt ötven évben bármikor, vagy valami, amit valahol olvasott, bárhol, de utána kéne nézni. Először olyan volt, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, amiről szó van, de akkor felnézett a szemüvege alól, és azt mondta, hogy „Nézz utána, kérlek!” – és az ember megint és máris közös történetben, nyomozásban volt vele. Talán ezért több közös könyvünk is volt, mint például a perzsa költőnő, Szimin Behbaháni verseinek magyar kiadása, amit együtt szerkesztettünk.
Szőcs Géza elévülhetetlen érdeme, hogy a magyar kultúra, műveltség sokrétűségét, sokszínűségét, szerteágazó történetét időben és térben is látta és lényében és írásaiban láttatta.
Politikai szerepvállalását, hozzáállását nem mindig értettem, de azt egyre inkább, hogy mit és miért tesz. Amit tett azt, a magyar kultúráért és irodalomért tette. Most utólag azt hiszem azért nem értettem mindig Gézát, mert azt nem értettem, amit Hamvas Béla írt az erdélyi géniuszról, s aminek ő tökéletes kiteljesítője volt. Egyszerre volt a fiú, aki szerencsét próbál és világot lát, és a bizánci szövevényes és dinasztikus gondolkodás megtestesítője.
S, ha már Hamvas… igen, Békássy mellett, Hamvas is jelen volt barátságunkban, beszélgetéseinkben. Hamvas Béla írásainak szeretetében, értelmezésében is kapcsolódtunk. Közvetlenül a kórházba kerülése előtt pár nappal felhívott és arról kérdezett, hogy tudom-e, hogy Hamvas Béla hol írt még a hattyúról azon kívül, amit ő említett könyvében. Hamvas a Litai kötet egyik legszebb versében írta, hogy „a hattyúra már nem fér több fehér.”)
Géza, a hetvenes évek elején kereste meg Hamvas feleségét, ezt a történetet elmesélte pár helyen, de az előttem heverő kéziratban is megjelenik:
Ennek néhány sorát nekem a felesége (még egy feleség!), Kemény Kató néni olvasta fel 1971-ben, szövege nemrégiben többször is megjelent. (Akkor, 1971-ben, Saint-Saëns A hattyú című darabjáról beszélgettünk Kató nénivel, meg arról, hogy ez a kis zenemű, illetve annak főmotívuma hogyan jelenik meg Móricz Zsigmond egy írásában. Ekkor kereste elő ezt a verset. Vagy talán ő is fejből idézte az első három sorát? Erre már bizonytalanul emlékszem.) Nyilvánvaló, hogy ez a vers kettejük – Hamvas és Hamvasné – magánéletének egy nagyon privát epizódjából keletkezett. Nem kétséges: olyan érzelmi háttérből született alkotás ez, olyan emóciók lenyomata, amelyeket csak ők ketten ismerhettek.
Én amúgy nem voltam biztos akkor abban – valamiféle gyanakvás volt ez bennem –, hogy a vers címzettje valóban Kató néni-e, vagy – anélkül, hogy ő tudna erről – esetleg valaki más…”
Ez a kis idézet is jól mutatja, hogy milyen szövevényes, izgalmas és mégis bizalmába beavató volt Géza gondolkozása, írásművészete. Utolsó beszélgetésünkkor még szó esett ez új ekönyvről, amin éppen dolgoztuk és pár napja adtuk le, de úgy látszik ezt (is) már Géza nélkül kell végigvinni.
El kell, hogy mondjam, elvégre ez egy személyes búcsú, hogy amióta ismertem Gézát, bármikor eléálltam őrült ötleteimmel, hogy ezt vagy azt kéne kiadni, megvalósítani soha sem utasított el. Türelmesebb és józanabb volt, mint én, de mindig kész a közös álmodozásra. Nem csak velem, másokkal is. Nagy álmodó volt, akiben Krúdy életszenvedélye találkozott egy mesebeli erdélyi hercegével. Csak hát azt a mesebeli erdélyi hercegséget jól szétverte a történelem igazságtalansága, ami ellen Géza örökké lázadt.
