Már számtalanszor eldöntöttem, hogy nem fogok híreket olvasni, mégis időről időre szembefut velem egy-egy lábról ledöntő, földbe döngölő, meghökkentő híradás. Időnkét az az érzésem – szerintem nemcsak nekem – hogy valamiféle intellektuális apokalipszis idejét éljük vagy egy újkori középkorét, és józan emberi ésszel fel nem fogható dolgok történnek a világban.
Az emberi jogokról van szó,
s úgy látszik, mint oly sok más esetben, a dolgoknak itt is van színe és visszája. Más-más élethelyzetből, férfi és női létállapotból, életkorból, egzisztenciális vagy egészségügyi státusztól függően ki-ki máshogyan értelmezi még az emberi jogok fogalmát is.
Abszolút a demokrácia híve vagyok. Nem vagyok szélsőséges nőjogi aktivista, nem érzem a nőket különbnek, többnek, jobbnak, értékesebbnek, erősebbnek stb. a férfiaknál, és őszintén tisztelem az értékes embereket, az őszinte, bátor, védelmező férfiakat és édesapákat, de nő vagyok, aki a demokráciához a párkapcsolatban és az élet minden területén ragaszkodik. Vagyis azt gondolom, éppen eleget szenvedtek a nők az évszázadok során, tagadhatatlanul elnyomásban éltek, sőt élnek sok fejlődő országban még napjainkban is, ezért
itt az ideje egyenrangú társként, Emberként, és nem alacsonyabb rendűként, jogfosztottként, szexuális vagy akár szaporításra alkalmas tárgyként kezelni őket.
Megdöbbenve olvasom, hogy most a 21. századi Európában van olyan ország, ahol a nőket kényszeríteni akarják gyógyíthatatlan beteg magzatuk kihordására és felnevelésére is. (A szóban forgó országban a megerőszakolt nők is csak a terhesség 12. hetéig élhetnek az abortusz jogával.) Le kell szögeznem, hogy életpárti vagyok a szó mindenféle értelmében, azonban mindennek van határa. Belegondoltak a tisztelt törvényhozók abba, hogy mit jelent megerőszakoltnak lenni? Hogy egy traumatizált anya traumatizált gyereket fog nevelni? Hogy egy nőnek egy gyermek felnevelése legalább 20 évre felelősségteljes senki másra át nem hárítható életfeladatot ad? Hogy egy nő a munkaerőpiacon sem ér annyit még ma sem, mint egy férfi? Hogy hány nő marad egyedül a terhességével, kiskorú vagy éppen beteg gyermekével? Hogy 20 év egy ember életéből éppen annyi idő, ami alatt egy másik ember, egy nem családos, gyermektelen nő vagy történetesen egy férfi mondjuk tisztességes karriert csinál, céget, életművet, házat, satöbbit épít? Hogy milyen rendkívül megterhelő érzelmileg, idegileg, mentálisan, fizikálisan évtizedeken keresztül ápolni egy betegen született vagy egy gyógyíthatatlan beteg gyermeket? Hogy mi van akkor, ha egy nő történetesen krónikus betegségben szenved, és egészen egyszerűen nem tudna vagy képtelen felnevelni saját betegségével küzdve egy új életet?
Lengyelországban a katolikus egyház az az intézmény, amely hosszú ideje a teljes abortusztilalom híve. (Zárójelben jegyzem meg, hogy – ha jól tudom – a katolikus egyház az, amely a mai napig a védekezés minden formáját elutasítja, kivéve a naptármódszer alkalmazását.) Ha közönséges akarnék lenni, azt mondanám, könnyű nekik, mert nem eshetnek teherbe. Pedig a testközelből való saját tapasztalásnak párja nincs. Javasolnám ezeknek az embereknek, csak pár évig próbálják ki, milyen nőként élni, s hogy milyen kiszolgáltatottá válik azáltal valaki, hogy a (jó esetben) szerelem gyümölcse az ő testének része lesz, amely aztán évtizedekig meghatározza az életét. Mindezt kötelező volna a lengyel jogalkotók szerint végigcsinálni akkor is, ha a gyermek gyógyíthatatlan betegséggel jön világra. Arról nem is beszélve, hány párkapcsolatban vannak a nők arra kényszerítve, hogy testileg alávessék magukat egy esetlegesen agresszív, bántalmazó társ akaratának. Az alkotmánybírósági elnök abban az országban azzal érvelt a gyógyíthatatlan betegen vagy akár testi, szellemi fogyatékosan megszületendő és megszülendő magzat esetében is, hogy az alaptörvény garantálja az élethez való jogot.
Értem, értjük, hogy a magzat és az élet védelme mindenekfelett, de ez csak az érem egyik oldala.
