Miért ne lehetnék? Miért ne törekedhetnék a boldogságra? Miért ne lehetnék boldog?
„Mert a világ telis-tele van szenvedéssel és gyűlölettel…” – válaszolják látszólag jogosan. „Amíg te tíz napig meditáltál teljes és csendes elvonulásban, addig szörnyű dolgok történetek a külvilágban.”
Tudom, mondtam. Tudom jól. Ennek ellenére, úgy gondolom, hogy lehetek boldog. Az, hogy valaki boldog, még nem azt jelenti, hogy nem érez együtt a szenvedőkkel, hogy nem érinti meg mások problémája. Sőt, az, hogy valaki boldog, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy neki magának nincsenek problémái, gondjai, akár kudarcai is. Az, hogy valaki boldog, még nem jelenti azt, hogy ostoba, s ne látná a gyűlölet hullámait, melyek a valódi ostobaságból, az igazi tudatlanságból fakadnak.
„Az lehet…” – válaszolták – „…de te akkor sem lehetsz teljesen boldog.”
Miért ne lehetnék teljesen boldog? – kérdeztem újra.
„Mert a világ nem olyanoknak való hely, akik együtt éreznek, és akik olyan szentimentálisak, mint amilyen te is vagy.”
Tudom, mondtam, tudom jól. Ennek ellenére, úgy gondolom, hogy lehetek boldog. Az, hogy valaki boldog, és együtt érez, sőt érzékeny a világ finomságaira, szépségeire, keménységére és rettenetére egyaránt, vagyis szenzitív, még nem jelenti azt, hogy szentimentális. Nem sírom el magam minden percben és nem is kacagok, mint egy eszelős, bár meglenne az okom mindkettőre. Attól, hogy együtt érzek, még messze nem jelenti azt, hogy segíteni is tudok.
Valóban és igazán segíteni ugyanis csak annak lehet, aki kéri, aki valóban rászorul, és segíteni csak azzal tudsz, hogy azt adod, amit lehetőségeid engednek, amid valóban van. Az nem segítség, hogy szemet hunysz, és az sem, ha olyan helyen vagy, ahol nem tudsz semmit sem tenni.
Én írok, én ezt tudom tenni, semmi mással nem tudok küzdeni a tudatlanság, a sötétség, az azokból fakadó gyűlölet és harag ellen. Nincs más eszköz a kezemben. Boldogok, akik gazdagok, akik segítők, akik orvosok, sorolhatnám, mert nekik közvetlen eszköz van a kezükben, arra, hogy segítsenek, hogy enyhítsenek mások szenvedésén. De én, aki alig értek igazán máshoz mint, hogy írjak, ahhoz sem eléggé, semmi mást nem tehetek, mint hogy írok. Csak remélhetem, hogy írásaim eljutnak minél több emberhez, és azok elgondolkoznak, s a következő alkalommal, amikor szembe találják magukat a sötétséggel, a tudatlansággal, másképpen cselekednek.
Sőt, úgy sejtem, úgy érzem, hogy
az írás, a tudatos írás, az irodalom ha úgy tetszik, fel tudja számolni saját magunkban és az olvasókban a sötétséget, a tudatlanságot.
Arra a kérdésre, hogy „ment-e a könyvek által előrébb a világ?” – határozott válaszom az, hogy nem tudom, hogy a könyvek által ment-e előrébb, de a versek, a novellák, az esszék, a regények, a drámák által tényleg jobb hely lett a világ. Anglia nem lenne Anglia a Globe színházban előadott darabok nélkül. Itália az Isteni Színjáték nélkül, India a Mahábhárata nélkül, és Magyarország Weöres Sándor nélkül nem lenne az, ami. Ezek a jobb dolgok egy nemzet életében. A költők és írók semmivel sem különlegesebbek, mint az utcaseprők vagy a kukások, csak ők éppen a tudat utcáin söprik a koszt, a szellem teletömött kukáit szedik össze. Sárga mellénykében, vagy anélkül.
Ezen már hangosan nevettek barátaim, teljes joggal, és éreztem én is túlságosan messze mentem kissé, mégis azt mondták harmadszorra is, hogy „te akkor sem lehetsz boldog, mert magyar költő vagy.”
Miért ne lehetnék boldog? – válaszoltam erre mégnagyobb vehemenciával. Csak mert azt tanultátok az iskolában, hogy
a magyar költő éhezik, szenved, beteg és reménytelenül szerelmes. Mert azt tanították, hogy az igazán nagy művészet a szenvedésből fakad? A művészet fakadhat a boldogságból is.