Sokszor velem volt úgy is, hogy nem is volt ott. Emlékszem, miután kiadta Hamvas-könyvemet Gergely Edót látogattuk meg Kolozsvárott, a házsongárdi temető mellett, tavaly novemberében, s Edó leültetett ebédelni egy asztalhoz, ahol Géza is ült sok-sok éve. Edó megmutatta, hogy melyik hátsó kapun surrantak ki a temető felé a fiatal Géza és barátai, mert a házat, őket, különösen Gézát a szekusok figyelték, követték. Hosszú utat járt be Géza, amíg a kolozsvári hátsó kapun a házsongárdi temető felé kicsusszanva a parlamenten át, a PEN Klub elnökségéig ért.
Emlékszem, amikor Kossuth-díjat kapott és direkt provokatív kérdéseket tettünk fel neki egy interjúban, akkor sem hajtott el szemtelenségünkért, sőt. Megkérdeztem tőle, hogy lehet-e azért tenni, hogy ne legyen ilyen nagy ellentét a különböző nézetű művészek és költők között? Lehet-e itt még egyáltalán dialógus? Erre Géza azt válaszolta, hogy
„Tenni? Lehet. Becsületesnek és értékelvűnek kell lenni, s ha ezt mindenki belátja, maguktól megoldódnak ezek a gondok. De hát így van ez mindennel…”
Géza ezt a beszélgetésünket úgy zárta, amikor arra kérdeztem rá 2015-ben, hogy milyen lesz Magyarország, tíz év múlva, tehát 2025-ben, hogy: „Mesésen attraktív, gazdag, kulturált, sikeres, harmonikus, adakozó, nyitott.” Lehet, nem tudom. Ami biztos, az az, hogy Ő most, 2020-ban, kissé előresietett ebbe a mesés Magyarországba, ami talán valahol, valamikor mindannyiunkat vár.
Géza a barátom volt, most már csak remélhetem, hogy ő is így tekintett rám. Megtisztelt ezzel a barátsággal.
Legyen neki könnyű a föld, felhőtlen az égbolt, sima a tenger és szellemét ne eméssze el a felejtés tüze.
Éppen ezért itt hagyok egy versét, amit mindig nagyon szerettem. Ajánlom ezt is, többi könyvét, írását olvasásra. A legjobb, amit tehetünk a nagy veszteség enyhítésére, ami most mindannyiunkat ért, hogy olvassuk őt, egy nagy magyar költőt, egy jó barátot. A többi történelem.
Szőcs Géza:
… ÉS AKIKET NEM
Ajánlom Odüsszeusznak és …*
1. Nem volt kötelező enni a lótuszból.
2. Épp csak előnyös volt enni a lótuszból.
3. Görbe szemmel néztek arra, aki nem evett a lótuszból.
4. Aztán meg enni sem igen volt mit.
5. Ugyanúgy napról napra mind többen haltak szörnyet erkölcsileg.
6. Fogyott ám a lótuszfőzelék.
7. Meg az olcsó lótuszpálinka, ittak az erkölcsi gatyátlanok.
8. Kidugta fejét a föld alól a főbenjáró bűn, a felejtés.
9. A palkonyai építőtelep kantinjában az illető megintcsak félretolta maga elől a lótuszt.
10. Már nem figyelt rá senki.
11. „Szankülottok és szörnyszülöttek”
– mormolta maga elé –
„… szörnyszülöttek és szörnyhalottak.”
„…Hamvas Bélának, a tiszapalkonyai kétkezi munkásnak, aki emlékezett még az emberiség azon korára, mikor születés, halál, szabadság és tudás egyetlen szónak csak négy évszakát – vagy négy égtáját – jelentette, a szellemi és erkölcsi lámpagyújtónak és arisztokratának, aki úgy írt magyarul, mint ahogyan a tenger beszél önmagával. (1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao Ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor MILYENEK LEHETNEK az ország ÍRÁSTUDÓI? De szétnézve az országban, mindent megértettek volna…)”
Szőcs Géza, a tokaji írótáborban. Fotó: Weiner Sennyey Tibor.