Milyen élete lesz az annak az embernek, aki gyógyíthatatlan betegséggel kényszerül megszületni és élni? Milyen élete lesz a szüleinek vagy az őt egyedül felnevelni kényszerülő édesanyjának? Mert legyünk őszinték, a családok hány százaléka vállalja fel a száz százalékból ezt az élethelyzetet kéz a kézben, együttes erővel? Hol vannak a nők jogai? Abban a korban élünk, amikor egy gyógyíthatatlanul beteg embriónak is vannak jogai, de egy nőnek vagy édesanyának nincsenek? Az apa, anya, gyerek hármasból újfent az anya vagyis a nő kerül a legalsó kasztba? Miért? Ide már kevés bármilyen észérv, kevés a higgadt párbeszéd, nyilván a tüntetők sem érezhették ezt másképp – s bár a tüntetés minden erőszakos formája elítélendő – aki ilyenre akar törvényileg kényszeríteni embereket, nőket, az alapjaiban dönti romba az emberi jogokat és a demokrácia alapjait, tovább görgetve a nők évszázados joghátrányait, fenntartva a patriarchalitás rejtett társadalmi szerkezetét.
Vajon a férfiak ugyanilyen törvényeket hoznának akkor is, ha az aktus során az ő testükben is életképes magzat kezdene növekedni,
s aztán az életük következő 20 évében karrier, alkotás, cégalapítás, szórakozás, nyaralás vagy sport helyett gyereket kellene nevelniük? Kíváncsi vagyok, ha a papok nők volnának a katolikus egyházban, akkor is ez állna-e a közleményben, a törvényjavaslatokban vagy a lengyel alkotmánymódosításban?
Ennyire könnyű volna az emberiséget két „pártra” szakítani?
Úgy tűnik igen.
Úgy tűnik, a véleményalkotás még mindig megragad a saját tapasztalatok, a nemi identitás és énazonosság szintjén, s az empátia, az egyenjogúság, a valódi demokrácia a nők és férfiak között még mindig elérhetetlen álom a társadalom egészét vagy akár a törvényhozást tekintve. Ennyire nehéz volna komolyan venni valamit vagy belegondolni olyan dolgokba, amelyek nem velünk történnek? Ha ez így van, akkor ez a civilizáció tényleg megérett a pusztulásra. Nehéz ezek után józan érveket sorakoztatni, higgadtnak maradni. Az ilyen és ehhez hasonló történések mindig visszarántják az embert a kénköves valóságba. A fejlődő országokban még mindig van olyan tradíció, ahol 12-16 éves gyereklányokat adnak férjhez, és rengeteg leánygyermek marad ki az oktatási rendszerből, esélyét sem kapva meg egy – az ottani férfiakéval egyenrangú – normális életnek.
Emlékszem, két éve történt, hogy Szaúd-Arábiában 35 évnyi tiltás után végre jogosítványt szerezhettek a nők, akik egyébként egészen 2015-ig nem is szavazhattak, valamint választáson sem indulhattak. Megdöbbenve néztem a képsorokat, ahogy felnőtt emberek, akik semmiben nem különböznek férfi társaiktól, életükben először ülhettek be a volán mögé, hogy elintézzenek egyedül egy bevásárlást, hogy elvigyék a gyermeküket iskolába, hogy elintézhessenek egy banki átutalást, hivatalos ügyeket, mert mindezt eddig kizárólag a férjük „felügyelete” mellett tehették meg. Akkor is azon gondolkodtam, hogyan lehetséges az, hogy a nők mellé napjainkban valahol gyám vagy felvigyázó kell, mintha nem is felnőtt, önálló, egyenrangú jogokkal rendelkező emberek lennének.
De vannak itt még riasztó jelenségek bőven. A német belügyminisztérium adatai szerint 2016-ban közel 1500 férjhez adott leánygyermeket regisztráltak német területen, ebből közel 400 kislány 14 év alatti volt, a házas gyermekek többsége Szíriából, Afganisztánból és Irakból származott. Hogyan lehetséges az, hogy 12 évesen a feleség szerepét kell betöltse egy gyermek, komoly lelki sebeket szerezve azáltal, hogy elszakítják családjától és szinte gyerekkorában veszíti el szüzességét?
Hiába élünk a 21. században, a világ más – sokszor nem is olyan távoli részein – a nők jogai még mindig kevésbé számítanak.
És akkor nem beszéltünk nagyon sok olyan dologról, ami gyalázatos az emberiségre nézve. Például a nemi szervek mai napig tartó csonkításáról elmaradott országokban – amelyet az adatok szerint sok millió ma élő nő szenved el Afrika számos országában, s amely egyértelműen a nők fölötti hatalomgyakorlás szimbóluma, vagy a megejtett, még nem kiházasított leánygyermekek becsületből való legyilkolásáról, amelyet az apa hajt végre az iszlám államokban.
Igen, kedves Olvasó, ez történik körülötted a világban. Amíg Te megiszol egy kávét valamelyik gyorsétteremben, addig a világban számtalan szép és számtalan borzalmas dolog történik.
Miért?
A magyarázat egészen egyszerűen: azért, mert még mindig csak itt tartunk.
A fenti írás a szerző személyes véleménye, nem tükrözi a DRÓT teljes alkotó-szerkesztőségének nézeteit. Amennyiben más véleményed van az ügyről, vitatkoznál a szerzővel, küldd el írásodat a [email protected] címünkre.