Ez a szenvedés-történet egészen Krisztusig megy vissza, akinek az általunk ismert 33 évéből csupán három nap telt el a valóban fontos és megkerülhetetlen keresztre feszítéssel, de mégis minden oltárra, minden templomunk közepébe a megfeszítettet, vagyis a szenvedő Jézust helyeztük. Az egész keresztény kultúrkör spiritualitásának középpontjába a szenvedést, a halált, és az abból való reményteli feltámadást helyezte.
Miközben Krisztus nem csak a kereszten lógott 33 éven át, hanem – és elsősorban – tanított, méghozzá a legnemesebb emberi megvalósítást tanította: a szeretetet.
Igen, akár tetszik, akár nem: Jézus Krisztus nagy megvalósító volt, a szeretet vallását hirdette, és bizony, egészen valószínű, hogy közben jobbára azért boldog ember volt, különben nem követte volna sem a tizenkettő, sem a többiek. Az európai, nyugati művészet, ami egészen a reneszánszig és a humanizmusig a katolikus egyház keretein belül rejtőzött, aligha tudta levetkőzni ezt a szenvedés központúságot.
Nem beszélve a magyar irodalomról, költészetről, amiben szinte kötelező lett szenvedni, jajongni, búsulni, különösen József Attila óta, aki az önsajnálatot a fenségesség szintjére emelte. Az ideáltipikus költő képe a magyar olvasóban Petőfi, Ady és József Attila keveréke, mely szerint a magyar költő legyen csóró, haljon meg fiatalon, vagy, ha tovább él, akkor betegen és alkoholistán döglődjön, őrüljön meg mielőbb, vagy ha más nem, akkor előbb utóbb legalább nyírja ki magát. Az, hogy egy magyar költő is lehet boldog, békés és szabad: ki van zárva, mert, akkor majd nem tud nagy verseket írni, közös hatalmas szenvedésünkről, közös elképesztő önsajnálatunkról. Ezért nem értik sokan Weöres Sándort, ezért sokak szemében tiszta blaszfémia Faludy György.
Ez van a mélyben, és ez úgy ahogy van hülyeség. A nagy magyar hülyeségek egyike, aminek nem csak az oktatás az oka, hanem, hogy
hajlamunk van magunkat sajnálni, mindennél jobban.
Jaj, szegény mi! Ó szegény magyarság! Mennyit szenvedtünk! Hát igen, sokat. Sokat szenvedtek a lengyelek is, az indiánok, az ausztrál őslakók, de még a hidegtől a szegény eszkimók is. Mi semmivel sem vagyunk jobbak, mint ők. Emberek vagyunk, akiknek az életében ugyanúgy jelen van a szenvedés is, mint a boldogság.
Éppen ezért kell törekednünk a másra, a jobbra, akár a boldogabb életre. Volt már elég alkoholista, beteges, frusztrált, öngyilkos, boldogtalan figura a magyar irodalomban, és ezek a fazonok gyönyörű verseket írtak így is. Engem az nem érdekel, hogy Ady ivott és ha igen mennyit és mit, csak az, hogy mit írt. De visszatérve:
törekednünk kell a boldog életre, a boldogságra, mert ez az út a teljességhez, a szabadsághoz. Sőt, nem csak egy magyar költő lehet boldog, hanem még egy magyar ember is.
Micsoda önsajnálat és önsorsrontás ennek az ellenkezőjét állítani! De bevallom, nekem nem csak az „tetszett” a meditáció végén, hogy „legyen minden légy boldog”, hanem az is, amikor hozzátettük, hogy „békés és szabad”. Ez így helyes. Nem az a naiv, aki ezt szívből kívánja és tesz is érte, hanem az a bolond és gonosz és sötét, sőt tudatlan, aki ezt nem érti, nem gondolja így. Sőt, aki ezt kineveti az valójában saját boldogságát, békéjét és szabadságát helyezi elérhetetlen messzeségbe.
Igen, tényleg legyen minden lény békés, boldog és szabad. Beleértve titeket is és engem is. Mivel másokért viszonylag keveset tehetünk, családunkért és barátainkért már kicsit többet, így elsősorban magunkért kell tenni. Mi magunk kell, hogy boldogok, békések és szabadok legyünk, hogy más is az lehessen. Meg kell próbálnunk, még akkor is, ha csak nagyon nehezen is lehet elérni a teljes a sikert, hiszen mindig van ok a boldogtalanságra, a békétlenségre, a szabadság korlátozására. De arra is van okunk, méghozzá jó okunk, hogy boldogok legyünk.