Az edinburghi fesztivál kezd elviselhetetlenné válni. Nem magával az évente .megrendezett nemzetközi fesztivál saját műsorával van baj, hanem a „Fringe” néven számon tartott „fesztivál-pótlék” rendezvény-sorozattal, amelyik iszonyatos választékával ráfekszik a rendes fesztiválra. A „Fringe”-re szinte bárki bármilyen műsorral benevezhet, emiatt
az idei műsort 440 oldalas (!) apró betűkkel írt műsorfüzetben tették közzé
– ember legyen a talpán, aki ezt végiglapozza. (Én is csak szemezgettem az irdatlan katalógusból).
Csak pár napot töltöttünk augusztus végén Edinburghban, de nálunk is beállt a „fesztivál-kimerültség” (festival-fatigue) néven ismert jelenség, hiszen három nap alatt két kiállítást, egy operát, valamint öt, főleg komikus előadókat foglalkoztató eseményt láttunk és egy nagyon érdekes pódium-beszélgetést hallottunk Michael Frayn-nel, a „Koppenhága” c. színdarab jeles szerzőjével. Ezen felül az edinburghi utcán skót dudások és olaszul daloló kínai együttesek szórakoztattak, de mehettünk volna japán balettre, afrikai zenére, vagy lengyel bábosok előadására is. A főutca, a Royal Mile hangulata egy középkori vásárra emlékeztetett, csepűrágókkal, mutatványosokkal, meg lelkes fiatalokkal, akik röpcédulákkal százféle Fringe-eseményre invitálták a megszeppent turistát.
A Fesztivál műsorából a magyar vonatkozású események sem hiányoztak.
Fischer Iván kicsit korábban vezényelt itt és lemaradtunk (a zenei eseményekkel párhuzamosan futó könyvfesztiválon) a nemzetközi Booker-díjas Krasznahorkai László ünnepléséről is, csakúgy mint a Gitta Mallasz-féle Fringe-produkcióról, ami az 1943-as háborús Budapestet elevenítette fel „Beszélgetés angyalokkal” címen. Nem jutottunk el arra az előadásra sem, amit „Rohadt Kelet-európaiak” címen hirdettek, s ami az újabb bevándorlók-munkavállalók problémáit tárgyalta, gondolom, erősen szatirikus hangvétellel. Viszont roppant költségbe verve magunkat, megnéztük a Fesztivál egyik legjobban hirdetett előadását, a modernizált „Varázsfuvolát”.
Miben áll Mozart utolsó operájának újraszabása? Abban, hogy a berlini Vígopera ausztrál születésű rendezője,
Barry Kosky, szakított az eddigi elképzelésekkel és animációval dúsította Mozart zenéjét.
Más szóval Suzanne Andradeval és az angol Paul Barritt-tal karöltve a némafilmek technikáját alkalmazta az edinburghi előadáson. Megmaradt a nyitány, megmaradtak az áriák, de a köztes szöveg (a „recitativo”) eltűnt, illetve átalakult: helyette feliratok, ábrák és vetített jelenetek színesítik az előadást. Egy jelentben a szereplők léghajón ereszkednek le a Sarastro által megkívánt próbatételre, egy másikban Papageno jó nagy bombát robbant, hogy abból elővarázsolja a kicsit megtépázott, de éppen hozzáillő Papagénát. A közönség hálásan reagált minden ötletre és utána hosszan ünnepelte a valóban újszerű produkciót. Ami nem vitás, kiérdemelte a „nemzetközi” jelzőt: a zenekart egy észt hölgy, bizonyos Kristiina Poska vezényelte, a szereplők és a kórus németül énekelt (angol feliratokkal), Sarastrot Dmitrij Ivascsenko, az Éj Királynőjét az orosz Olga Pudova, Paminót pedig az amerikai Maureen McKay énekelte. Bár a kritikusok között volt olyan, aki számon kérte az előadástól a „jelentés mélységét”, a legtöbb brit kritikus dicsérte a rendezőket, akik
szakítva a didaktikus ünnepélyességgel, valóban huszonegyedik századi multimediális előadást hoztak létre,
kicsit új életet pumpálva egy eléggé anakronisztikus és a fiatalokat halálra untató műfajba.
